Theologiai Szemle, 2007 (50. új évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 4. szám - TANÍTS MINKET, URUNK! - Szabó András: A genfi zsoltárok a korabeli német és magyar irodalomban

képviselőivel, Ronsard-al és körével is, s a latin nyelvű verselésen kívül a német nyelvű költészettel is megpró­bálkozott. 1572-ben már kész is volt az első ötven zsoltár, amelyeknek fordításában a heidelbergi egyetem zsidó származású ószövetségprofesszora, Immanuel Tremellius is a segítségére volt. A könyv megjelenését kínos csend követte, s ennek okait a kutatás már részletekbe menően tisztázta. Az egyik ok, hogy Melissus túl magasra helyez­te a mércét, s ugyanakkor nem tudta természetes és egy­szerű stílusban visszaadni a francia strófákat és versfor­mákat. A német egyházi éneknek ekkorra már létrejött a Luther által meghatározott nyelvezete és formája, ezt Melissus nem vette figyelembe, sőt nem a kialakulóban lévő német köznyelven írt, hanem nyelvjárásos alakokat használt. Saját újító szerepén fellelkesülve ráadásul elkö­vette azt a hibát, hogy könyvével még a német helyesírást is meg akarta reformálni, a végeredmény egy olvashatat­lan és nem jól énekelhető szöveg lett.­ A hivatalos és elhívott fordító kudarca rövidesen fele­désbe merült, ugyanis a következő esztendőben, 1573- ban Lipcsében napvilágot látott a teljes genfi zsoltár­könyv német fordítása Claude Goudimel négyszólamú feldolgozásával. A heidelbergiek kapva kaptak a véletlen ajándékon, s 1574-ben a fordító tudta nélkül, egyszólamú kottával újra kiadták a könyvet, majd III. Frigyes válasz­tófejedelem elrendelte a használatát, mint hivatalos éne­keskönyvnek. Ki volt ez az ember, aki bármiféle előzetes megbízás nélkül, láthatóan a magánáhitatosság számára szánva a művet, végül egy használható teljes fordítást tett le az asztalra? A neve Ambrosius Lobwasser (1515-1585), vallását tekintve lutheránus, a königsbergi egyetem jogászprofesszora. Ugyan abból élt, hogy jogot tanított, nyomtatásban megjelent művei mégis inkább költőnek mutatják. Fiatal korában ő is eljutott Franciaor­szágba, ahol öt esztendőt töltött. Párizsban a neves filozó­fus Petrus Ramus (Pierre Ramée) tanítványa volt, - aki szintén a Szent Bertalan éji vérengzés áldozataként vé­gezte be életét - majd Bourges-ban neves hugenotta jogá­szok oktatták. Az utóbbi helyen ismerte meg a hugenotta zsoltáréneklés négyszólamú formáját (ez még az 1550-es években volt, amikor még nem jelent meg a teljes zsoltár­könyv), s ez nagy hatással volt rá. Melissussal ellentétben azonban nem tért át a református vallásra, élete végéig evangélikus maradt. A fordítás munkáját 1564—1565-ben végezte el, egy olyan időszakban, amikor a königsbergi egyetem pestisjárvány miatt szüneteltette a működését. Érdekes módon hosszú évekig várt könyve megjelenteté­sével. 1565-ben hozzájutott egy genfi kiadású, Goudimel négyszólamú változatát tartalmazó nyomtatványhoz, ez alapján még egyszer átdolgozta és kijavította az egész munkát. Fordítása, amellett, hogy igyekezett hű lenni a francia eredetihez, Luther Bibliájának nyelvét használja, s az evangélikus egyházi énekhagyomány nyelvezetén szólal meg. Szövege egyszerű, tiszta és áttekinthető, va­lamint jól énekelhető, ezek voltak a legfőbb elemei an­nak, hogy átütő sikert arathatott. Habár maga Lobwasser nyilván nem számított rá, műve a német reformátusok legfontosabb énekeskönyvévé vált, amely a 18. század végéig megőrizte a népszerűségét.­ Szenes Molnár Albert rekordját mégsem érte el, ugyanis a német nyelvben és irodalomban lezajlott óriási változások miatt gyorsan avult a nyelve, s helyette új fordítások készültek. A nyu­gat-európai reformátusoknál ebben az időben (1800 kö­rül) mondtak le arról, hogy mind a százötven zsoltárt sze­repeltessék az énekeskönyvekben.