Tiszatáj, 1957 (11. évfolyam, 1-3. szám

1957 / 1. szám

A Népfront köszönti a Tiszatáj íróit A „Tiszatáj’” első számában nagy bizalommal üdvözlöm a Hazafias Népfront szegedi írócsoportját. Nem lehet véletlen az, hogy a gazdag irodalmi és művelődéspolitikai hagyományokkal rendelkező szegedi írótársadalom elsőként találta meg a módját annak, hogyan lehet és hogyan kell az adott helyzetben a népi demokrácia ügyét a legjobban szolgálni. Míg egyes helyeken íróink még hallgatnak, a szegedi írócsoport már utat mutatott. Megalakította a Hazafias Népfront szegedi írói munkaközösségét, és lendületével, irodalomszeretetével ezzel a számmal már útnak is indítja a maga saját, irodalmi orgánumát, az első szegedi népfront-lapot. Ezt a kezdeményezést nem lehet helyi jellegűnek tekinteni. Amint a szervezkedés a „Népfront” című lapban megjelent, rögtön átvette a budapesti és a megyei sajtó is, és szinte napokon belül érkeztek hírek arról, hogy már Pécsett és Miskolcon is megindultak az irodalmi egység útján, és mindenütt a Hazafias Népfrontban kívánnak tömörülni. A rokonszenves, egészséges folyamat tehát elindult. A Hazafias Népfront hivatásának tekinti, hogy ezt a folyamatot az ország szívében és egész vérkeringésében elősegítse. Ezt parancsolólag írja elő az ország, a nép és nem utolsósorban a megtorpant magyar irodalom érdeke. Készen állunk arra, hogy hivatásunkat mindenütt a legmegfelelőbb időpontban töltsük be. Nem siettetjük a fejleményeket. Türelmet és megértést kívánunk tanúsítani íróinkkal szemben, akik lelki alkatuknál fogva érzékenyek, s akik közül annak idején sokan, feltehetően rossz szándék nélkül, de kellő tapasztalatok híján követték el tévedéseiket a politika területén. Nyilván tapasztalatlanságuk következtében jártak úgy, mint a bűvészinas, aki az általa felszabadított szellemek felett nem tudott úrrá lenni. Ma még lehetnek emberileg érthető, lelki gátlásai annak, hogy egyesek tévedéseiket belássák. A mi feladatunk lesz azonban, hogy megértsük őket, s akkor bizonyosan ők is meg fognak érteni bennünket, amikor arról kívánjuk meggyőzni őket, hogy újra meg kell találniuk a helyüket és megtalálniuk a kifejezési formákat ahhoz, hogy irodalmi alkotásaikkal szolgálják a népügyet. Addig is azonban, amíg íróink mindenütt tudatára ébrednek ennek, a Hazafias Népfront-politika híveinek az a feladata, hogy erősítsék szocializmus felé haladó társaélet minden területén, így dalmünk demokratizmusát az az irodalomban is. Mindazok, akik a népi demokrácia alapvető kérdéseiben egyetértenek velünk és vállalják a dolgozó nép szolgálatát, élvezzenek az irodalomban teljes alkotói szabadságot. Elégítse ki a Hazafias Népfront szegedi irodalmi lapja a nép sóvárgását az őszinte szó, az őszinte cselekvés iránt, és segítsen nekünk a »Tiszatáj« abban is, hogy végre megtaláljuk a Népfront sajátos, egyéni hangját. Azt a közös nyelvet, amelyet minden haladó gondolkozású magyar ember megért, akár a párton belül, akár a párton kívül kívánja az emberi haladás, a szocializmus, a humanizmus, az egész dolgozó nép egyetemes ügyét szolgálni. Tekintse feladatának aTiszafára, hogy szolgálja a lelkek megbékülését, segítse azt is, hogy véget érjen a társadalomban az a feszültség, amely ma még zavarja gyorsan megindult kibontakozásunk teljes megszilárdulását. A véres ellenforradalom bűnöseit meg kell büntetni, de ma már ott tartunk, hogy helytelennek kell tartanunk a bűnbakok keresését. Október előtt és alatt az ország, a társadalom, az egyes egyének is fel voltak zaklatva. Elérkezett az ideje annak, hogy a lelkek végre lecsendesedjenek, és megbocsássunk azoknak, akik csak megtévedtek. A lelkek megbékélése bizalmat, a bizalom pedig az ügyünkbe vetett hit erősödését fogja jelenteni. A népnek ez a hite lesz a lendítő ereje