Theologiai Szemle, 1991 (34. új évfolyam, 1-6. szám)

1991 / 4. szám - KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - II. János Pál pápa magyarországi látogatása: tanulmányi amyag protestáns, evangéliumi, nem katolikus szempontból.

e) becsületesen, nyíltan beszél a különbözőségekről is\ f) és azokról az ökumenikus törekvésekről, amelyek nyomán további közeledés és együttműködés remélhető a római katolikus és a nem római katolikus egyházakhoz tartozó keresztyének között Magyaroszágon, az egész la­kott földön, az OIKOUMENE területén. A II. fejezet — „A római katolikus világegyház,, — „A mai római katolikus egyház meghatározója: a II. Vatikáni Zsinat” c. alfejezetébcÜ az alábbiakat szeret­nénk most kiemelni. „A zsinati iratok, a legjobb értelemben kihívást jelen­tenek a nem római katolikus keresztyéneknek is, kény­telenek tisztázni kapcsolatukat Róma új arcához, állást kell foglalniuk saját tanításukat illetően — mégpedig nem a XVI. század nyelvén és gondolkodás formájában — válaszolnunk kell a XX. században felvetődött kérdések­re. A XVI. század abszolutizálása nem segít a XX. szá­zadban való eligazodásra. A zsinat hatása és a zsinati iratok tartalma lassan min­denhová elérkezett — Magyarországra is. Egyetlen egy­házmegye sem mondhatja jogosan Vaticanum secundum non valet in Hungária (a II. Vatikáni Zsinat nem érvényes Magyarországon). Nem titkoljuk örömünket, hogy a II. Vatikáni Zsinaton sok minden megvalósult abból, amiért reformátoraink küzdöttek; anyanyelvű istentisztelelet, a Szentírás maga­sabbra értékelése és használata, a kegyelemből megiga­­zulás tanítása stb. Tetszik a pasztorális jelleg, az önkritika, a bibliai hangvétel, amit mi jobban értünk, mint Aquinói Tamás gondolkodás- és kifejezésmódját. Tapasztaljuk, hogy ha közös Forrásunkhoz közeledünk, egymáshoz is közelebb kerülünk. Értékeljük a megújult egyházképet, amely szerint az egyház nem tökéletes intézmény vagy társadalom (societas perfecta), hanem Isten népe (populus Dei), Krisztus ajándékaiból élő, részesedő titokzatos test, közösség, amelyben minden tagnak helye van és nem a felsőbbrendű klérus egyháza többé. Örülünk a püspöki szinódus megszületésének is, ami világi kifejezéssel és egyszemélyi vezetés érintetlenül hagyásával ugyan, de egy nagy vezető testületnek a felelősségben való osztozását jelenti. Igent tudunk mondani a missziói elkötelezettségre. Az evangelizálás hangsúlyozásában már nem a propa­ganda fideiről, vagy az egyház expanziós törekvéseiről érzünk szándékot, hanem látjuk a missziós parancs ko­molyan vételét, minden kontinensre kiterjedően, tehát a szekularizált Európában és Amerikában éppúgy, mint az evangéliumtól még egyáltalán nem érintett területeken. Tapasztaljuk, hogy Róma nemcsak új módszereket keres itt, hanem a Szentlélek segítségül hívását és munkáját veszi komolyan. VI. Pál csaknem 10 évvel a zsinat után (1974) így beszélt erről: „Fáradozzunk azon, hogy a XX. század egyháza valóban korszerű módon hirdesse az evangéliumot a mai embernek”. Ez a gondolat összecseng XXIII. János pápa programjával: az aggiornamcnto-Vdl. Ezt a jelszóvá tett kifejezést így is fordíthatjuk: naprakész. Természetesen nem mindenért lelkesednek az evan­géliumi keresztyének, ami a zsinaton történt, vagy amit a dokumentumokban olvashatunk, de erről később ejtünk szót részletesebben. A Zsinat iratainak tanulmányozása közben minden fi­gyelmes olvasó előtt világos, hogy kompromisszumok árán jött létre a zsinatnak majdnem valamennyi irata. A stílusból, a kifejezésekből, a vonalvezetésből ez kitűnik. Lényegében a fontos, amit tudni kell mindenkinek, hogy két egymással ellentétes irányzat bontakozott ki a Zsi­naton: a progresszívok (haladók) és az integristák (kon­zervatívok) irányzata és