Tiszatáj, 1963 (17. évfolyam, 1-12. szám

1963 / 1. szám

Hamar befejezték a nyomozást, már csak a felvételek hiányoztak. A filmfelvételek. És néhány bűnös: a résztvevők fele. Mert az elkapott srácok klasszul viselkedtek — senkit nem köptek be. (Ennyiből is látható, a vallatás mellőzte a pofonokat.) A film a vádirat része lesz majd, nem lehet tovább halogatni hát. Tizenketten voltak benne a buliban, s éppen heten kerültek kézre. Köztük maga a Vezér, Dunya! A szakember! A Bögöly-szigetre öten vonultak el a zsákmánnyal, ott kitartottak teljes két hétig, amíg a csoki meg a likőr tartott. Két lány s három fiú, köztük Dunya, a Vezér! A harmadik lány, akinek jönnie kellett volna, már a szajré alatt is duzzogott, zsörtölődött, mert hogy neki állítólag abból a nagyfajta csokoládéból csupán egy tábla jutott. De hiszen éppen azért kellett a kis KÖZÉRT-ből még abban az órában átvonulni az Ócskai úti nagyárudába, hogy mindenkinek jusson, kedve szerint. Na meg a cigi miatt. Éjszaka! Mert a kisboltban nem találtak cigit. Átvonultak hát az Ócskai útra. De nem ám, mint a csürhe! Szervezetten. Párban, csendben, mint a jó tanulók. .S mindenki tudta a feladatát. Dunya mind a tizeneggyel szakszerűen foglalkozott. Ilyenkor minden mozdulat fontos. És duma nincsen! Még pisszenteni is csak Dunyának szabad! A nyitás, a figyelés, a világítás odabent (csakis zseblámpával!), s a begyűjtés sorrendje: első a zsákraktár, aztán a szeszrészleg, az édességosztály, a kassza, a konzervraktár ... (kaja — legfeljebb szalámi jöhet még) s végül a nyomeltakarítás. Mindent Dunya vezényelt. De a nyomeltakarítást maga végezte. Simán, bomba jól sikerült minden, pedig rendőr is érkezett a bolt elé, míg ők odabent rámoltak. A rendőr a főbejárat előtt sétált el. A kis utcai redőnynek nyitva maradt szája a csodálkozástól. Mert ott hatoltak be, nem az ócskás oldalon. Idejében jelzett a figyelő, s míg a rendőr elhaladt, a zseblámpa behunyta szemét, s mindenki halálos csendben állt és várt az üzletben, ahol az esti külső fények miatt egészen sötét még így sem volt, öreg tetűtolvajok régen olajra léptek volna, hogyha zsaru közeledik. De ők rezzenéstelen helyükön maradtak, amint Dunya parancsolta. Három zsák telt meg. Kettő különösen nehéz: az italok! A csokit meg a kaját valahogy jobban bírták. Annyira nem rázott a kisbolt sem, s olyan simán ment az Ócskai úton is, hogy a Vezérnek eszébe jutott a régi szabály, amiről öreg strigókat hallott valamikor beszélgetni nagybölcsködve: »igazán az a nyom van eltörölve, amit tűzzel töröltél el!« Maga kereste meg Dunya az olajoskannát a raktár mélyén, s a bolt három sarkát gyors, takarékos löttyintésekkel eláztatta. Ami maradt, a raktárban öntötte ki. Csaknem egyszerre lobbant fel a tűz mind a négy tócsából. Mikor a lángok a pultokra másztak, ők már árkon-bokron túl jártak. * Sokan felébredtek az Ócskai úton az éjszakai tűzoltáshoz, sok gyerek is akadt a bámészok között, de a tűzoltók vizétől szétpocsékolt KÖZÉRT-be egy sem mert benyomulni, csak egy lány, aki már előbb is duzzogott a nagy tábla csokoládé miatt. Neki az jutott eszébe, hogy az üveg alatt marokszám hevertek a Pincsi elnevezésű csokirudacskák, és jaj, de nagy kár értük! Azt kereste hát az üszkök