Theologiai Szemle, 1991 (34. új évfolyam, 1-6. szám)
1991 / 4. szám - KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - II. János Pál pápa magyarországi látogatása: tanulmányi amyag protestáns, evangéliumi, nem katolikus szempontból.
módosításaival is az igaz egyház egy vagy több eleme híjával „elszakadt testvéreknek” vagy „keresztény közösségeknek” tartja. Mindezzel persze korántsem merül ki a különbségek listája, melyeknek egyik további forrása a szentek kultusza és ezen belül is a Mária-kultusz. Itt is szükség van a félreértések eloszlatására. Az evangéliumi keresztyének nem imádják Máriát, és nem tartják szükségesnek közbenjárását Isten és ember között. A keresztyénség nagy személyiségeit és a hit mártírjait, a szenteket becsülik, de nem hívják segítségül. A közvélemény ezt a finom, igen fontos megkülönböztetést sem látja mindig. Erre nézve irányadó az Ágostai Hitvallás, amely kimondja: „A szentek tiszteletéről azt tartjuk, hogy a szentekről való megemlékezéseket fenn lehet tartani, hogy hitüket és jócselekedetüket kövessük. Ellenben a szentekhez való könyörgést vagy a szenteknél való segítségkeresést a Szentírás nem tanítja, mivel Krisztust állítja elénk, hogy ő a mi egyedüli közbenjárónk, kiengesztelésünk, főpapunk és szószólónk. (Ágostai Hitvallás XXI. Articulus.) A nem katolikus keresztyének a szenteket sem imádatban, sem különleges tiszteletben nem részesítik, „de nem vélekednek róluk tiszteletlenül”. (II. Helvét Hitvallás V. fejezete.) Ezen a háttéren érthető, hogy bántó volt, amikor Magyarországot, benne a nem katolikusokat is, újra felajánlották Máriának, mint Regnum Marianumot. Ezzel eljutottunk a másik nagy választófalhoz, a Mária-kultuszhoz. A nem római katolikus keresztyének számára elégséges a bibliai közlés Máriáról az Ő üdvtörténeti szerepe meghatározásához. Mária, az „Isten-szülő” (theotokos), ahogy a hitvallások jelölik, fontos, de mégiscsak mellékes szerepet játszik a Szentírásban. A Mária-kultusz kifejlődésének nem szentírási alapjai vannak, hanem a népi vallásosság eltorzulásai adtak indítást hozzá. Összefüggés van tehát a pápai csalatkozhatatlanság és a Mária-dogmák kihirdetése között; szeplőtelen fogantatás (1854), Mária testi mennybemenetele (1950). A mariológia és a Mária-kultusz kialakulásával a Krisztus-kultusz, a krisztológia szorul háttérbe. Szinte mintha a Szentháromságtan kiegészítéséről lenne szó: Atya-Isten, Fiú- Isten, Szentlélek-Isten — és Anya-Isten? A nem római katolikus, evangéliumi keresztyének számára az iránytű csak a Szentírás lehet: egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1 Tim 2,5). „Nincsen senkiben másban idvesség, mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (Acs 4,12). Az evangéliumi hit szerint nincs szükség „közbenjáróra a közbenjáróhoz”. Természetesen vannak még gyakorlati természetű, de igen fontos különbségek a római katolikus egyház és a többi felekezetek között. Ide tartozik a vegyes házasság ügyében képviselt római katolikus magatartás, amely lényegében véve a mathomia mixta-ba foglalt rendelkezéseket akarja változatlanul érvényesíteni, azaz a nem római katolikus szertartás szerint kötött házasságot a kánonjog nem ismeri el érvényes házasságként. És ami ebből következik: a vegyes házasságból született gyermekek vallására nézve a katolikusoktól még mindig megköveteli a nyilatkozatot, s Magyarországon gyakran a sérelmes reverzálist is. Mindez igen nagy lelki gyötrelmet okoz sok római katolikus házastársnak, és sok esetben megrontja a vegyes házasok családi békéjét. Itt most nem szólunk a többi gyakorlati jellegű, de mégis nagyon fontos különbségekről, mint a papi nőtlenség, a cölibátus, vagy a nőknek az egyházi életben