Tiszántúli Népszava, 1946. szeptember (2. évfolyam, 203-209. szám)
1946-09-08 / 203. szám
Vasárnapi szám ára: 50 fillér Debrecen, 1946 szeptember 8. vasárnap 11. évf. 203. szám TISZÁNTÚLN A S Z O C I ALP E M O K R AT A P AT R T N A P 1 L A R D A Motto: Megszállott világban élünk. És mi tudjuk ezt. Senkit sem érintene váratlant, ha az őrület egy nap őrjöngésbe törne, melyből szegény európai emberiség eltompultságba és megzavarodottságba hullana vissza, miközben még dübörögnek a gépek, lengenek a zászlók, de a szellem elköltözött ... J. Huizinga A MOTTO KOMOR SZÓLAMAI 1935 tavaszán hangzottak el Brüsszelben. Tizenhét évvel a másik nagy pesszimistának, Spengler-nek döbbenetes rémkiállása után, aki az „Untergang des Abendlandes“ bonilátó lapjain az európai kultúra és civilizáció pusztulását jósolgatta. De míg ő egy elviharzott világkatasztrófa végső konzekvenciáit látszott levonni, a juhtann vetületen, addig Huizinga három évvel az Anschluss előtt és hat-hét évvel megelőzve Európanagy városainak pusztulását, a készülődő és előbb-utóbb kirobbanó világválság előszelét érezte meg. S bár „a holnap árnyékában“ nem minden megállapítása bizonyult helytállónak a gyorsan változó időben, — aminthogy Huizinga felvilágosult konzervatívizmusa is maradinak, ha nem is reakciósnak látszik a ma forradalmi lendületében — meg kell vallanunk, hogy a dunaparti géppuskázások irtózatos kelepelése közepette, a ránkzuhanó emeletek kataklizmás roppanását hallva, az utcákon és tereken halomrahányt holttestek láttán, a krematóriumok felfelé kígyózó halálos füstjét bámulva, nem egyszer azt hittük, hogy ez irtózatos prófécia beteljesült: „még dörögnek a gépek, még lengenek a zászlók, de a szelem elköltözött ...“ ÉS MOST, amikor már nem lengenek a zászlók, amikor már új hidakat vertünk, új utakat építettünk és magasabbra húztuk a házak falát, mint valaha, most mégis úgy érezzük, hogy a szellem még nem tért vissza, a lelkekben még mindig dübörögnek a gépek, a szándékok még mindig hernyótalpakon döngetik a szívek falát és az akarat még mindig fegyverben áll. S a hírek, amelyek „a legszélsőbb nyugatiról jönnek, nem a szellem felszabadulásának, a jóakarat és méltányosság diadalának üdvözletét hozzák felénk. A büszke Gallia tájairól új megaláztatás látszik rázúdulni a szertezilált és tönkretett magyar hazára. Az ország miniszterelnöke kissé kiábrándultan, kissé elkedvetlenedve nyilatkozik hazatérése előtt és itthon komor hangulat, borús kedély és csillogó szemek várják. A SPENGLERI ÉS HUIZINGA! PESSZIMIZMUS mélyén a legfájóbb seb kétségtelenül: Erdély. Mert Erdélynek megtestesítő ereje van a magyarság számára. Ez jelenti Kassát is egy kicsit, a kétszázezer kilakoltatottat is és jelent minden magyar vagy magyarnak vélt fájdalmat. És a hírek és baljóslások alatt összeroppant kedély azt hiszi: itt már nem lehet élni. IGAZUNK VAN-E HÁT? Nézzünk komolyan a mélyre, ahol a történések eredendő okai húzódnak meg mindent mozgató erővel és lássuk: igazunk van-e hiát. Azt ma már szinte felesleges, hangoztatni és a magyar demokratikus külpolitikai koncepció éppúgy tudatában van annak a ténynek, mint a világ közvéleményének nagyobb és jobbfele, hogy az első világháborút berekesztő trianoni béke méltánytalan, igazságtalan és oktalan volt. Az tehát, amit a magyarság ellen „elkövettek“ annak idején Trianonban, valahogy reparálandó lett volna. A világ diplomáciája, a többé vagy kevésbé felelős államférfiak megnyilatkozása mind-mind arra mutatott, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor maguk az alkotók fogják revidiálni a trianoni dekrétumokat-ÉS MOST MÉGSEM ÍGY TÖRTÉNT. Nem így történt, mert nem is történhetett így. Mert a védő szót, amelynek tiszta és meg nem gyalázott ajkakról kellett volna