­ Magában Németor­szágban ráadásul a 19. század elején a legtöbb helyen ál­lamilag egyesítették a két protestáns egyházat: ez gyakor­latilag többnyire azt jelentette, hogy a nagyobbik evangé­likus egyház lenyelte a kisebbik reformátust. (Ez történt például Heidelbergben is.) Ennek következtében ezeken a vidékeken megszűnt a genfi zsoltárkönyv énekeskönyv­ként való használata. Érdekes módon, készült a genfi zsoltárkönyvnek a 16. században még egy teljes német református fordítása, ez arra utal, hogy Locwasserrel mégsem volt mindenki elé­gedett már abban az időben sem. Egy pfalzi nemes, Philipp von Winnenberg báró (1538-1600) zsoltárköny­ve 1588-ban jelent meg Speyerben. Ugyan a francia dal­lamokra és versformákra íródott, stílusa azonban (Melissussal ellentétben) túlságosan vidékies és régies maradt, a mércét túl alacsonyra helyezte, s ezért nem le­hetett versenytársa a már elterjedt Lobwasser-zsoltár­­könyvnek.­ Érdemes egy pillanatra felidézni a német iro­dalom helyzetét a 16. század második felében ahhoz, hogy megértsük, mi okozta az átültetés nehézségét. Mi­közben Nyugat- és Dél-Európa legtöbb országában ez az időszak az anyanyelvű reneszánsz irodalom fénykora volt, a németek a humanizmus csapdájába estek, s nem tudtak elszakadni a latin nyelvtől. Az értelmiségiek egy­más között a latin nyelvet használták, latin nyelvű műve­ket alkottak, csupán a nép számára írtak anyanyelven - ide tartozott a hitéleti irodalom és a genfi zsoltárkönyv is. Létezett ugyanakkor egy polgári és nem egyetemet vég­zett szerzők által írott német irodalom, amely a középko­ri nyomvonalon próbált tovább haladni (ehhez állt közel Winnenberg fordítása). Bár egyes írók kísérletet tettek a művelt német reneszánsz irodalom megteremtésére (ilyen volt Melissus is többek között), ezek a kezdeményezések azonban elszigeteltek maradtak, s nem tudtak változtatni a latin nyelv egyeduralmán, illetve az anyanyelvű iroda­lom szétaprózott és elmaradott állapotán.­ Ebben a hely­zetben a genfi zsoltárkönyv a francia reneszánsz irodalom első nagy korszakának strófa- és versformáit közvetítette a német kultúrába, s nagy szerepet játszott abban, hogy a 17. század elején bekövetkezzen a változás.10 A német irodalom megújítója végül egy református szellemiségű író, Szenes Molnár Albert barátja, Martin Opitz lett, aki egy tanévig Erdélyben, a gyulafehérvári református főiskolán is tanított. Nem véletlen, hogy éle­te végén az egyházi költészet felé fordult, nekilátott a genfi zsoltárok újrafordításának, s 1637-ben meg is je­lentette azt. Műve nem váltotta ugyan le Lobwasserét, mégis nyolc kiadást ért meg, s szerves részévé vált az új német irodalomnak.11 Időközben a zsoltárok versformái is népszerűvé váltak, számosan írtak új éneket a genfi dallamokra, sőt Szenes Molnár Albert Psalleriumának egyik pártfogója, hesseni Móric tartománygróf éppen 1607-ben dallamot szerzett azon zsoltárok számára, amelyeket addig más zsoltárok dallamára kellett énekelni. Maguk a zsoltárok a felekeze­ti határokat is átlépték. Igen sok bekerült az evangélikus énekeskönyvekbe,12 s egy evangélikus diákból katolikus pappá konvertált szerző, Caspar Ulenberg 1582-ben egy olyan katolikus zsoltárkönyvet is kiadott, amely nagy mértékben támaszkodott a genfi dallamokra.13 Mivel a két nagy protestáns felekezet viszonya a korszakban kife­jezetten ellenséges volt, evangélikus oldalról igyekeztek teológiai kifogásokat emelni a Lobwasser-féle fordítás el­ 242

Next