Tiszántúli Népszava, 1946. szeptember (2. évfolyam, 203-209. szám)

1946-09-08 / 203. szám

Vasárnapi szám ára: 50 fillér Debrecen, 1946 szeptember 8. vasárnap 11. évf. 203. szám TISZÁNTÚLN­ ­ A S Z O C I ALP E M O K R AT A P AT R T N A P 1 L A R D A Motto: Megszállott világban élünk. És mi tudjuk ezt. Senkit sem érintene várat­lant, ha az őrület egy nap őrjöngésbe törne, melyből szegény európai emberiség eltompultságba és megzava­­rodottságba hullana vissza, miközben még dübörögnek a gépek, lengenek a zász­lók, de a szellem elköltö­zött ... J. Huizinga A MOTTO KOMOR SZÓLA­MAI 1935 tavaszán hangzottak el Brüsszelben. Tizenhét évvel a másik nagy pesszimistának, Spengler-nek döbbenetes rém­­kiállása után, aki az „Unter­gang des Abendlandes“ bonilátó lapjain az európai kultúra és civilizáció pusztulását jósolgat­ta. De míg ő egy elviharzott vi­lágkatasztrófa végső konzekven­ciái­t látszott levonni, a juhtann vetületen, addig Huizinga há­rom évvel az Anschluss előtt és h­at-hét évvel megelőzve Európa­­nagy városainak pusztulását, a készülődő és előbb-utóbb kirob­banó világválság előszelét érez­te meg. S bár „a holnap árnyé­kában“ nem minden megállapí­tása bizonyult helytállónak a gyorsan változó időben, — aminthogy Huizinga felvilágo­sult konzervatívizmusa is mara­dinak, ha nem is reakciósnak látszik a ma forradalmi lendü­letében — meg kell vallanunk, hogy a dunaparti géppuskázá­sok irtózatos kelepelése köze­pette, a ránkzuhanó emeletek kataklizmás roppanását hallva, az utcákon és tereken halomra­­hányt holttestek láttán, a kre­matóriumok felfelé kígyózó ha­lálos füstjét bámulva, nem egy­szer azt hittük, hogy ez irtóza­tos prófécia beteljesült: „még dörögnek a gépek, még lenge­nek a­ zászlók, de a szelem el­költözött ...“ ÉS MOST, amikor már nem lengenek a zászlók, amikor már új hidakat vertünk, új utakat építettünk és magasabbra húz­tuk a házak falát, mint valaha, most mégis úgy érezzük, hogy a szellem még nem tért vissza, a lelkekben még mindig dübö­rögnek a gépek, a szándékok még mindig­­ hernyótalpakon döngetik a szívek falát és az akarat még mindig fegyverben áll. S a hírek, amelyek „a leg­szélsőbb nyugatiról jönnek, nem a szellem felszabadulásá­nak, a jóakarat és méltányosság diadalának üdvözletét hozzák felénk. A büszke Gallia tájairól új megaláztatás látszik rázúdul­ni a szertezilált és tönkretett magyar hazára. Az ország mi­niszterelnöke kissé kiábrándul­tan, kissé elkedvetlenedve nyi­latkozik hazatérése előtt és itt­hon komor hangulat, borús ke­dély és csillogó szemek várják. A SPENGLERI ÉS HUIZIN­GA! PESSZIMIZMUS mélyén a legfájóbb seb kétségtelenül: Er­dély. Mert Erdélynek megteste­sítő ereje van a magyarság szá­mára. Ez jelenti Kassát is egy kicsit, a kétszázezer kilakolta­­tottat is és jelent minden ma­gyar vagy magyarnak vélt fáj­dalmat. És a hírek és bal­jóslá­sok alatt összeroppant kedély azt hiszi: itt már nem lehet élni. IGAZUNK VAN-E HÁT? Néz­zünk komolyan a mélyre, ahol a történések eredendő okai hú­zódnak meg mindent mozgató erővel és lássuk: igazunk van-e hiát. Azt ma már szinte felesleges, hangoztatni és a magyar demo­kratikus külpolitikai koncepció éppúgy tudatában van annak a ténynek, mint a világ közvéle­ményének nagyobb és jobb­­fele, hogy az első világháborút bere­­kesztő trianoni béke méltányta­lan, igazságtalan és oktalan volt. Az tehát, amit a magyar­ság ellen „elkövettek“ annak ide­jén Trianonban, valahogy repa­­rálandó lett volna. A világ dip­lomáciája, a többé vagy kevésbé felelős államférfiak megnyilat­kozása mind-mind arra muta­tott, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor maguk az alkotók fogják revidiálni a trianoni de­krétumokat-ÉS MOST MÉGSEM ÍGY TÖRTÉNT. Nem így történt, mert nem is történhetett így. Mert a védő szót, amelynek tiszta és meg nem gyalázott ajkakról kellett