Theologiai Szemle, 1991 (34. új évfolyam, 1-6. szám)

1991 / 4. szám - KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - II. János Pál pápa magyarországi látogatása: tanulmányi amyag protestáns, evangéliumi, nem katolikus szempontból.

módosításaival is az igaz egyház egy vagy több eleme híjával „elszakadt testvéreknek” vagy „keresztény közös­ségeknek” tartja. Mindezzel persze korántsem merül ki a különbségek listája, melyeknek egyik további forrása a szentek kultu­sza és ezen belül is a Mária-kultusz. Itt is szükség van a félreértések eloszlatására. Az evangéliumi keresztyének nem imádják Máriát, és nem tartják szükségesnek köz­benjárását Isten és ember között. A keresztyénség nagy személyiségeit és a hit mártírjait, a szenteket becsülik, de nem hívják segítségül. A közvélemény ezt a finom, igen fontos megkülönböztetést sem látja mindig. Erre nézve irányadó az Ágostai Hitvallás, amely kimondja: „A szentek tiszteletéről azt tartjuk, hogy a szentekről való megemlé­kezéseket fenn lehet tartani, hogy hitüket és jócselekede­tüket kövessük. Ellenben a szentekhez való könyörgést vagy a szenteknél való segítségkeresést a Szentírás nem tanítja, mivel Krisztust állítja elénk, hogy ő a mi egyedüli közbenjárónk, kiengesztelésünk, főpapunk és szószólónk. (Ágostai Hitvallás XXI. Articulus.) A nem katolikus ke­resztyének a szenteket sem imádatban, sem különleges tiszteletben nem részesítik, „de nem vélekednek róluk tiszteletlenül”. (II. Helvét Hitvallás V. fejezete.) Ezen a háttéren érthető, hogy bántó volt, amikor Ma­gyarországot, benne a nem katolikusokat is, újra felaján­lották Máriának, mint Regnum Marianumot. Ezzel eljutottunk a másik nagy választófalhoz, a Má­­ria-kultuszhoz. A nem római katolikus keresztyének szá­mára elégséges a bibliai közlés Máriáról az Ő üdvtörténeti szerepe meghatározásához. Mária, az „Isten-szülő” (theo­­tokos), ahogy a hitvallások jelölik, fontos, de mégiscsak mellékes szerepet játszik a Szentírásban. A Mária-kultusz kifejlődésének nem szentírási alapjai vannak, hanem a népi vallásosság eltorzulásai adtak indítást hozzá. Összefüggés van tehát a pápai csalatkozhatatlanság és a Mária-dogmák kihirdetése között; szeplőtelen fogan­tatás (1854), Mária testi mennybemenetele (1950). A ma­­riológia és a Mária-kultusz kialakulásával a Krisztus-kul­tusz, a krisztológia szorul háttérbe. Szinte mintha a Szent­háromságtan kiegészítéséről lenne szó: Atya-Isten, Fiú- Isten, Szentlélek-Isten — és Anya-Isten? A nem római katolikus, evangéliumi keresztyének számára az iránytű csak a Szentírás lehet: egy a közbenjáró is Isten és em­berek között, az ember Krisztus Jézus” (1 Tim 2,5). „Nin­csen senkiben másban idvesség, mert nem is adatott em­berek között az ég alatt más név, mely által kellene né­­künk megtartatnunk” (Acs 4,12). Az evangéliumi hit sze­rint nincs szükség „közbenjáróra a közbenjáróhoz”. Természetesen vannak még gyakorlati természetű, de igen fontos különbségek a római katolikus egyház és a többi felekezetek között. Ide tartozik a vegyes házasság ügyében képviselt római katolikus magatartás, amely lé­nyegében véve a math­omia mixta-ba foglalt rendelke­zéseket akarja változatlanul érvényesíteni, azaz a nem római katolikus szertartás szerint kötött házasságot a ká­nonjog nem ismeri el érvényes házasságként. És ami eb­ből következik: a vegyes házasságból született gyermekek vallására nézve a katolikusoktól még mindig megköveteli a nyilatkozatot, s Magyarországon gyakran a sérelmes reverzálist is. Mindez igen nagy lelki gyötrelmet okoz sok római katolikus házastársnak, és sok esetben megrontja a vegyes házasok családi békéjét. Itt most nem szólunk a többi gyakorlati jellegű, de mégis nagyon fontos különbségekről, mint a papi nőt­lenség, a cölibátus, vagy