gazdasági eredményeinknek, amelyekkel módunk lesz tovább erősíteni javulásnak indult életszínvonalunkat. A helyes vezetéshez, a tömegbizalom megnyeréséhez, a teljes konszolidáció megteremtéséhez mély és őszinte demokratizmusra van szükség, amely egyáltalán nincs ellentétben a proletár diktatúra gyakorlatával. Mi az alkotmányunkban biztosított szabadságjogokat nem az ellenségeink számára kívánjuk biztosítani, hanem a dolgozó népnek, azoknak a millióknak, akik felismerték a népi demokráciát fenyegető veszélyeket, és akik azt hajlandók megvédeni. Legyen a «Tiszatáj « ezeknek a rétegeknek a szószólója. A Hazafias Népfront Országos Tanácsa a szegedi írócsoportnak és a **Tiszatáj«-nak őszinte szívvel sikert kíván példamutató munkájához, és hiszünk abban, hogy a Népfrontban tömörülő szegedi írók a párt sokoldalú, szerető támogatásával, a nép szolgálatában eredményes munkát fognak végezni. Írta: Dávid Ferenc, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára Vincze József: Budapesti gyorson Visz a vonat! Száguld vele az alkonyat, Zúg, szusszan, erőlködik a gőz a dugattyú torkán ,— hópelyhekkel birkózik — körötte az orkán. Visz a vonat! Szél megrázza ablakomat, s a homály lepte üvegén kirajzolódunk: Te meg én.. Mosolyog bent a tompa fény. 1956. A szegedi képzőművészet múltjából és jelenéből cikkek formájában mutat majd tükröt Szelesi Zoltán műtörténész „Festészet a Tisza partján” című kiadás alatt lévő könyve. Júliusban volt a Postás Szakszervezet területi képzőművészeti kiállítása. Feltűnt e jól rendezett kis tárlaton (mely egyben fotóanyaggal is kiegészült) a volt Rudnay-növendék, Garami János tájképeivel, ő kapta a szakszervezet első díjat. A MÁV-nál dolgozó szegedi festőművészek részt vettek a Vasutasnap alkalmával rendezett országos Képzőművészeti Vasutaskiállításon. Több művel szerepelt Szőke Győző és Szekfű János. Olajfestményeik kitűntek a vidéki anyagból. Madecsy László: Juhász Gyula halálára Tápéi szélben szelíden ingó Virágba bomló rózsabimbó Megbékélt szíved nem ejti már a Sohasem. Nagy szemek erdőtűz-parázsa. Éjszakák babonás bús varázsa Megmaradt másnak, megmarad másnak Örökre. A lila fény, a csönd, a furcsa köd Helyett egy szebb világ lett örököd: Csillagos mezők, béke, semmiség és Semmiség. Kút lettél, akit vödör már nem ér, itt lettél, akit már senki se mér. Nem érhet, nem mérh** ésszel, se szívvel Sohasem. 1937. április 7. (Most megint én veszem át a szót Dénes Zsófiától.) MIKOR BÉRAUTÓNK VÉGIGROHANT a téli reggel ködétől szennyes Andrásy úton, azon csodálkoztunk, hogy az emberek még most is közömbösen sietnek dolgaik után, hogy nem állt meg egyszerre az egész város, az egész világ szívdobogása, hogy a hétköznapi utcák fölött nem a legnagyobb gyász félárbócra vont lobogója feketéink ... A csöndes Park-szanatórium első emeleti szobája előtt egy kisírtszemű nyúlánk, sápadt ápolónő őrködött — ugyanaz, aki társtalan haladásának utolsó talúja volt. Bent a szobában a halál hideg homálya. Az éjjeliszekrény villanylámpájának zöld üvegernyője egy meghalt, elpihent harcos c?°^8‘®s szépségű, elsimult, szinte derűs arcára verődött. De ez az , nem a tehetetlenül gyötrődő, dadogó Ady arca... hanem egy költői vízió beteljesülése volt, egy előre sejtett halálkép megdöbbentően igaz megvalósulása. „Oh, nagyon csúnyán éltem. Oh, nagyon csúnyán éltem' Milyen szép halott leszek Milyen szép halott lesz" Megszépül szatir-arcom, Megszépül szatir-arcom . Mosoly lesz az ajkamon Mosoly lesz az ajkamon.’ Még egyszer belenéztem nyitva maradt, nagy, üveges szemébe, aztán egy gyöngéd kézmozdulattal szinte simogatón rájuk csuktam hosszú, sötét szempilláit. . (És most megint Dénes Zsófia emlékezéseiből idézek:) „... Ott fekszik a párnán, lehúnyt szemmel, kisimult arccal... Most már csak az van itt, akit legelső ízben láttam. Aki több volt mindenkinél. Franyó kiveszi kezemből az orgonaágat, és Ady szívére teszi. Tavaszt a szívére. Világot, amilyent szeretne. Azzal együtt tették koporsóba, és vele porladt el. AZ ABLAKNÁL EGY FIATAL SZOBRÁSZ készíti elő az agyagot, hogy Ady arcáról lelopja az utolsó derű mosolyát, és átadja az anyag maradandóságának. Valami zsiradékkal bekeni a halott arcát, homlokába hanyatlott fekete haját félresimítja, és azután ráborítja az agyagot. Az ápolónő felzokog, mind mikor a koporsófedelet szegezik rá a kedves halottra. Aztán i ege ... A fájdalom már csak azoké, akik halottas ágya mellé zarándokolnak: Csinszkáé, Móricz Zsigmondé, Halványé, Schöpfliné. Miután a szobrász elkészült a halotti maszkkal. Móricz Zsigmond az ápolónő segítségével felöltözteti Adyt sötétszürke ruhájába — ez volt a hűséges, nagy barát utolsó baráti szolgálata. Az ápolónő még most is csak nehezen tér magához. Zokogva beszél. Ady előző délután cigarettát kért, Ha alig egy-két szippantás után félredobta. . Fáradtan elszenderült Reggel háromnegyed kilenckor az ápolónő egy mély sóhajra az ágyához lépett , és Ady a következő pillanatban halott volt Ha analógiákat keresünk a világirodalomban, a poéta-kálváriák történetében, nagy elődök árnyai kísértenek: Hégésippe-Moreau, Csokonai, Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Charles-Louis Philippe ... Érzelgős, kispolgári krónikások szerint ez az igazi költőhalál. De igazában csúf halál, mert idő előtt roncsolt szét olyan életet, mely érettebbet, nagyobbat, monumentálisabbat tudott volna még alkotni. Ady már régen tudta, hogy mi vár rá; tudta, hogy lángoló és robbanó tüzével egy egész világot besugárzó, de egyben önmagát elperzselő rendkívüli élete végén nem a Pierre Lotik vagy Sudermannok tuszkulumai kínálnak neki pompát és ugalmat, hanem a szanatórium kölcsönöz jutányos áron halottas ágyat. Ó, milyen sietve tett a halál pontot nagyívű sorsa után, melynek során egész boldogságával, kárhozatos áldozatokkal és halálos víziókkal kellett megfizetnie a halhatatlanságért. HETEDHÉT ORSZÁGBAN: túl az óperencián van már az a reggel, az a tél, az az élet, mely Vele együtt volt még a mienk, akik ma újra felserkent fájdalommal gyújtják meg emlékezetére a baráti gyász késői mécsvilágát melynek fénye parányi fény az ő elolthatatlan fényességéből. • Dénes Zsófia: Élet helyett órák. (Egy fejezet Ady életéből.' ix-sheo.’» kiadás, Budapest, 1939.— 7 — A Bajai Türr István Múzeum kiadványairól. Ez évben indította el a bajai mú-J zeum kiadványsorozatát. E kiadvá-nyok tudományos és népszerű isme- retterjesztő céllal jelennek meg. A ♦ város és környéke néprajzi, törté- neti, képző- és iparművészeti, mű-, emléki, természettudományos kérdéseivel foglalkoznak. ♦ Az első kiadvány Sólymos Ede:t „Jelky András a hiteles adatok fé-nyénél” c. tanulmánya. E huszon- négy oldalas munka lehántja a ro- ♦ mantika hazug fényét az egykori szabólegény kalandos életéről, sz előttünk áll egy tetterős, eszes, bátor férfi alakja, aki a föld másik felén, holland gyarmatokon sok viszontagság között is maradandót munkát végzett. Emlékét Batáviá- ban három emlékmű is jelzi. Különnos, hogy sem Batáviában, sem az japán könyvtárakban semmi írássós nyoma Jelky tevékenységének. Ezért önéletrajzára vagyunk utalva, amely 1784-ben, halála utáni egy évvel jelent meg német kiadó-nál. * A kiadványsorozat következő darabjai: Dankó Imre „Baja bibliográfiája”, Éber—Kiss „Baja művészeti élete”, Dankó Imre „Türr István”, Báldy Flóra „Nagybaracska környéki népi takácsmesterség”, Sólymos Ede „A bajai halászat”, Kiss György „Baja műemlékei” Zalotay Elemér „Baja régészeti emlékei”. Megjegyzések egy tanulmányhoz Nagy örömmel vettük kézbe az irodalomtörténeti közlemények új