lucskában, a törmelék alatt, pedig iszkolhatott volna ő is hatodikul. Dunya fejében jó előre megvolt a Bögöly-sziget. De a kislány megsértődött már előbb, hát nem ment, inkább kereste egy pálcával turkálva a fekete szutyokban a Fincsi szeleteket, s más mindig zsörtölődött magában. * A szigeten alkotmányos élet folyt. Egyik fiú mindig őrködött. S óra szerint váltogatták egymást. A lányok az ételeket s italokat készítették, kedvükbe jártak a fiúknak. S az volt igazán szép, hogy Dunya, bár mindezt neki köszönhették, nem kívánta, hogy vele másképpen bánjanak. Cigi is akadt bőven, s ha a zabálást unták s a jókedvből is kifogytak, füstöltek. Még a lányok is rákaptak. Foglaltak egy kis tisztást, senki nem járt arra. Nappal fürdőzők voltak, kedvesek, illedelmesek. Még csak rájuk sem szólhatott senki: »ejnye gyerekek, erre tanított apátok?« Dunya különben már apányi külsővel feszített, ha jól megszívta magát levegővel: a tizenhetediket taposta. Legelőször a csoki kopott el. Aztán a konzervek meg a likőr. S a cigi. Szalámi az maradt volna a harmadik hétre is. Azt valahogy megunták rágcsálni. Akkor aztán két nap szabadságot engedélyeztek maguknak. Meleg leves után sóvárogtak leginkább.K öt leshelyen öt rendőr várakozott rájuk már második hete. Ugyanabban a negyedórában kerültek kézre mind. Egyik sem tagadta a magáét, a maga szerepét, de köpni nem köpött egyik sem. Tudták, mi a becsület, s pofon nem volt. El is készült már minden nyomozati irat — a filmezést nem lehetett tovább halogatni, csatolni kell a vádirathoz. Része lesz a bizonyításnak. Annyit különbözik majd a valóságtól, hogy nappal játszák el azt, ami éjszaka történt. S hatan a tizenkettő helyett. Kötélkordont vontak a kiégett bolt köré, s a kötél mögött felállították a filmezőgépet. Lassan dolgoztak, s a hír gyorsan terjedt. Hamarosan sűrű tömeg övezte a munkát. Felnőttek is jócskán érkeztek, s a környék ifjúsága egy szálig. A nagyobb növésűek inkább guggoltak a kötél alatt, csak hogy közelebbről figyelhessenek s a csököttebbek is láthassanak fejük fölött. A kisboltról mintha meg is feledkeztek volna, mindjárt a nagyárudánál kezdték a felvételt. Nyilván a tűzvész, a gyújtogatás miatt. Előbb az alapállás kint: figyelés, nyitás. A »rendező«, maga is rendőr, civilruhás, csak az operatőrnek parancsolt, a cselekményt Dunyának kellett irányítania. Az első percekben megvetette sarkát a Vezér, meg sem mukkant, tán úgy vélte, árulás, ha a többiek szerepét egy mozdulattal is bemószerolja. Egyik lány azonban váratlanul elszánta magát, játszani kezdett, teljesen önként. Egy pillanat, s megindult a másik lány is. Csakúgy maguktól, ahogy elképzelték, amint emlékeztek a dologra. Kitt-katt, berregni kezdett a gép, s már a redőnyt kezdték feszíteni, az oltástól megrokkant rozsdás redőnyt, amikor Dunya felkiáltott: — Micsoda pancser meló ez?! S megmutatta, hogyan kezdődött. Az igazságkereső és a saját igazához ragaszkodó ember felnőttes szenvedélyével. A gyermekek csodálták. Lám, milyen felnőtt ember a Dunya! A felnőttek azonban pontosan látták, milyen, nagy gyerek a Dunya, s milyen kezdő, milyen prézlibűnöző, aki még ott keresi az igazát, ahol csak hamut, pernyét üszköt találhat. S hogy Dunya még nem tudja