Tiszatáj, 1964 (18. évfolyam, 1-12. szám

1964 / 1. szám

/ ip TÓTH SÁNDOR: JEGYESEK MONOSZLÓY M. DEZSŐ: Elmélkedés két n­p felett Monoszlóy M. Dezső — Szlovákiában élő ismert költő, regényíró, publicista és műfordító — cikkének közlésével szer­kesztőségünk a csehszlovákiai iro­dalmi élet itthoni, minél alaposabb meg­ismertetését kívánja szolgáltatni. A továb­biakban — más folyóiratoknak a szom­széd népek magyar irodalmára tekintő kezdeményezéséhez kapcsolódva — szoros kapcsolatot szeretnének kiépíteni cseh­szlovákiai íróbarátainkkal. Reméljük, hogy színvonalas folyóiratuk, az Irodalmi Szemle szerzőgárdája szívesen küld írá­sokat a Tiszatájnak, értő közönségre ta­lál majd lapunk olvasói körében, s hogy a kapcsolat gyümölcsözően kölcsönös lesz. Ha feltennénk a kérdést, hogyan érke­zett el a széppróza a riporthoz, nehéz len­ne egyértelműen felelni rá. Elsősorban mindjárt a kérdést kellene boncolgatni. Nem elérkezésről van itt szó, hanem több irányú fejlődésnek egyik pillanatnyi meg­állójáról. Krónikától a regényig és antire­­gényig, realizmustól az antirealizmusig, énhősöktől családi hősökig, gondolkodástól a hasbeszélésig, pszichologizálástól a cse­lekményszerűségig és megfordítva számta­lan metamorfózist mutat az írás története. A riportregény semmi esetre sem csúcstel­jesítmény, inkább egy már többször ki­­kényszerített és hanyatlásra ítélt műfaj, az írói szimultanizmus egyik kifejezési módja, amelynek bizonyos elemeivel gyakran él­tek jelentős szépírók (lásd. Hemmingway és Móricz), s amely tulajdonképpen végig­kísérte az egész irodalomtörténetet, hol mint maga az élmény, hol mint regények vázlata, csontváza, hol mint leírt kész írás­mű. Időnként felbukkant, aztán ismét fele­­j­tésbe merült. Előfordulásának mai gyakorosságát vizsgálva alighanem kita­pintható valami törvényszerűség. Dominik Tatarka, a neves szlovák író egyhelyütt ezzel kapcsolatban ezt írja: „... amikor rea­lista prózaíróink, akik egyben a szocialista társadalom lojális tagjai, rávetik magukat a riportra, úgy vélik, hogy a riportban az igazság a legegyszerűbben állapítható meg (már ha egyáltalán megállapítható)”. Kétségtelen, hogy a riport sok esetben bizonyos fényképszerűséggel él, sok szub­jektív elemet ki tud zárni, gyakran kellő analízis hiányában látszólag az író szubjek­tivizmusát is, innen erednek azután pozitív és negatív tulajdonságai egyaránt. Vizsgáljuk meg ennek az igazságkeresés­nek két riportkönyvben tükröződő útját Ladislav Mnacko Oneskorené reportáze (Elkésett riportok) című, s Roman Kalisky Obzalovany vstante! (Vádlott álljon fel!) című művében. Mnacko már a címadásban bizonyos ön­kritikával kezdi „Elkésett riportok!” Vagyis olyan riportokról van szó, amelyek nem kellő időben jelentek meg. Már régebben meg kellett volna jelenniük, akkor, amikor maguk a törvénysértések történtek (per­sze ismerjük azokat a gátló körülménye­ket, amelyek az írókban s az őket körül­vevő jelenségekben éltek, s amelyek ezt az időszerűséget lehetetlenné tették). A nagy közönségsiker azonban, amelyben a könyv megjelenése részesült, azt bizonyítja, hogy ezek a riportok, így elkésve is, jelentős időszerűséggel bírnak. „Tanúság kíván lenni ez a könyv arról, hogy milyen sérelmek érték az emberek közötti viszonyt, s milyen módon történ­tek ezek a sérelmek. Figyelmeztetni kíván azokra a károkra, amelyek ezáltal a társa­dalmat és az egyént érték. S annak a re­ménynek kíván kifejezője lenni, hogy a felismert és pártunk által elítélt hibák töb­bé nem fordulhatnak elő” — írja könyvé­nek előszavában Ladislav Mnacko, majd így fejezi be: „Sokáig készültem ennek a könyvnek a megírására. Tudtam, hogy egyszer majd megírom, és megjelenik. Ez az