elhangzani a magyar ügy védelmében, méltatlanok és méltatlanul üvöltöttük világgá. A revízió, amelynek létjogosultsága előbb-utóbb kétségtelenné vált volna a világ közvéleményében, a Horthy-rezsim politikai betyárvilágának jelszavává vált. Labancnemesek és sváb főpapok lengették a zászlót, amely alatt a nagybirtok és nagytőke zsoldosai gyülekeztek. A magyar revízió a külföld előtt egyértelmű volt a középkori jobbágynyúzással, a feudális, klerikális klikkpolitikával, a proligyűlölettel, a kisebbségek elleni vad izgatással, a zsidók és a baloldali elemek kiirtásával. Az, ami mindanynyiunk szent ügye és tisztességes küzdelmének célja kellett volna legyen, egy megszédült és elkábult politikai krakélerbanda hangzatos ürügyévé aljasodott, amellyel évről-évre, később hónapról-hónapra igyekezett a maga kis koncát megtartani. ÉS AZ AJÁNDÉK, amelyet a trianoni békeszerződés revidiálásaképpen méltán és igazságosan kapott volna a magyar nép a világ jobb belátásra jutott demokráciáinak kezéből, ez az ajándék, mint vérdíj és vesztegetés hullott 1e38-ban és 40-ben a magyarság ölébe. A „bécsi döntésiben olyanoktól kaptunk valamit, akiktől nem lett volna szabad elfogadnunk a Felvidéket, a Kárpátok alját, az erdélyi tájakat semmi áron. Ha még nem érett meg az igazság az időben, várnunk kellett volna. Népünk ösztönös okosságát nem lett volna szabad a zászlók lengetésével és a gépek dübörgésével elhomályosítani hagynunk. A kéz, amely Kassát, Ungvárt, Kolozsvárt nyújtotta felénk, milliókat öt meg, országokat perzselt fel és koncként nyújtotta felénk azt az örökséget, amelynek okosabb politikával biztosabb várományosai lehettünk volna. Ha e városok, az irredenta költészet rigmusai szerint ragyogó gyémántok voltak az ominózus szent koronán, úgy ezt a csillagást nagyon elhomályosította a náci Németország „nagylelkű“ adakozása. VÁRNI KELLETT VOLNA. Úgy jártunk, mint a perzsa bunda. Ez a ragyogó, csillogó, drága prém úgy kerül a kivilágított kirakatokba, hogy a mármár megszülető, kis perzsabárányt néhány nappal a világrajövetelle előtt kivágják anyja testéből és fodros, puha bőréből csinálják a drága prémet. Ez a prém lehet csillogó, ranyogó, bámulhatták a kirakatokban és örülhet neki, aki viseli, de élet nem fakad belőle. A kis perzsa bárány sosem él majd. Mert erőszak s sietség nem teremt életet, csak halált. Az idő méhében már érett a magyar ügy igazsága s ha kivártuk volna, életünk és jövőnk született volna belőle. De a reakciós-feudális politika és a „Drang nach Osten“ szédült , csörtetése kiszakították onnan és kitették a hiszékenyek és könnyen elcsábíthatók kirakatába a ragyogó „ajándékot“. Nézzéktek, mit kaptok tőlem! És mi kergült fejjel és elvakult szemekkel bámultuk a kirakati árut és nem gondoltunk arra, hogy ezzel megöltük az anyát és a magzatot is. Ostobák voltunk és bűnösök, mert a természet ellen cselekedtünk. DE A TRAGÉDIA SOKKAL FELŐBB KEZDŐDÖTT. Az egész magyar társadalom évszázadok óta abnormisan fejlődött. Mint a gyermek, akit nem engednek, hogy a természet megszabta időben mindig úgy viselkedjék a világban, ahogy éppen fejlettsége megkívánja. Akit ostoba és bűnös dresszúrával visszatartanak növekedésében, hogy kamasz maradjon akkor is, amikor már rég férfinak kellene lennie. Nem lehet egyszerre pubertálni és politikát csinálni. Beteg és súlyos veszélyeket magában rejtő állapot ez és az egyén életének számtalan tragédiáját okozza, így volt ez a magyar életben is. Más nációk a történetem rendje szerint éltek és növekedtek. A társadalmi és temetési rendszerek úgy jöttek egymás után, ahogy azt a fejlődés törvényei megkívánják. Amikor a rabszolgás termelési rendszer, túléretté vált, megszűnt a velejáró társadalmi berendezkedés is, hogy helyetadjon a