volna elhangza­ni a magyar ügy védelmében, méltatlanok és méltatlanul üvöl­töttük világgá. A revízió, amely­nek­ létjogosultsága előbb-utóbb kétségtelenné vált volna a világ közvéleményében, a Horthy-re­­zsim politikai betyárvilágának jelszavává vált. Labancnemesek és sváb főpapok lengették a zászlót, amely alatt a nagybir­tok és nagytőke zsoldosai gyü­lekeztek. A magyar revízió a külföld előtt egyértelmű volt a középkori jobbágynyúzással, a feudális, klerikális klikkpoliti­­kával, a proligyűlölettel, a ki­sebbségek elleni vad izgatással, a zsidók és a baloldali elemek kiirtásával. Az, ami mindany­­nyiunk szent ügye és­ tisztessé­ges küzdelmének célja kellett volna legyen, egy megszédült és elkábult politikai krakélerbanda hangzatos ürügyévé aljasodot­t, amellyel évről-évre, később hó­­napról-hónapra igyekezett a ma­ga kis koncát megtartani. ÉS AZ AJÁNDÉK, amelyet a trianoni békeszerződés revidiá­­lásaképpen méltán és igazságo­san kapott volna a magyar nép a világ jobb belátásra jutott demokráciáinak kezéből, ez az ajándék, mint vérdíj és veszte­getés hullott 1e38-ban és 40-ben a magyarság ölébe. A „bécsi döntésiben olyanoktól kaptunk valamit, akiktől nem lett volna szabad elfogadnunk a Felvidé­ket, a Kárpátok alját, az erdé­lyi tájakat semmi áron. Ha még nem érett meg az igazság az időben, várnunk kellett vol­na. Népünk ösztönös okosságát nem lett volna szabad a zászlók lengetésével és a gépek dübör­gésével elhomályosítani hagy­nunk. A kéz, amely Kassát, Ungvárt, Kolozsvárt nyújtotta felénk, milliókat öt­ meg, orszá­gokat perzselt fel és koncként nyújtotta felénk azt az öröksé­get, amelynek okosabb politiká­val biztosabb várományosai le­hettünk volna. Ha e városok, az irredenta költészet­­ rigmusai szerint ragyogó gyémántok vol­tak az ominózus szent koronán, úgy ezt a csillagást nagyon el­homályosította a náci Német­ország „nagylelkű“ adakozása. VÁRNI KELLETT VOLNA. Úgy jártunk, mint a perzsa bunda. Ez a ragyogó, csillogó, drága prém úgy kerül a kivilá­gított kirakatokba, hogy a már­­már megszülető, kis perzsabá­rányt néhány nappal a világra­jövetelle előtt kivágják anyja testéből és fodros, puha bőréből csinálják a drága prémet. Ez a prém lehet csill­ogó, ranyogó, bámulhatták a kirakatokban és örülhet neki, aki viseli, de élet nem fakad belőle. A kis perzsa bárány sosem él majd. Mert erő­szak s sietség nem teremt életet, csak halált. Az idő méhében már érett a magyar ügy igazsá­ga s ha kivártuk volna, életünk és jövőnk született volna belőle. De a reakciós-feudális politika és a „Drang nach Osten“ szé­dült , csörtetése kiszakították onnan és kitették a hiszé­kenyek és könnyen elcsábítha­­tók kirakatába a ragyogó „ajándékot“. Nézzéktek, mit kaptok tőlem! És mi kergült fejjel és elvakult szemekkel bá­multuk a kirakati árut és nem gondoltunk arra, hogy ezzel megöltük­­ az anyát és a mag­zatot is. Ostobák voltunk és bűnösök, mert a természet el­len cselekedtünk. DE A TRAGÉDIA SOKKAL FELŐBB KEZDŐDÖTT. Az egész magyar társadalom évszázadok óta abnormisan fejlődött. Mint a gyermek, akit nem engednek, hogy a természet megszabta idő­ben mindig úgy viselkedjék a világban, ahogy éppen fejlettsé­ge megkívánja. Akit ostoba és bűnös dresszúrával visszatarta­nak növekedésében, hogy ka­masz maradjon akkor is, ami­kor már rég férfinak kellene lennie. N­em lehet egyszerre pu­­bertálni és politikát csinálni. Beteg és súlyos veszélyeket ma­gában rejtő állapot ez és az egyén életének számtalan tragé­diáját okozza, így volt ez a magyar életben is. Más nációk a történetem rendje szerint éltek és növeked­tek. A társadalmi és temetési rendszerek úgy jöttek egymás után, ahogy azt a fejlődés törvé­nyei megkívánják. Amikor a rabszolgás termelési rendszer, túléretté vált,­­ megszűnt a vele­járó társadalmi berendezkedés is, hogy helyet­­adjon a