idő eljött, megérett. Az a tény, hogy egyáltalán megjelenhet, hogy az olvasók kezébe kerülhet, azoknak a nagy változá­soknak a bizonyítéka, amelyek életünkben végbementek.” E­gyszóval a könyv előszava már utal arra az igazságtevő szándékra, amely­ről bevezetőnkben szóltunk. Nem kívánja egységében bemutatni a társadalmi jelen­ségeket, hiszen mint máshelyütt írja, ő maga volt az, aki a pozitívumokról, az or­szágépítésről folyamatosan beszámolt, hírt adott. Most azért beszél a negatív jelensé­gekről, mert azok az összképből annak ide­jén kimaradtak. Bizonyos szépítéssel azt is mondhatnánk,­­hogy itt a társadalmi jelen­ségeknek bizonyos fajta különösségéről van szó. Ennek a bemutatása, megírása és le­leplezése mindig hálás feladat volt az író számára. A különösség az esztétika közpon­ti kategóriája. Ennek a különösségnek a szférájában alkottak nagy realisták, egzisz­tencialisták egyaránt. Csak­hogy itt már persze a megírás hogyanjához értünk, már­pedig Mnacko könyvében a tartalmi mon­danivaló első pillanatban teljesen háttérbe szorítja a megírás módja iránt támasztott igényeinket. A közösen átélt jelenségek, a tudjuk így történt, s ezt végre valaki meg­írta, az egyetértésnek olyan zsilipjeit nyit­ja meg, hogy annak felszabaduló érzetében és gőzében az esztétikai igényesség elho­mályosul. Marad az igazságtevő szándék­nak a vizsgálata. Kikről ír a szerző, mit ír meg róluk? A­z elkésett riportokban párttagokról, és az őket ért jogtalanságról van szó. Tisztában vagyunk azzal, hogy egy ri­portkönyv nem törekedhet semmiféle to­talitásra, de ugyanakkor az is igaz, hogy a személyi kultusz idején sérelmek és jogta­lanságok nemcsak párttagokkal szemben, de lojális pártonkívüliekkel szemben is tör­téntek. Nos, hogy ezekről egyetlen történet sem szól. Ez az igazságkeresésnek első sti­lizálása. Kétségtelen, hogy a jogtalanság megírása így jobban kidomborodik, hálá­­sabb feladat, de az is kétségtelen, hogy a szem- és fültanú bizonyos hiányérzettől nem tud szabadulni. Az igazság második stilizálása abból a szerzői törekvésből ered, hogy az általa kiválasztott szereplők egy­től egyig makulátlan hősök, így azután úgy érezzük, hogy a jogsértések nem is embereket, hanem amolyan ellensematista hősöket sújtottak. Hiányzik az emberi sor­sok árnyaltabb megformálása, bemutatása. Nem akarunk tartalmi ismertetésekbe bo­csátkozni a riportkönyv anyagával kapcso­latban, hiszen maguk a történetek már az életből vett amolyan tartalmi kivonatok, eseménysorozatok, ami atmoszférát teremt, az a közösen átélt évek eseményeinek friss hatása. A szerző tudja ezt, s így megelég­szik a jelenségek felvázolásával. De hogy ez az atmoszféra ne csak számunkra, de (Folyt, a 2. old.) Boldog új évet kívánunk kedves olvasóinknak !^ XVIII. ÉVF. 1. SZ. 1964. JANUÁR (л/гМ/от/н)1. Tamás Attila: Ember és külvilág viszonya— és a költészet Kosztolányi két, kötetben meg nem jelent verse Baráth Lajos, Kertész Ákos, Tóth Béla elbeszélései * Berda József, Csukás István, Gyurkovics Tibor, Hegedűs István, Paál József, Soós Zoltán, Takács Imre versei Bibó Lajos, Buda Ferenc, Fülöp László, Gerelyes Endre, Gondos Ernő, Oravecz János írásai Moszkvai tudósítónk levele tíz évi gondjainkról Égető J. fotói Hódmezővásárhelyi őszi Tárlatról Ara: г ft TÓTH MIKLÓS: Gondolatok egy fogalom meghatározásához Rövid lábjegyzettel olvas­hattuk a Kritika 3. számá­ban Mesterházi Lajosnak „Az ízlésről” írott vezér­cikk-tanulmányát. A láb­jegyzet­ nem­ kevésbé érde­kes, mint a tanulmány. Azt közli, hogy a Budapesti Pártbizottság többirányú reprezentatív felmérésekkel megvizsgálja a főváros munkáslakosságának ízlését. Mesterházi tanulmánya e felmérések elvi előkészítése­ként