az üszköt és a pernyét, az is mutatta, hogy játszott. Nemcsak a maga szerepét játszotta, de ábrázolta a hiányzók dolgát is. Erre a látványra aztán a két cimborának is megoldódott a nyelve, a várakozása. Mutatták, mohó készséggel, egyszerre csinálták a dolgot mind az öten. Egy kicsit sok is volt egyszerre a gépnek ennyi felé látnia. Valami apróságon össze is koccantak a fiúk. — Ne hülyéskedjetek! Úgy ugráltok, mint a majom! — pattogott Dunya. Látnivaló, hogy odabent, ahol nehezebben fordulhat majd a filmgép, még nehezebb lesz a pontos játék. Idekint is kétszer-háromszor meg kellett ismételni a legegyszerűbb jeleneteket is. A lányok tükröt kértek. — Egy ids rúzst szabad? Fésülködnek a fiúk is. Sőt egyiknek az ünneplő lakóját nyújtja a kötél fölött valami figyelmes rokon. (Jakónak a kiskabátot hívják prézli-vagány körökben.) — Muzsika nem lesz? — Talán rázni akarsz? Így élénkülnek a szereplők, s a Vezérnek kell szégyenkeznie miattuk: — Kussoljatok! A második órában a bámészkodók közül már sokan feledik, hogy ezt a filmet nem rendes moziban mutogatják majd. De fő az, hogy bemutatják valahol. Lám, csuda csinosak a lányok. Klassz filmarcuk van! S már olyan is akad, aki irigyli őket kívülről. De minden hiába, ebbe a felvételbe nem lehet csak úgy beállni! Hát akik benne voltak a buliban, de szabadon vannak? Mert azok közül is settenkedik itt egynéhány ... Berreg a masina. A redőnyöket ismét felugratják, s be az üzletbe, mint akkor éjszaka. A kirakatokon még nincsen üveg, s ahogy a gép bekocsizott az üszkös épületbe, a kordon elpetyhüdik: a közönség szinte bekönyökölhet a boltba, a »műterembe«. A szereplők egyre jobban belekevülnek a cselekménybe. A két lány pipiskedik, mindenképpen szöveget akar mondani, bár a tekercs hangot nem vesz magára. A harmadik, a sértődött kislány pedig minduntalan keresztülmegy a képen, mintha a maradék Fincsi csokikat keresné a félhomályban. Dunya üvölt: — Nem így volt! — támad egyik fiúra —, hiszen akkor felmásztál a pultra, hogy üvegeket rámolj le! — Az nem én voltam — felesel amaz. Visszhangzik szavuktól az üres helyiség. A gép meg duruzsol szorgalmasan, fényképez mindent, ami volt s azt is, ami csak most keletkezik az ifjú arcokon. De hirtelen megáll a tudomány. Kiderül, hogy zsák nincsen! S hiányzik a zsákos is! Ja úgy?! Vissza az egész! Ismétlés! Kerül zsák is, de a lányokat most már fogni kell: egyik dúdol a »meló« közben, a másik meg énekelni kezd. — Vissza! Vissza az egész! — Dunya elveszti a fejét, hadonászik, kiabál: — Te a raktár felé nem is szagoltál! Hol az a zsákos? A rendőr egy szemüveges kölyköt fog a kordonon túlról. — Te leszel a zsákos! Érted? A gyerek ragyog: — Aha! —s nyálából ja, próbálja a zsákot. A srácok szinte egyszerre hördülnek fel: — Nem így volt! Halvány gőze sincs hozzá! Vegyétek ki a kezéből! Soha nem fogott ez még zsákot! — össze-vissza kiáltoznak, de mintha kívülről, az utcáról is csatlakoznék szakértő hang a háborgáshoz. Dunya egy pillanatra sem pihen. Pótolni igyekszik a hat hiányzót. A közönség is egyre forrósodik: — Brávó! Micsoda összjáték! Felcsapódik a kordon. Nyurga fiú búvik át a kötél alatt, s kitépi a szemüveges kezéből a zsákot. — Puccolj innen, te kis hólyag! Egy kockás ing is