Theologiai Szemle, 2010 (53. új évfolyam, 1-4. szám)
2010 / Különszám - KÖNYVSZEMLE - Szűcs Ferenc: Az Egyház és Izrael
magyar nyelvű olvasó erről itt olvashat először tartalmi összefoglalást (72-76. o.) és amelyet az ominózus esztendő egyéb eseményei érthető módon háttérbe is szorítottak. A magyarországi anyagnak történeti feldolgozása egy újabb tanulmány témája lehet majd, beleértve azt a 16. század óta élő Izrael-magyarság történeti analógiát, amely nemzeti sorskérdéseinket bűnbánatra hívó prófétai kritikával szemlélte Károli Gáspár két könyvétől kezdve Kölcsey Himnuszáig. Köszönet Tatai Istvánnak, hogy könyve egy sajátosan hazai újabb kutatási programra is felhívta a figyelmet. A tanulmány sommás része a harmadik fejezet, amely a téma hat rendszeres teológiai korrelációs modelljét mutatja be kritikai módon. Megállapítja, hogy a modern kor Izrael koncepcióinak kutatása valójában Kari Barth-al vesz új kezdetet, „ő hozza vissza az Izrael kérdést a huszadik századi teológiába” (Marquardt) (79. o.). Amellett, hogy a téma hangsúlyai nála is folyamatosan változtak, számos további kutatónak vált ihletőjévé. Tatai István is részletesen foglalkozik Barth Izrael értelmezésével (129- 138. o.), bemutatva a Romerbrief-től megtett utat az „univerzálisan kiterjesztett szövetségteológiai modell”-ig. Mint említettük, több doktori disszertáció is született Barth Izrael tanáról, ebből a dolgozat kettőre reflektál: Katharine Sonderegger erősen barthiánus amerikai szerző és Manuel Goldmann Barthot kritizáló munkáira. A rendszeres teológiai elemzéshez a szerző az Avery Dulles óta divatossá vált és kétségtelenül hatékony módszert, a modell alkotást választotta. Ebben leginkább a téma megkerülhetetlen újkori kutatójára, Bertold Klappert wuppertali professzor munkásságára támaszkodik, anélkül, hogy szolgaian követné. Viszont nagy nyeresége a műnek, hogy szerzője a neves Izrael kutatóval végig személyes kapcsolatban állt; a személyes konzultációk és az intenzív levelezés nagyban hozzájárult az elmélyült és szakszerű kutatáshoz. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Tatai István évek óta nemzetközi konferenciák résztvevője és megbecsült előadója az Egyesült Államokban éppúgy, mint Izraelben, akkor bátran állíthatjuk, hogy dolgozata nem csupán a témában szegényes hazai irodalmat gazdagítja, hanem magyar protestáns teológiánkat egyenrangú partnerként kapcsolja be a téma nemzetközi kutatásának vérkeringésébe is. Korrelációs modelleket vizsgál, és - amint a kifejezés már utal is rá - ezt a módszert a 20. század neves protestáns teológusától, Paul Tillichtől kölcsönzi. A nagy teológiai modellváltás kétségtelenül az évszázadokon át élő un. szubsztitúciós (behelyettesítési) modell egyeduralmának végével érkezett el. Az a felfogás, hogy az egyház mintegy leváltja, sőt felül is múlja Izraelt, örökölve minden neki szóló ígéretet is, erőteljesen érinti mind az ekkléziológiát, mind a szóteriológiát és eszkatológiát. Ennek a modellnek számos variánsa van (89-90. o.), ám kérdéses, hogy ezek igazolhatóak-e az Újszövetség szövegéből. A könyvben 10 ide vonatkozó újszövetségi hely exegézisét találjuk, amelyekből megállapítható, hogy bár egyes, polémikus szituációban megfogalmazott állítások utalhatnak Izrael elvetésére és az egyház általi behelyettesítésre, a teljes Újszövetség ezt mégsem támogatja, hiszen legalább ugyanennyi szakasz hangsúlyozza Izrael jövőbeli reménységét is. Már ez a tény is mutatja, hogy a tota Scriptura reformátori hermeneutikájának elhanyagolása mennyire egyoldalú következtetésekhez vezethet. Másfelől viszont abból még nem következik Izrael végleges elvetése, hogy az Újszövetség az Isten ószövetségi népének adott ígéreteinek nagy részét kiterjesztő módon alkalmazza a népek világából összegyűjtött egyházra is. De magából az Ószövetségből is az olvasható ki, hogy Isten történelmi ítéletei sohasem jelentették népe teljes megsemmisítését. A szövetség teológiai modellt a református teológia sajátjának is tekinthetjük. Itt a szerző a klasszikus reformátori teológia vizsgálata nyomán arra a következtetésre jut, hogy Isten egyetlen és örök szövetségének többféle üdvtörténeti megnyilvánulása van, de ezek között kontinuitás van. Ezt az is alátámasztani látszik, hogy egyedül a református teológia beszél arról, hogy Isten egyháza a világ kezdetétől annak végéig létezik, tehát az Ó- és Újszövetség népének ugyanaz az egyháza. Különösen Kálvin hangsúlyozza, hogy az Ószövetségben nem egy alacsonyabb rendű vallási alakzattal van dolgunk. Ugyancsak ő értékeli fel a törvény szerepét, elvetve azt a gyakori tipizálást, hogy az Ószövetség lenne a törvény, az Újszövetség az evangélium. Sőt a Tóra és a próféták egymáshoz való viszonyában nagyon hasonlóan vélekedik a zsidó írásmagyarázókhoz, amikor arról szól, hogy az utóbbiak csak a Tóra értelmezői és alkalmazói voltak. Ószövetségi írásmagyarázatában pedig felhasználta a zsidó rabbik értelmezését is, így bátran kijelenthetjük, hogy a Luther által felfedezett hebraica veritas-nak ő volt a legkövetkezetesebb alkalmazója. Sajnálatosan kimaradt ugyanakkor a könyvből az a gyakorlati liturgikai érvelés Kálvin ’új modelljével’ kapcsolatban, hogy a lectio continua alkalmazásával ő érvényesítette legkövetkezetesebben azt az elvet, hogy az ószövetségi textusok teljesen egyenértékűek az újszövetségiekkel. Figyelemre méltó Kálvin értékelésének summázata is: „egyháztanilag lényegesen elmozdult a korábbi szubsztitúció tanok pozíciójától, azok ugyanis Izrael és szövetségének végzetes elvetéséről, Kálvin pedig Izraelnek az Egyházzal való integrációjáról, szövetségük megmaradásáról és eszkatológiai elsőbbségéről mert szólni” (124. o.). Barth „univerzálisan kiterjesztett szövetségteológiai modellje” után negyedikként Bertold Klappert „participációs” modelljéről olvasunk. Megállapítása szerint az itt szereplő Barth kritika nem elvetése, hanem tovább gondolt „precizírozása” az Izrael teológiának. Klappert túllép Barth üdvtörténeti tipológiáján, mely szerint Izrael az ítélet, míg az egyház a kegyelem bizonyságtevője lenne. Elsősorban az Efézusi levél ekkléziológiájának elemzése nyomán jut arra a következtetésre, hogy már az első nemzedékben kettős kísértés jelent meg a Krisztus test értelmezés kapcsán: egyrészt a pogány keresztyének judaizálása, másrészt az „ígéret szövetségének” elspiri- 64