Theologiai Szemle, 1991 (34. új évfolyam, 1-6. szám)

1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szabó András: A Vizsolyi Biblia lehetséges forrásai, a humanista latin bibliakiadások

G. von Rad, Theologie des Alten Testaments, I. 466. 1. — 103. Uo., 454. 1. — 104. G. von Rad, Weisheit in Israel, 1969, Neukirchen. — 105. H. H. Schmid, Altorientalisch-alttestamentliche Weisheit und ihr Verhältnis zur Geschichte, 1972, in: Altorientalische Welt in der alttestamentlichen Theo­logie, Zürich, 1972, 64 kk. — 106. G. von Rad, ld. 18. jegyzet — 107. A Alt, Die Weisheit Salomos, in: ThLZ 1951. Vö. itt szerény kísérletemet: Mi­lyen bölcs volt Salamon? in: Theol. Szemle 1988. 185-188. 1. — 108. H.-J. Kraus, Die ausgebliebene Endtheophanie, in: ZAW 1966. — 109. így: G. von Rad, Weisheit in Israel, 368-369. 1. Ld. H. H. Schmid, i.m., 83. 1. — 110. G. von Rad, Die Geschichte von Simson, in: Gottes Wirken in Israel, Neukirchen, 1974, (Hrsg, von O. H. Steck), 49-53. 1. — 111. Ld. G. von Rad, Der 90. Psalm, in: Gottes Wirken in Israel, 268-285. 1. A Vizsolyi Biblia lehetséges forrásai, a humanista latin bibliakiadások A vizsolyi Biblia történetének és Károlyi Gáspár élet­rajzának kutatásában két, egymáshoz nagyon szorosan kapcsolódó adósságunk van, az egyik annak pontos meg­állapítása, mit tanult vagy tanulhatott meg a bibliafordító a hazai és külföldi iskoláztatása során, a másik a magyar Biblia forrásainak azonosítása. Alábbi tanulmányomban e két probléma megoldásához próbálok közelebb jutni a téma alaposabb körbejárásával. A múltban sok esetben meglehetősen leegyszerűsített kép élt a szakemberekben a vizsolyi Biblia forrásaival kapcsolatban. Ballagi Mór híres-hírhedt múlt századi kri­tikája­ is beleesett abba a hibába, hogy kora tudo­mányának vélt, vagy valódi magaslatáról lenézte Károlyi Gáspár munkáját, s csak egyetlen korabeli latin biblia­kiadással, Tremellius ugyancsak lekezelően tárgyalt Ószövetségével hasonlította azt össze. Hasonlóan, csak persze jóindulattal, cselekedett Kállay Kálmán is az 1940-es Károlyi-emlékkönyvben: saját kora tudományos szintjéből indult ki, s a források közül szintén csak Tre­­melliust találta említésre méltónak­. Ugyanebben a kö­tetben az Újszövetségről szólván Pongrácz József már helyesen mutatott rá Théodore de Beze görög és latin szövegére, mint forrásra, nála csupán azt hiányolhatjuk, hogy nem szólt a korábbi magyar Újszövetségek esetleges felhasználásáról, gondolok itt Sylvester János, Heltai Gás­pár munkaközössége és Félegyházi Tamás munkáira.­ Végül — bár a héber szöveg használatának kérdése köz­vetlenül nem témám — szeretnék egy viszonylag hosszabb idézetet felolvasni, Komoróczy Géza 1969-es véleményét az Énekek Éneke régi fordításait kiadó köny­ve utószavából: „A... sajnálatosan sekélyes, többnyire fe­lekezeti provincializmusban fulladozó Károli-kutatás mindmáig nem tisztázta megnyugtató módon Károli for­dításának filológiai alapproblémáit. Károli javára írja pél­dául, hogy a héber eredeti alapján, vagy legalábbis annak figyelembevételével dolgozott. Ez, vizsgálataink szerint, legalábbis az Énekek éneke esetében, tévedés. Igaz, Ká­roli szövege sok hebraizmust használ. E sorok írója Károli Énekek éneke-fordítását nemcsak a héber szöveggel ve­tette egybe, de azokkal a latin fordításokkal is, amelyeket előszavában maga Károli is forrásaiként jelölt meg. Ennek során kiderült, hogy Károli hebraizmusai egytől egyig latinból. Immanuel Tremellius zsidó száramzású theoló­­gusprofesszor 1532-ben Amszterdamban kiadott, majd még néhányszor megjelent, meglehetősen szolgai latin fordításából származnak, amit mutat az is, hogyha eltérés van egyfelől a héber szöveg, másfelől Tremellius között, Károli sosem a héberhez csatlakozik... Az Énekek éne­kéhez tehát aligha használt héber szöveget.”