játszott szerepéről. Természetes, hogy e történelmi látogatás kapcsán a magyar nem római katolikus keresztyéneket legközelebbről a pápának és a római katolikus testvéregyháznak ökumenikus gondolkodása és magatartása érinti és foglalkoztatja. E tekintetben hármas hivatkozási ponton lehet tájékozódnunk: a) II. János Pál pápa eddigi igen nagy számú külföldi útja során a nem katolikusok által szerzett tapasztalatokra, illetve a pápa ökumenikus megnyilatkozásaira és gesztusaira; b) a magyarországi ökumenikus fejleményekre; és c) a hivatalos római katolikus egyház dokumentumaiban tükröződő szemléletre. ad a) A különböző országokban tett látogatásai, valamint az Egyházak Világtanácsával és más nem katolikus ökumenikus szervezetek képviselőivel folytatott eszmecseréi azt mutatják, hogy az illető ország és egyházak helyzetének változatossága szerint, történelmi és szellemi alkatuknak megfelelően II. János Pál különböző mozzanatokra teszi a hangsúlyt. Némelykor az ilyen találkozások alkalmával magát egyszerűen római püspökként aposztrofálja, ami azonban természetesen nem azt jelenti, mintha érvénytelenek lennének a pápai szupremációra vagy a csalatkozhatatlanságra vonatkozó igényei. Az ilyen alkalmakkor kialakuló ökumenikus találkozások azonban általában leszűkülnek egy igen rövid ideig tartó audenciára. Az már előrelépés, hogy ökumenikus istentiszteletekre, amilyenre majd a Debreceni Református Nagytemplomban is, sor kerül. Az ilyen alkalmakon komolyabb, mélyebb eszmecserét nem lehet folytatni. Ezek szimbolikus jellegűek. Noha nagy előrelépést jelentenek, mégis azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy a keresztyén hívekben kialakul az a benyomás, mintha a felekezeti különbségek már nem állnának fenn, vagy nagymértékben eltűnőben lennének. A pápa látogatásait jellemzi még az is, hogy szenzációs tömegalkalmak lévén, az evangélium szelleme, Krisztus evangéliuma háttérbe szorul és idegen elemek határozzák meg a demonstrációkat, sőt, egyfajta triumfalizmus is megjelenik, amelynek része, hogy a pápa nem a problémákról való eszmecserét keresi, hanem a nagy kérdésekre kész válaszokkal jelentkezni, például az abortusz kérdésében is. Nagy hiba lenne tehát, ha a nem katolikusok abban az illúzióban ringatnák magukat, hogy mélyebb kérdések megtárgyalására is sor kerülhet a pápa látogatása alkalmával. Ad b) Ami pedig a hazai ökumenikus fejlődést illeti, nagyra kell értékelnünk az utóbbi években bekövetkezett szerény, de mégis jelentős lépéseket. Ide sorolhatók az ökumenikus egyetemes imahét alkalmai, valamint az Ökumenikus Tanács és a Katolikus Püspöki kar vegyes bizottságának a munkája, melynek Mi Atyánk közös szövegének kialakítása és elfogadása volt. Az Apostoli Hitvallás közös fordításának hivatalos elfogadása terén jelentkező nehézségek viszont emlékeztetnek bennünket az ökumenizmus határaira. Értékelni kell azt is, hogy az utóbbi években több társadalmi kérdésben közös szót tudtak szólni az egyházak. Ezzel együtt arra is rá kell mutatni, hogy hazánkban a II. Vatikáni Zsinat által teremtett lehetőség még korántsincs kiaknázva, ami a keresztyén egyházak közeledését illeti. Nem lenne szerencsés lépten-nyomon emlegetni, de elfelejteni sem lehet a magyar protestantizmus évszázados szenvedéseit; a XVII. századbeli vértörvényszékeket, a gályarabokat, az erőszakos rekatolizáló törekvéseket, a protestánsok vallásszabadságának durva megsértéseit és az üldözéseket. Nem akarjuk ezeket felemlegetni, de elfelejteni sincs jogunk. Annál kevésbé, mert szimbolikusnak tekinthető, hogy éppen a Debreceni Református Nagytemplom és a Kollégium között áll a gályarabok szobra, amely az ökumenikus istentiszteletnek mintegy 250