feudalizmusnak. S amikor kialakultak az új társadalom termelő viszonyai, megszületett a kapitalizmus, hogy korunkban világszerte a szemünk előtt omoljon öszsze és lassan-lassan, de a történetem vaslogikájával következzék a szocializmus. Mindez azért vált lehetővé, mert ezek a népek szabadon viszonyítak a világhoz. S MI TÖRTÉNT EZALATT MINÁLUNK? A Habsburgok és csatlósaik a 16. századtól kezdve ráfeküdtek a magyar életre. Mint egy gigászi szenvedés, úgy borult ránk a feudalizmus minden szabadságot és fejlődést megölő rendszere. S amikor nyugaton már rég a kapitalizmusig érett, a világ és a forradalmak megteremtették a negyedik rend feltörésének lehetőségét, akkor még csak a jobbágyfelszabadításig jutottunk el. 1848-ban „de jure“ felszabadítottuk a parasztot,álé mivel nem adtunk földet neki, „de facto“ sosem lett szabad és megértük azt a világcsodát, hogy a lassan-lassan kibontakozó kapitalizmus Magyarországon telivér és évszázados anakronizmusként ható feudális, úri társadalmat és terhelést talált. Egyszerre voltunk ifjak és kamaszok. A szabadság nélkül felnövő milliók évszázadokon át úgy tántorogtak a világban, mint az abnormisan fejlődő gyermek. Társadalmi és osztályöntudat nélkül, politikai és történelmi koncepció híján népünk ösztönös okossága vak tapogatódzássá vált, mikor messze kellett néznie. Csoda-e, hogy hét-nyolcmillió „kamasz“ egyetlen irtózatos zuhanását nem tudta megállítani a kevés „felnőtt“, akit az évszázados politikai dresszúra sem tudott megakadályozni abban, hogy felnőtté érlelődjék? Csoda-e, hogy a felszabadulás után, amikor végre lehetővé vált szndékosan degenerált társadalmunk számára, hogy valami okos, gyógypedagógiával kikúrálják tragikus nyavalyájából, csoda-e, hogy még akkor is a beteg tántorgásával lépdel a tanítók mögött? — De már felismertük, a kórt és már tudjuk a gyógyulás módját. Utollérjük azokat a társadalmakat, amelyek nem jobbak csak szerencsésebbek voltak nálunk. És élni fogunk, mert a magyarságnak Erdély és a Felvidék nélkül is élnie kell a megmaradt 92 ezer négyzetkilométeren. A TÁVOLI HORIZONTOKON pedig remények és ••tegősség" erők biztatása kúszik. „A rendező hatalmak közbelépésétől nem várhatunk támogatást. Másneműek a kultúra alapelvei, semhogy azokat közösségi szervek megállapítani és fenntartani tudnák, legyen az akár nép, állam, egyház, iskola, párt vagy egyéb szakszervezet. Ami ehhez szükséges, az egy belső megtisztulás, mely az egyéneket ragadja meg. Magának az embernek szellemi alkata kell, hogy megváltozzék“ — írta 1935-ben Huizinga. Ma már tudjuk, hogy ez csak részben igaz. — Mert új, nagy közösségi erők kibomlása szab irányt a világ fejlődésének és nemcsak az egyének mondanak le sok mindenről, hogy lerakják a jövő alapjait, de a nagy világtársadalomban robusztus egyéniséget képviselő nemzetek is odaadják szuverenitásuk egy részét, hogy a vérben, fájdalomban és könnyekben megszületett új világunk valóban a nagy kollotívumok világa legyen. És mi szocialisták boldog ürömmel jelentjük, hogy e hatalmas gondolat politikai konkretizálásához szocialistáknak volt bátorságuk A francia szocialista párt múltbeli országos nagygyűlése határozati javaslatot fogadott el, amelyben a demokrácia elvének nemzetközi téren való érvényesítése mellett száll síkra. „Franciaország nem rendeli alá politikáját más nemzetek politikájának, azonban kész lemondani az Egyesült Nemzetek Szervezete javára szuverenitásának egy részéről és arra törekszik, hogy vezető harcosa legyen a nemzetközi összetartásnak . Ez a csodálatos deklaráció akkor hangzott (Folytatása a 4. oldalon.) ERDÉLY... írta: sCúla. Gyöszö Szeptember 10-én összes pártszervezetek és üzemek összevont pártnapja a Bikában ötkor. Előadó: Riesz István igazságügy miniszter elvtárs