­ Komoróczy gondolatmenetének egyetlen alapvető hibája van: a vi­zsolyi Bibliát és az általa most már a 20. század magasából lenézett Tremelliust egy mai héber szövegkiadással ve­tette egybe, s nem egy korabelivel, így következtetése nem állja meg a helyét. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy Tremellius fordítása nem 1532-ben jelent meg először és nem Amszterdamban, amint az ő állítja. A 16. századi magyarországi hébertudásról azóta árnyal­tabb képet kaphattunk Dán Róbert könyvéből,­ s még beszédesebb az a tény, hogy az Abaújszántón felnöve­kedett Thúri György, a Károlyi Gáspárról szóló latin gyászversek írója, a wittenbergi egyetemre érkezése után egy évvel, 1598-ban görögből héberre fordította és kiadta Pál apostolnak a galáciabeliekhez írott levelét." Mi hát a megoldás, hogyan kellene a kutatásnak ne­kifognunk? Csak azt tehetjük, hogy mindenféle anakro­nizmust félresöpörve a kor tudásszintjéből, tudományos felfogásából indulunk ki, s megpróbáljuk kideríteni, mi is az, amit a bibliafordító tanulhatott, avagy a bibliafor­dítók tanulhattak a hazai és külföldi iskolákban. A feladat nem könnyű, itthoni református tanintézményeink tan­anyagáról csak nagyon szórványos adataink vannak, rá­adásul ismereteink a nyugat-európai egyetemek tekin­tetében is eléggé hiányosak, s ez nemcsak a mi hibánk, az európai humanizmus-kutatásban ugyanis a 16. század közepe, második fele eléggé elhanyagolt területnek szá­mít. Vegyük mindehhez hozzá, hogy Károlyi Gáspár élet­rajzának leghomályosabb része éppen az az időszak, amelyben tanulmányait végezte: nem tudjuk, hogy ő, vagy azonos nevű kortársa, a későbbi nagybányai bíró jár-e a brassó iskolába, nem tudjuk, hogy meddig volt Wit­­tenbergben, s valóban volt-e — mint ahogyan Bod Péter állítja — Strasbourgban és Svájcban. Súlyosbítja a hely­zetet a bibliafordítás munkatársainak ismeretlensége, biz­tonsággal nem azonosított személyek tudásáról termé­szetesen nem sokat mondhatunk. Hogy mégis tovább­léphetünk, azt nem utolsósorban Dán Róbert már idézett monográfiájának köszönhetjük, amelyben máig érvényes megállapításokat tett a magyar protestáns bibliák for­rásaival kapcsolatban. Rámutat, hogy Luther német Bib­liája elsősorban a germán nyelvek nemzeti Bibliáira volt nagy hatással, ott könnyű volt ezt adaptálni. A magyarok — mivel általában nem tudtak jól németül — a Lut­­her-Biblia és a héber mellé tekintélyként beemelték a kommentárokkal megtűzdelt protestáns szellemű latin fordításokat is. Szerinte a magyar bibliafordítók segéd­eszközök nélkül nem mertek nekivágni a héber textus átültetésének, s lényegében a latin munkák voltak a köz­vetlen forrásaik, a hébert csak ellenőrzés végett tartották szem előtt." Miután, úgy vélem, Dán Róbert kiindulási pontja reális, lássuk, melyek voltak ezek a latin nyelvű, humanista bibliafordítások. Jelentős középkori, ezen belül is 15. századi előzmé­nyek után a bibliakritika fejlődése a 16. század elejére érte el azt a kritikus pontot, amely már a Vulgátától erősen eltérő latin bibliaszöveget eredményezett. A hu­manistáknak a klasszikus szerzők újrakiadása során a vérévé vált a különböző kéziratok összevetésén alapuló szövegkritikai módszer, a hanyatlóban lévő középkori egyház már nem tudta megakadályozni, hogy mindezt a Szentírásra is alkalmazzák, s a közben elterjedt könyv­­nyomtatás lehetővé tette az új szövegvariációk közismert­té tételét. Az első nagy lépést a toledói Ximenes érsek tette meg a maga híressé vált poliglott kiadásával, amelyet öt kötetben nyomtattak ki 1514-ben, a pápai engedély késése miatt azonban csak 1522-ben jelent meg.­ A ké­sedelmet kihasználva Desiderius Erasmus nyerte el a T 45

Next