feudaliz­musnak. S amikor kialakultak az új társadalom termelő viszo­nyai, megszületett a kapitaliz­mus, hogy korunkban világszer­te a szemünk előtt omoljon ösz­­sze és lassan-lassan, de a törté­­­­netem vaslogikájával következ­zék a szocializmus. Mindez azért vált lehetővé, mert ezek a népek szabadon viszonyíta­k a világhoz. S MI TÖRTÉNT EZALATT MINÁLUNK? A Habsburgok és csatlósaik a 16. századtól kezd­ve ráfeküdtek a magyar életre. Mint egy gigászi szenv­edés, úgy borult ránk a feudalizmus min­den szabadságot és fejlődést megölő rendszere. S amikor nyu­gaton már rég a kapitalizmusig érett, a világ és a forradalmak megteremtették a negyedik rend feltörésének lehetőségét, akkor még csak a jobbágyfelszabadí­­tásig jutottunk el. 1848-ban „de jure“ felszabadítottuk a pa­rasztot,­álé mivel nem adtunk földet neki, „de facto“ sosem lett szabad és megértük azt a vi­lágcsodát, hogy a lassan-lassan kibontakozó kapitalizmus Ma­gyarországon telivér és évszáza­dos anakronizmusként ható feu­dális, úri társadalmat és terhe­lést talált. Egyszerre voltunk ifjak és ka­maszok. A szabadság nélkül fel­növő milliók évszázadokon át úgy tántorogtak a világban, mint az abnormisan fejlődő gyermek. Társadalmi és osztály­­öntudat nélkül, politikai és tör­ténelmi koncepció híján népünk ös­ztönös okossága vak tapoga­­tódzássá vált, mikor messze kellett néznie. Csoda-e, hogy hét-nyolcmillió „kamasz“ egyet­len irtózatos zuhanását nem­ tudta megállítani a kevés „fel­nőtt“, akit az évszázados politi­kai dresszúra sem tudott meg­akadályozni abban, hogy fel­nőtté érlelődjék? Csoda-e, hogy a felszabadulás után, amikor végre lehetővé vált szndéko­­san degenerált társadalmunk számára, hogy valami okos, gyógypedagógiával kikúrálják tragikus nyavalyájából, csoda-e, hogy még akkor is a beteg tántorgásával lépdel a tanítók mögött? — De már felismertük, a kórt és már tudjuk a gyógyu­lás módját. Utollérjü­k azokat a társadalmakat, amelyek nem jobbak csak szerencsésebbek voltak nálunk. És élni fogunk, mert a magyarságnak Erdély és a Felvidék nélkül is élnie kell a megmaradt 92 ezer négyzet­­kilométeren. A TÁVOLI HORIZONTOKON pedig remények és ••tegősség" erők biztatása kúszik. „A ren­dező hatalmak közbelépésétől nem várhatunk támogatást. Másneműek a kultúra alapelvei, semhogy azokat közösségi szer­vek megállapítani és fenntarta­ni tudnák, legyen az akár nép, állam, egyház, iskola, párt vagy egyéb szakszervezet. Ami ehhez szükséges, az egy belső megtisz­tulás, mely az egyéneket ragad­ja meg. Magának az embernek szellemi alkata kell, hogy meg­változzék“ — írta 1935-ben Huizinga. Ma már tudjuk, hogy ez csak részben igaz. — Mert új, nagy közösségi erők kibom­lása szab irányt a világ fejlődé­sének és nemcsak az egyének mondanak le sok mindenről, hogy lerakják a jövő alapjait, de a nagy világtársadalomban robusztus egyéniséget képviselő nemzetek is odaadják szuvere­­nitásuk egy részét, hogy a vér­ben, fájdalomban és könnyekben megszületett új világunk való­ban a nagy kollotívumok világa legyen. És mi szocialisták bol­dog ürömmel jelentjük, hogy e hatalmas gondolat politikai konkretizálásához szocialisták­nak volt bátorságuk A francia szocialista párt múltbeli orszá­gos nagygyűlése határozati javas­latot fogadott el, amelyben a de­mokrácia elvének nemzetközi téren való érvényesítése mellett száll síkra.­­ „Franciaország nem rendeli alá politikáját más nemzetek politikájának, azon­ban kész lemondani az Egye­sült Nemzetek Szervezete javára szuverenitásának egy részéről és arra törekszik, hogy vezető harcosa legyen a nemzetközi összetartásnak . Ez a csodála­tos deklaráció akkor hangzott (Folytatása a 4. oldalon.) ERDÉLY... írta: sCúla. Gyöszö Szeptember 10-én összes pártszervezetek és üzemek összevont pártnapja a Bikában ötkor. Előadó: Riesz István igazságügy miniszter elvtárs

Next