született. Nem lehet eléggé di­­csérni a vállalkozás gondo­latát s azt a bölcs határoza­tot, amely az ízlés problé­máját immár bekapcsolja a politikai kérdések sorába. Mesterházi tanulmánya va­lóban azt bizonyítja, hogy itt tényleg politikai, mégpe­dig rendkívül időszerű poli­tikai kérdésről van szó. Jól­lehet a tanulmány nem min­den megállapítása állja ki a tüzetes kritikai vizsgálat próbáját, mégis a maga ne­mében hallatlanul nagy elő­relépés. Tudatos elvi megkö­zelítése azoknak a kínzó el­lentmondásoknak, amelyek a művészeti életben, a művé­szetek és a közönség viszo­nyában feszülnek. Mert hányféle kérdés, mennyi ellentmondás, ami nap mint nap szőnyegre ke­rül, ha színházpolitikáról, képzőművészetről, zenéről, lakáskultúráról stb. van szó. Ma, bármilyen ízlést is kép­viseljen valaki, szembekerül mások véleményével, nap mint nap választani kell, spontánul vagy meggondol­tan véleményt kell mondani művekről, dolgokról, jelen­ségekről. Nap mint nap ut­cán, villamoson, munkahe­lyen szóba kerül a tv, a rá­dió műsora, ez vagy az a film, könyv. Választani kell, hogy lakásunkba milyen szekrényt, csillárt vagy asz­tal-­­gyünk, hogyan öltöz­­ködjünk. Egyre többször mondunk véleményt egy-egy előadásról. Nemcsak arról, amit, hanem arról is, aho­gyan beszél egy előadó. Azt az igényt, hogy egy előadás csiszolt, kulturált, egyéni, érzelmileg megalapozott le­gyen, mind többen támaszt­ják a közéleti emberekkel szemben. Nem véletlen, hogy Lőrincze Lajos előadá­sai a rádióban, s könyve olyan széles körben népsze­rű lett. Mind többen észre­vesszük, ha egy előadó nyel­vi hibát ejt, ha beszédstílusa modoros, ha rosszul ejti az idegen szavakat. Igen, ma már eljutottunk oda, hogy mindezek a követelmények­ joggal felállíthatók, s hogy az ilyen igények társadal­mi méretben léteznek, hat­nak. N­ap mint nap véleményt kell mondanunk emberekről, viselkedésükről — védünk vagy elítélünk, de az élet mindenképp kikényszeríti ál­láspontunkat. Mennyi ellent­mondás, vita származik ab­ból, hogy összeütköznek né­zeteink, hogy más-más íz­lést, igényt képviselünk. A fiatalokról, a fiatalok visel­kedéséről, szórakozásáról fo­lyó viták jórészt szintén az ízlések különbözőségére, har­cára vezethetők vissza. Az ellentmondásokat ma­ga az élet állította fel, s a feszültség csak azt mutatja, hogy napirendre került meg­oldásuk kezelése is. Az ízlés gyakorlati prob­lémáival együtt szükségkép­pen felmerülnek annak elvi kérdései is. Az első elvi kér­dés kétségtelenül az ízlés fo­galma. Ezzel kezdi tanulmá­nyát Mesterházi is. Az ő meghatározása a következő: Ízlésnek nevezzük az ember­nek azt az érzelmi készenlé­tét (diszpozícióját), amely­nek alapján a jót és a rosz­­szat, szénét és csúfat bi­zonyos rendszerességgel és ь-оусИ-ъ-отеГояреауе­ spontán megkülönbözteti. A meghatározás alapvető hibája, hogy az ízlést leszű­kítve, egyoldalúan, mint ér­­bék­pi disznótól át és mint spontán megkü­lönböztetőké­­pességet fogja fel. Pedig ér­zelmi és érzelmi momentum egyformán dominál az ízlés­ben, s ez mindjárt világos­sá válik, ha figyelembe vesz­­szük, hogy minél fejlettebb ízlésről van szó, annál nehe­zebb megmondani, hol van abban az érzelmi momentum tisztán önmagában. Az, hogy nekem egy film, egy könyv vagy festmény miért tetszik, logikus érvekkel indokolom, mert érzelmi és értelmi álla­potom együttes latbavetésé­vel fogtam fel az élményt Azt mondhatná valaki, hogy előbb tetszik valami és csak azután magyarázom. Ha ezt elfogadnánk, akkor végső so­ron az érzelmek uralmát hir­detnénk az értelem felett. Ez pedig történelmileg és filozó­­fiailag egyaránt idejét múlt felfogás. Egy ember adott íz­lése épp annyira jellemző ér­zelmi és értelmi, egyéni és