Theologiai Szemle, 2006 (49. új évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 3. szám - TANÍTS MINKET, URUNK! - Kiss Gyula: Európa! Érted szól a harang! A nándorfehérvári diadal üzenete a mának
Keresztyénség határországává, Konstantinápoly 1453- as eleste után pedig a keresztyénség pajzsává vált. Nem mehetünk el szó nélkül a Kelet-Római Birodalom dicső, de kifosztott és legyengült utódának, Bizáncnak a bukása mellett sem. A birodalom, amely majd 1000 évvel élte túl nyugati társa bukását már több muzulmán támadást is kiállt az addigi - 1453-at megelőző - hét évszázadban! Mégis tragikus meggyengülésének kezdete az a Nyugatról induló IV. keresztes hadjárat volt, ami 1202-1204 között, a Szentföld felszabadítása helyett, — főleg a pénzéhes velenceiek miatt Bizánc kifosztásával ért véget. A nagy egyházszakadás /1054/ után ez volt az utolsó csepp a keleti keresztyének poharában. Innentől kezdve minden nyugati közeledést gyanakvással figyeltek. Viszont 1354-től már nemcsak Kelet felől, hanem Nyugatról, a Balkánról is számolniuk kellett az oszmán fenyegetéssel! Meg voltak tehát számlálva Konstantinápoly napjai. Már csak egy olyan muzulmán uralkodó hatalomra kerülése váratott magára, aki elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy a kegyelemdöfést megadja a nagymúltú birodalomnak. Ez a szultán II. Mehemed /1451-1481/ volt. Neki már elég hatékony volt ahhoz a tüzérsége, hogy vastag falakból álló védműveket is lerombolja. A védők azonban teljesen magukra maradtak. Történt ugyan még egy tétova kísérlet a bizánci császár részéről a nyugati hatalmak kegyének elnyerésére. A Firenzei zsinaton 1439-ben kimondták a Nyugati és a Keleti egyház unióját, a bizánci császár pedig vállalta, hogy a keleti egyház elismeri a pápa főségét. Ezzel remélve, hogy az ígéreteken túl majd anyagi és katonai segítséget is kap. Természetesen, ahogy az sajnos várható volt, a konkrét segítség elmaradt. Otthon viszont a császár szerződése teljes elutasításra talált. Ilyen helyzetben találta Konstantinápolyt az 1453-as muzulmán ostrom. Minden hősies erőfeszítés ellenére a falak már nem bírták a korszerű ágyúk „bombáinak” záporát. 1453. május 29-én lezárult egy korszak. Konstantinápoly elesett, maga a császár is hősi halált halt, vele szállt sírba a régi, dicső Kelet Római Császárság is. A tragédia híre futótűzként terjedt és az egész keresztyén világot megrázta. A pápa azonnal keresztes hadjáratot indított, de minden gyakorlati következmény nélkül. Egyetlen máig élő hatása van a pápai rendelkezésnek: a déli harangszó, III. Callixtus pápa /1455-1458/ ugyanis elrendelte, hogy Európa-szerte szólaltassák meg a harangokat déli 12 órakor emlékeztetve a lakosságot, ne felejtsenek el imádkozni a keresztyénséget védő magyarokért! Az imádságon kívül a kontinens vezetőitől más segítség nem érkezett. Európa uralkodóiból ekkorra már kiégett a két-háromszáz évvel korábbi keresztes lelkesedés. Mindegyik uralkodó saját országának ügyeivel volt elfoglalva, nem tudtak, vagy nem akartak a nagy közös cél érdekében összefogni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a keresztyénség megvédésének feladata a Magyar Királyságra hárul. Magyarország a többi európai országhoz hasonlóan a saját ügyeivel volt elfoglalva. A belviszályok és a trónutódlás kérdései állandó napirenden voltak. Mégis volt két szerencsés tényező, amelynek köszönhetően viszonylagos felkészültséggel várhattuk Mohamed ostromát. Egyrészt Zsigmond király /1387-1437/ felismerte a Délről minket fenyegető veszélyt, ezért elkezdte kiépíteni a déli végvárrendszert. Megszerezte Nándorfehérvárt, amelyet úgy kiépítetett, hogy a törökök számára megkerülhetetlenné vált, ha át akartak jutni Magyarországon. Német-Római császárként is elsősorban magyar királynak érezte magát és úgy akarta elhagyni az árnyékvilágot, hogy szeretett országát jó kezekben tudja. Habsburg Albertból valóban jó magyar király és talán még Zsigmondhoz fogható Német-Római császár is válhatott volna, ha 1439-ben nem hal meg hirtelen. Ekkor következtek a már szokásosnak mondható trónviszályok. 1440- 1444-ig Jagelló Ulászló uralkodott 1444-1446 a gyermek V. László. A két királypárt erőfeszítéseit végül Hunyadi János tudta integrálni, úgy, hogy a fő erőket a törökök ellen fordíthassa. Ugyanis 1446 és 1452 között kormányzónak választotta őt az ország nemessége. Az ő személye, hadi tapasztalata, rátermettsége volt az a másik szerencsés tényező, amely hozzájárult ahhoz, hogy 1456-ban visszaverhettük a muzulmán támadást. 1442-1443-as katonai sikerei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy politikai vezetőként is rá mertek hagyatkozni az ország vezetői. Kormányzósága alatt rend uralkodott az országban. 1452 után azonban újra V. László vette át az irányítást, jobban mondva az őt kezükben tartó főnemesek. Ismét kiújult az ellentét a Hunyadi párt és a királypárt között. Konstantinápoly elestének hírére pánikhangulat alakult ki az országban. Noha elrendelték az általános nemesi felkelést, és rendkívüli hadiadót vetettek ki, azonban érdemi előrelépés a védekezéssel kapcsolatban nem történt. Petrus Ransanus ezt írja, arról hogyan kezelte Hunyadi János a kialakuló problémát: „Corvinus János pedig, akinek mindig heves vágya volt, hogy a keresztyénség ellenfeleivel harcoljon, csúf és igen veszedelmes dolognak tartva, hogy a király, Ulrik és magyarok hanyagságát tovább tűrje, csak arra az egy gondra fordította figyelmét, hogy tőle telhetően törődjön nemcsak Magyarországnak, hanem valamennyi keresztyén államnak ezzel a nagy veszedelmével.”.7 Hunyadi volt tehát, aki először reagált a helyzet komolyságának megfelelően, és seregével 1454-ben betört Szerbiába és az ott állomásozó török erőket szétverte. így minden ellenszenvük ellenére a királypártiak kénytelenek voltak megbízni Hunyadi Jánost a védelem megszervezésével. A Nándorfehérvári csatában részt vevő magyar seregek három nagy egységből álltak. Egyrészt abból a 7000 várvédőből, akik Hunyadi sógorának Szilágyi Mihálynak a vezetése alatt voltak, másrészt Hunyadi felmentő serege, harmadrészt a hozzá csatlakozó keresztes seregek! Noha a pápa keresztes hadjáratra hívó szava az európai uralkodóknál süket fülekre talált, a ferencesek sokat segítettek a pogányság ellen tüzelő prédikációikkal abban, hogy mégis összejöjjön egy tekintélyes - főleg németekből és csehekből álló - sereg Bécs alatt. Ez a sereg azonban nem találkozott a szultánnal, és nem ők mentették fel Magyarország kulcsát. Ez a tisztesség Hunyadin kívül egy olasz ferencesnek, a hetvenéves Kapisztrán Jánosnak és az általuk toborzott keresztes seregnek jutott. 136