Tiszatáj, 1956 (10. évfolyam, 1-5. szám

1956 / 3. szám - Jókai Mór: Jókai Mór: Egy napom Gyulán : [bevezető: Szerdahelyi István]

JÓKAI MÓR Egy napom Gyulán 1898-ban Jókai felhívására a 48-as dicső napok megünneplésére készülődött az ország. Valamennyi lapszerkesztő méltó megemlékezéssel kívánt ünnepelni J. Gyula, a szabadságharcban csak fájdalmas emlékekkel szerepelt. Itt fegyverezték le az aradi 13 vértanút, s velük együtt 1400 honvédet. A „Békés” című gyulai újság akkori főszer­kesztője, Kohn Dávid, sokat töprengett rajta, mivel tehetné ünnepibbé a szabadság­harc félévszázados évfordulóját. Felkereste Jókait, s megkérte, írja meg bővebben gyulai napjait. A nagy magyar írófejedelem akkor már a város díszpolgára volt, s készségesen vállalta emlékezéseinek megírását. Gyulai kapcsolata különben onnan ered, hogy a város nagy szülöttének, a magyar nemzeti opera megteremtőjének, Erkel Fe­rencnek öccse, Rudolf, a Nemzeti Színház orvosa volt. Ott ismerkedett meg Laborfalvit­­ Rózával, s mikor Gyulára költözött a válságosra fordult helyzetben, szívesen adott me­nedéket a nagy magyar színésznőnek, és Erkel operái neves énekesének, Schoedel­­nénak is. Az elbeszélés 1898. március 15-én a Békés” című újságban jelent meg. Ezzel avatta­­meg ünnepibbé a lap főszerkesztője a jubileumi számot. Egy hétre rá az akkoriban nagyon elterjedt „Vasárnapi Újság” is közölte Jókai írását. A kéziratot Kohn Dávid nagy­­ becsben őrizgette, később a gyulai Múzeumnak­­ ajándékozta, értékes ereklyeként őrizték, a háborús események során elkallódhatott,­­ vagy lappang valahol. Szerdahelyi István Ez volt életemnek a legszomorúbb napja. Pedig temetkezési napjai is voltak életemnek. Láttam apát, anyát, felesé­get, testvért, szívemhez nőtt szíveket sírba lebocsájtani, azok is nagy gyász nap­jai voltak! De ez volt a legnagyobb. A »Hazát« temettük, Magyarország szállt a sírba! 1849. augusztus 13-án nyitottam be a gyulai Erkel-ház ajtaján ezzel a szó­val: »nincsen hazánk«. A nem volt ott Schoedelnéval. Ketten együtt húzódtak meg e barátságos menedékben; régi jó barátnők, a nemzeti színház első mű-­­­vésznői. Mindkettőjük vendégszerető gazdája volt Erkel Rudolf, Erkel Ferenc testvéröccse, a gyulai főorvos. Ott várták szívszakadva a döntő harc kimenetelét, a két hűséges honleány,a­kik elhagyva dicsőségük templomát, a színpadot, azokat kísérték, akik lelkü­ket bírták. Döntő ütközet nem következett, hanem fegyverlerakás Világosnál. Egy nappal előbb kimondá a fővezér, hogy nincs több ellenállás, kapitu­lálni kell kényre, hegyre. A győztes ellenség semmi feltételt­ sem fogad el. Aki futni akar, futhat, amerre lát, aki itt marad, számoljon le az életével. Én is maradni akartam: tudtam, hogy ha elfognak, rövid pert csinálnak,, elítélnek, kivégeznek, de az öngyilkosságot mindig gyávaságnak tartottam. Egy szó fordított meg. Kiss Ernő altábornagy az arcomról olvasta elhatározásomat. »Esd ne gondolj arra! Fiatal vagy te még. Szép ifjú s feleséged van! Arra gon­dolj!« Ez a szó megtartott az életnek. Volt egy jó barátom, Rákóczy János, Kossuth titkára. Halál kandidátusa.. .mint én. Annak volt két lova, szekere. Meneküljünk együtt. Hová? Ahol az asszonyomat feltaláljuk, Gyulára. Fényes nappal, széles országúton szekereztünk végig, keresztül az elvonuló orosz táboron. Szembe találtuk a kozák ezredeket, a tüzérséget, gyalogságot, a vezénylő tisztek kardjukkal integettek, hogy mehetünk bátran. Este megérkeztünk Gyulára, ott találtuk a művésznőket. A lesújtó hír után az volt a kérdés, hogy most már hová? 135

Next