számát. Nemcsak annak örülünk, hogy a magyar irodalomtörténet művelői ismét közreadták munkáikat, hanem annak is, hogy a lap terjedelmes tanulmányaa is foglalkozik Szeged költőjének, Juhász Gyulának életművével. A tanulmány írósát azonban két kérdésben sajnos ki kell igazítanunk. Azt írja Zolnai Béla: ..A húszas évek legelején irodalmi szalon volt a főkapitánynál minden vasárnap délután.” (Szalai József főkapitányról van szó!) „És ezeken az összejöveteleken Tömörkény, Móra Ferenc mellett Juhász Gyula is megjelent.. Sajnos, az irodalomtörténész meglehetősen pontatlan ennél a megállapításnál. Tömörkény István 1917. április 24-én halt meg, s így a húszas évek elején Móra és Juhász Gyula társaságában nem látogathatta Szalai József ,,irodalmi szalonját”. A terjedelmes tanulmány azonban nemcsak történeti tényben pontatlan, hanem elvileg is alkalmas a dolgok összekavarására. Már magában az is elgondolkoztató, hogy az illusztris szerző fontosnak tartja, hogy Baráti Dezső amúgy is vékonyka életművének egyik, a magyar irodalomtörténetben nem is jelentős munkáját hamisan értelmezve Barótit mint haladó irodalomtörténészt mutassa be olvasóinak Azt írja: „Világnézetbe világító tanulmány”, amit Baróti Juhász Gyuláról 1933-ban írt. Nem akarunk számonkérni senkitől sem huszonvalahány év előtti tévedéseket, de az is furcsa, hogy egy elhibázott dologból mindenáron erényt faragjunk. Az a világnézet, amelyet ugyanis Baróti Dezső Juhász Gyulának konstruál, reakciós világnézet. A könyv szerzője egyszerűen elhallgatja Juhász Gyulának a munkásmozgalommal való kapcsolatát. A forradalom alatti magatartásáról így ír: „A forradalom, amelyben egy emberibb jövő ígéretét látta, egy pillanatra fellelkesíti... hogy azután annál keserűbb legyen csalódása”. Hova menekül Bárós szerint Juhász Gyula e csalódásból? A válasz világos: „Vallásossága megszűnik csak a hit után vágyó individuum talajkeresése lenni, kollektív jellegűvé válik és közeledik a természetet még magasabb összefüggéseiben látó szegedvidéki parasztság sajátos katolicizmusa felé. E katolicizmus lényege az, hol az istenség egy a népi közösséggel, de nemcsak azzal, hanem pantheisztikusan összeolvad magával a földdel is, azzal a földdel amely számunkra az életet jelenti.” Zolnai Béla összefüggéseiből kiragadva idézi Baróti Dezsőnek egy mondatát: ..Juhász Gyula költészete mind jobban és jobban kollektív tendenciákat mut°t.” Ez a mondat úgy szerepel a tanulmányban, mint Baróti Dezső korai marxista voltának bizonyítéka, bár ez a mondat semmi esetre sem marxista. Ebben a mondatban nincs világnézet, hiszen a kollektív szót, a közösségi élményt a közösség gondolatát fasiszták, katolikusok, protestok, f és cionisták egyaránt felhasználták, más-más értelmezést adva neki. Ami azonban Baróti tanulmányában e mondat után következik, már valóban „ világnézetbe világító” és tanulmányának végső eszmei summázása is:” Költészete mind jobban és jobban kollektív tendenciákat mutat. Katolicizmusa, mely kezdetben csak öncélú szépség kultusz volt, most a szegedvidéki*n vallásos «7*—jéhez kapcsolódik és elmélyül.” Nem kevesebbet jelent mindaz, hogy a Munkások, a Munkásotthonok homlokára, és más haladó versek költőin. József Attila ety jóbarátja, a szegedi munkáik harcostársa — katolikus költő. Ez nyilván nem láz, nem hiszszük tehát, hogy ilyen eszmei alanti és célú tanulmányra hivatkozni. a-H mint a halodó magyar irodalomtörténetírás egyik csodálatos mindját emlegetni helytálló volna. H. 1) A „Szovjetliteratur” júniusi száma Alexej Eisner tollából megemlékezést közöl Zalka Mátéról. Ugyanebben a számban Hja Ehrenburg is méltatja Zalka Máté írói és emberi alakját. Ehrenburg zerint Zalka Máté sorsa egyszerre tragikus és fenséges. Fenséges azért, mert benne az !-az ember egy volt.