Tiszatáj, 1956 (10. évfolyam, 1-5. szám
1956 / 5. szám - Cseres Tibor: Justh Zsigmond szerelme : [elbeszélés]
dulatán ezt mondja, Veron: »Tudom, csak azért kerülget, csak azért kért fel most is, hogy a becsületemet akarja elvenni. Az urak mind azt szokták a majori lányoktól s most maga is.« Erre ő szabadkoznék s a lány kitartóan mondaná a magáét: »Tudom, tudom én jól mindezt és mégis táncolok magával, mert jól esik, ha átölel, mert nem látok a világból mást csak magát, mikor véletlen arcomhoz ér a szakálla. Tudom, tudom pedig, hogy egy szegény lánynak nincsen egyebe a becsületénél«. S ha így beszélt volna, tán azon nyomban odavitte volna a mama és a vendégek elé, hogy bejelentse ... De Veron semmi ilyet nem beszélt, csak melegét panaszolta. Akkor aztán ő átengedte a legényeknek Veront. A következő héten nem jött. Az előadásra sem. A próbára sem, bár valami kis szerepet róttak rá. Átment hát a Jurenák majorba a bérlőhöz. Annak megtiszteltetés volt a látogatás. De Verát nem láthatta. Kiszikkadt szájjal szállt le itthon a hintóról. Tudta, a heti munka után a Gyopárosra járnak fürödni a gányók. Hátha, alkonyat előtt odahajtatott a tópartra, a déli partra, az utak fürdőhelyéhez. Deszkabódék. A homokkal felszórt parton cifra fürdőöltönyökben az urak, de hölgyeik is nagyon szemérmetesen, mihelyt ő odaért. S talpig, köntösben. Kellemetlen, kényelmetlen. Mivel tudják, árnyékra van, szüksége, félre tud húzódni. Figyel. Oda túl egy gyerkőc lóháton be a vízbe. Csak a ló takarja. Amit takar. Emitt a nádas szélén négy lány összefogódzva lépked befelé a langyos,, iszapos habokba. Négy legény lebzsel körülöttük, kötény az ágyékukon. Kicsi színházi látcsövével (mintha csak ellenzőt tartana szeméhez) közel, hozza őket. Verőn nincs köztük. Hála istennek. Lebukóban a nap — mégis megérkeznek a gányók. Lánytársaival Vera is. Csak lehántja a felsőt s a szoknyát s ott áll gyolcsingben. Sötét bronzszín válla, sugárzik ... Ideérzik, nehéz szaga van a tónak. Nyakig elmerülnek a lányok a combjukat verdeső vízben. Mikor kiemelkedik a vízből Vera, mintha meztelen, volna, testéhez tapad a gyolcs. Elhomályosult szemmel szólítja a kocsist. Haza. Másnap átsétál a Jurenák majorba s vasárnapi ebédre betoppan Czomborsókhoz a hosszú cselédházba. Restellkedve kínálják étellel. Elfogadja. A csirkepaprikás jóízű volna, csak ne szaglanék a szoba földje. Talán még vizeletet is páráz. Kisgyerek van a házban. Fiatal házaspár lakja a szoba egyik sarkát s tipegő kicsijük van. Amint Vera szemét keresi, derül ki, valóságos sokadalomba került. Nagy a család. Sokáig kell a csirkecombtól paprikás kezét tartania, mígnem egy leányka, kötényét nyújtja. Gesztenyés a lányka, fonott hajú. Vera fekete, érett barnapiros az arca, komoly. Gyalogiszékeken ülik körül a gyalult asztalt, csak a leányka veszik állva. Az ő székén ül az úr. Egy kérdés sincsen, mi járatban volna. Azt fogadják el magukban, amit minden cselekedetére mondani s gondolni szoktak: a nagyságos úr szeszélye. Ne kérdezzünk felőle, mi jó ered belőle, úgyse egykönnyen tudjuk meg. S nekünk nem árt, nem szokott ártani. Otthon az asztalnál édesmama: 312