a nőknek az egyházi életben játszott szerepéről. Természetes, hogy e történelmi láto­gatás kapcsán a magyar nem római katolikus keresztyé­neket legközelebbről a pápának és a római katolikus test­véregyháznak ökumenikus gondolkodása és magatartása érinti és foglalkoztatja. E tekintetben hármas hivatkozási ponton lehet tájékozódnunk: a) II. János Pál pápa eddigi igen nagy számú külföldi útja során a nem katolikusok által szerzett tapasz­talatokra, illetve a pápa ökumenikus megnyilatkozásaira és gesztusaira; b) a magyarországi ökumenikus fejleményekre; és c) a hivatalos római katolikus egyház dokumentumai­ban tükröződő szemléletre. ad a) A különböző országokban tett látogatásai, vala­mint az Egyházak Világtanácsával és más nem katolikus ökumenikus szervezetek képviselőivel folytatott eszme­cseréi azt mutatják, hogy az illető ország és egyházak helyzetének változatossága szerint, történelmi és szellemi alkatuknak megfelelően II. János Pál különböző mozza­natokra teszi a hangsúlyt. Némelykor az ilyen találko­zások alkalmával magát egyszerűen római püspökként aposztrofálja, ami azonban természetesen nem azt jelenti, mintha érvénytelenek lennének a pápai szupremációra vagy a csalatkozhatatlanságra vonatkozó igényei. Az ilyen alkalmakkor kialakuló ökumenikus találkozások azonban általában leszűkülnek egy igen rövid ideig tartó auden­­ciára. Az már előrelépés, hogy ökumenikus istentisztele­tekre, amilyenre majd a Debreceni Református Nagy­templomban is, sor kerül. Az ilyen alkalmakon komo­lyabb, mélyebb eszmecserét nem lehet folytatni. Ezek szimbolikus jellegűek. Noha nagy előrelépést jelentenek, mégis azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy a ke­resztyén hívekben kialakul az a benyomás, mintha a fele­kezeti különbségek már nem állnának fenn, vagy nagy­mértékben eltűnőben lennének. A pápa látogatásait jellemzi még az is, hogy szenzációs tömegalkalmak lévén, az evangélium szelleme, Krisztus evangéliuma háttérbe szorul és idegen elemek határozzák meg a demonstrációkat, sőt, egyfajta triumfalizmus is megjelenik, amelynek része, hogy a pápa nem a problé­mákról való eszmecserét keresi, hanem a nagy kérdések­re kész válaszokkal jelentkezni, például az abortusz kér­désében is. Nagy hiba lenne tehát, ha a nem katolikusok abban az illúzióban ringatnák magukat, hogy mélyebb kérdések megtárgyalására is sor kerülhet a pápa láto­gatása alkalmával. Ad b) Ami pedig a hazai ökumenikus fejlődést illeti, nagyra kell értékelnünk az utóbbi években bekövetkezett szerény, de mégis jelentős lépéseket. Ide sorolhatók az ökumenikus egyetemes imahét alkalmai, valamint az Öku­menikus Tanács és a Katolikus Püspöki kar vegyes bi­zottságának a munkája, melynek Mi­ Atyánk közös szöve­gének kialakítása és elfogadása volt. Az Apostoli Hitvallás közös fordításának hivatalos elfogadása terén jelentkező nehézségek viszont emlékeztetnek bennünket az ökume­­nizmus határaira. Értékelni kell azt is, hogy az utóbbi években több tár­sadalmi kérdésben közös szót tudtak szólni az egyházak. Ezzel együtt arra is rá kell mutatni, hogy hazánkban a II. Vatikáni Zsinat által teremtett lehetőség még korántsincs kiaknázva, ami a keresztyén egyházak közeledését illeti. Nem lenne szerencsés lépten-nyomon emlegetni, de elfelejteni sem lehet a magyar protestantizmus évszáza­dos szenvedéseit; a XVII. századbeli vértörvényszékeket, a gályarabokat, az erőszakos rekatolizáló törekvéseket, a protestánsok vallásszabadságának durva megsértéseit és az üldözéseket. Nem akarjuk ezeket felemlegetni, de elfelejteni sincs jogunk. Annál kevésbé, mert szimboli­kusnak tekinthető, hogy éppen a Debreceni Református Nagytemplom és a Kollégium között áll a gályarabok szobra, amely az ökumenikus istentiszteletnek mintegy 250

Next