megjelenik a következő pillanatban, s a pult roncsain egy kockás ing kapaszkodik felfelé a likőrért. A rendező úgy tesz, mintha észre sem venné őket. — Felvétel! — kiáltja. S berreg a filmező, repes a közönség: — Marha jól csinálják! Egyik lány kiszól a képből az ismerősöknek: — Klassz a frizurám? — S már Dunya a benzint csurgatja. — Kész! Gép leáll! — kiáltja a rendező — így már sokkal jobb. Talán a végjelenetet megismételjük... Megszámolja a szereplőket: tizen vannak! Nem is csodálkozik a rendező, aki rendőr ismét ebben a pillanatban. És az új szereplők talán csak most veszik észre, hogy mennyire belül vannak a kötélen. (Illusztráció: Vincze András.) 3 S----------------------------------------------------------------------- сАтЬашр Jlafós kit Dtj-Le.: AKIKNEK HŰSÉGED NEM ÉRDEM ... Kezemre csaptak fontoló barátok, S azok akik még szívemet közelről sosem láthatták. Vont üveg mögül csak, ha néztek is talán, ha néztek is... Bírálták, értőn, őszintébb barátok, s azok akik már szívemet közelről néha láthatták. S nem üveg mögül csak, kik néztek, és talán már láttak is... S kezembe csaptak testemből barátok: azok, akik már szívemet közelről sírni is látták, megdermedten, s nemcsak őrt állni poszton, merre, félve is... * Való-e hát, míg csillagokhoz érünk kinyúlt karunkkal, sárban megragadni önös bajokkal s mint a szélütöttek tátogni csak? S ha még! Való-e az? Való-e: szólni hirtelen haraggal (miként a húst, hol kígyó mart kivágni!) a tántorgóra, pökhendin ki gajdol mélység fölött, mely már-már nyelni kész? Való-e: vallni, s nem kendőzni undort? Szemed, füled, hogy lássa, hallja is meg s rettentsen is, elébed így kitárni?... S ’mit láttál: költő, mondd, való-e az? * Akit szeret, csak azt üti az ember csókolva-tépve, ahhoz igazi, akihez sóhajt zendülő hitében, akiért halna, azt átkozza ki! Nyílt volna szám átokra ötvenegyben, vélt istenek míg nyomták vállamat! Csak vak, dühös vihar pusztázott bennem, s az eb voltam, ki önlábába mart. Magam magamnak bírája nemegyszer voltam, leszek — s nem kíméletesebb: költő légy hű te önmagadhoz, s végül véredhez lettél mind hűségesebb! * S azok, akiknek hűséged nem érdem: bálványaikhoz eljuthatnak térden. JEGYZET A MARGÓN: Fene megette, megtörténhet itt még az a furcsa s rút dolog velem, hogy merszre intem fegyvertársaim, s engem fog el a páni félelem! Mert úgy vagyok, hogy mindenért kinyúl kezem, hogy tudjam: van amit fogok, s nem káprázat, hogy élek, lüktető szívem helyén nem tört kavics kopog. Megkóstoltam a sót, a cukrot is, ittam vizet, sört, bort és konyakot. Csókoltam nőt, nem egyet, sokat is, s tudom miért, ha egyszer elkopok. Forgattam dárdát s nyaltam sebet is a forradásig mellemen. Beforrt. Volt, hogy barátom erdőként került, s volt, hogy nem egyszer már-már egy se volt. Mégsem szorultam absztinenciára, bár lábam itt-ott kékes, visszeres, jobban tart, mint a kukorica szára, s nincs mért kívánjam: hagyj el, ne szeress. Ha munka vár s kemény, még ott vagyok, s a bátorság se hónapos retek bőröm fölött, mit forró vízcsapok alatt, mint mások mást, levetkezek... Csak hát... megintett Illetékes N, s most némiképp itt elmélázgatok magamon és az illetékesen, s attól félek, hogy nem vagyok konok. (1962. december)