társadalmi állapotára. Az ember érzelmi és értelmi ál­lapotának megfelelően, tár­sadalmi és egyéni helyzetével együttesen határozza meg, választja ki, alkotja meg a neki tetsző dolgokat. És mindjárt itt van a másik probléma, amiben nem lehet­­egyetérteni Mesterházi meg­határozásával. Mesterházi nem veszi figyelembe, hogy az ízlés nemcsak az anyagi és szellemi dolgok megkülön­böztetésében, a jó és a rossz, a szép és a rút kiválasztá­sában dominál, hanem az anyagi és szellemi értékek megalkotásában is. Marx be­szél arról, hogy az ember és az állat tevékenységét többek között az különbözteti meg egymástól, hogy az ember a szépség törvényei szerint is alkot. Nem másról van itt szó tulajdonképpen, mint az ízlés dialektikájáról. Az em­ber környezete, tárgyi és szellemi­, valóságának meg­felelően alakítja ki ízlését, s ugyanakkor ennek az ízlés­nek alapján formálja, alkot­ja tárgyi és szellemi valósá­gát. Tehát az ízlés nem spon­tán megkülönböztető-képes­­­­ség, hanem egyben tudatos alkotóképesség is. Ha nem vesszük figyelembe az ízlés ez utóbbi jellemzőjét, a­kkor nem tárhatjuk fel teljes mélységében az ízlés társa­­­dalmi, ideológiai jelentősé­gét Rendkívül tiszteletre méltó Mesterházi Lajos bá­torsága, hogy az ízlésnek ezt a rendkívül bonyolult komp­lex fogalmát, a meghatározás szigorú formállogikai törvé­nyei alapján próbálta meg­adni. Az azonban, hogy az ízlés fogalmát és a vele kap­csolatos problémákat meg­nyugtatóan, tudományosan tisztázzuk, széles körű véle­ménycserére s nem utolsó­sorban alapos gyakorlati, szociológiai vizsgálatokra van szükség. Jóllehet, nem tart­hatunk itt igényt arra, hogy az ízlés fogalmát meghatá­rozzuk, az azonban világosan rögzíthető, hogy csak akkor lehet sikeres ez a próbálko­zás, ha figyelembe veszi a következőket: О A személyiség a maga teljességében (értelmi értelmi, egyéni és társadalmi helyzetének megfelelően) ha­tározza meg ízlését. © Az ízlés a személyiség dialektikus viszonya kör­nyezetéhez, a közösség által rendelkezésére bocsátott anyagi és szellemi értékekhez, amelyek alkotásában maga is részt vett.­­ Az ízlés azt fejezi ki, hogy a személyiség mennyire tette érzelmi és ér­telmi sajátjává a társadalom anyagi és szellemi kultúrá­ját, vagyis mennyire vált szabaddá a tár­­­adalomban. Az ízlés fogalmát mint történelmi fogalmat kell vizsgálni társadalmi és egyé­ni vonatkozásban egyaránt. (Folytatás a 2. oldalon.) * * сГЬкЫищ JLajes: TALÁLKOZÁS A SARKON Kekes torokkal ballagok haza, nikotin, bor­s viták keserű íze kavarog számban, gyomrom felkorog. Még egy-egy érv, csonk indulatszavak, s a tépett gondolatsor végképp megszakad mire a vaskaput nyitom s belépek, egy más világ: józan szobám fogad, — végre magammal egymagam vagyok — s ágyamra hullok, mint egy tetszhalott. * A sarkon jöttetek már: józanok és álmosak, de pihentek, ti hárman, köszöntem is, de megcsuldott a hangom, mert szemetekből láttam, mit a hátam mögött talán már ki is mondtatok... Hát azt hiszitek, tivornyázni voltam? Rezes torokkal részeg éneket üvöltöttem a holdra, mint az eb? Szoknyát motoztam platánfák alatt? s görcsös vonaglás közt talált a reggel a bokrok alján, ágyban, egyre megy? Tehettem volna azt is! Könnyedebb s felejthetőbb a flört nehéz vitáknál, hol meztelenül melledet kitárván, nem tudhatod, ki nyer, ki veszt... De én mint tébolyult, nehéz fejem ott tágítom a füstszagú vitákon, döngetve ismeretlen utakra kaput a »suttogásos-holdas­ éjszakákon«, hogy egy nappal több, ne csak több legyen. S úgy hagynak itt az éjszakák, mint gyertyát: félig leégve... Tisztelet tinéktek: önbecsülésre inkább vagyok én már, a látszattisztesség az nem csábít, vigyétek. ^íjt-^^ ^-Jjí ^ ■ifi í- -*r

Next