végeredményben a zsinat a prog­resszívok győzelmével végződött, ugyanakkor az integ­risták nem kis mértékben jelentettek fékezést. Az két­ségtelen, hogy XXIII. János pápa (Bea bíborossal a hát­térben!) a haladók oldalán állt. Jelszava: „előre, mindig csak előre!” — így akarta valóra váltani, hogy az egyház a valóságos világot és a mai életet étje el, ne maradjon le, szinkronban legyen a XX. századdal, így fogalmazza meg mondanivalóját, időszerűen, közölhetőén és „eladha­­tóan”, mert csak így tudja betölteni hivatását a mi időnk­ben, anélkül, hogy valamit is lealkudna vagy letagadna eredeti mandátumából. Az integristák — élükön Otta­­viani bíborossal — féltették a római egyházat a szét­hullástól, a zűrzavartól, a múlt értékes tradícióinak meg­vetésétől, tekintélyének csorbulásától. Szinte csak bírá­latuk volt a mai világgal szemben, így lényegében az anti­­modemista vonalat folytatták, ami az I. Vatikáni Zsinatra (1869-70) és a korabeli pápákra volt jellemző. A régi formák érdekében készek voltak a mai életet is feláldozni. Bonyolította a helyzetet, hogy az integristák igazi védőbás­tyája a római kúria volt és az olasz püspökök nagyrésze is integrista volt. Kisebbségi helyzetükben is igen aktívak maradtak az integristák és az többek között azt is ered­ményezte, hogy a progresszívoknak ezen a háttéren kel­lett fogalmazniuk, mindig nagyon árnyaltan, ami végered­ményben nem lett kárára az iratoknak. Főleg a vallá­­szabadsággal kapcsolatos kérdésekben nem akartak vé­gig engedni az integristák, de ugyanez mondható a nem keresztyénekkel való viszonyra, az ateizmusról és a bé­kéről, háborúról szóló iratokkal kapcsolatban is”. (...) „Már itt kell megjegyeznünk: a II. Vatikáni Zsinat ese­ményét és iratait értékelve úgy látjuk, hogy igazi köze­ledés, ugyanaz, amit a II. Vatikáni Zsinat idején várható volt, sajnos nem jött létre. A regionális vagy helyi egy­házak nem használták ki mindazokat a lehetőségeket, amik akkortájt látszottak. így is fogalmazhatjuk: még vá­rat magára sok minden, ami a II. Vatikáni Zsinatban és dokumentumaiban potenciálisan benne rejlik. A testvér szeretetével így is mondhatjuk, hogy a Római Katolikus Egyház saját maga nem veszi annyira komolyan saját eredményeit, mint az várható volt.” A III. fejezet — "II. János Pál személyé" — a hozzánk­látogató pápával ismertet meg: az emberrel és mértékadó gondolatvilágával: „Még jól emlékezünk, amikor 1978-ban a lengyel Karol Wojtylát pápává választották, világszenzációt okozott a krakkói érsek pápai székbe emelkedése. Hogyne lett vol­na az, hiszen lassanként fél évezrede mindig olasz bíboros került a Római Katolikus Egyház élére; ráadásul II. János Pál az első „szláv pápa”. Szenzációként társul még mind­ehhez, hogy a döntés meghozatalakor még meglevő kelet­európai szocialista államok egyike adta a Római Katolikus Egyház számára a vezető személyt. Azóta már hosszú idő telt el, s mindez bizonyítja: II. János Pál az eltelt 13 esztendő alatt a Római Katolikus Egyház tekintélyét egyértelműen emelte, működési terü­letét kiteijesztette. Persze mindez aligha történhetett el­lentmondástól mentesen; amennyien elismerik, annyian kritizálják is a pápa munkásságát. Kérdés tárgya az is, hogy akik elismerik és sokra becsülik a pápa személyét és működését, vajon hallgatnak-e rá? Azok sem járnak messze az igazságtól, akik szkeptikusan megjegyzik: II. János Pál „minden idők legünnepeltebb pápája — de ta­lán egyben az a pápa is, akire legkevésbé hallgatnak”. (...) „Milyen megoldást javasolt már most a lengyelországi pápa? Teológiai és történészi érzékével egy régi elgon­dolást éleszt újjá II. János Pál: a Corpus Christianum fogalmát a középkorból származó Európa-képet, amely­246

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék