Tiszatáj, 1964 (18. évfolyam, 1-12. szám
1964 / 1. szám
/ ip TÓTH SÁNDOR: JEGYESEK MONOSZLÓY M. DEZSŐ: Elmélkedés két np felett Monoszlóy M. Dezső — Szlovákiában élő ismert költő, regényíró, publicista és műfordító — cikkének közlésével szerkesztőségünk a csehszlovákiai irodalmi élet itthoni, minél alaposabb megismertetését kívánja szolgáltatni. A továbbiakban — más folyóiratoknak a szomszéd népek magyar irodalmára tekintő kezdeményezéséhez kapcsolódva — szoros kapcsolatot szeretnének kiépíteni csehszlovákiai íróbarátainkkal. Reméljük, hogy színvonalas folyóiratuk, az Irodalmi Szemle szerzőgárdája szívesen küld írásokat a Tiszatájnak, értő közönségre talál majd lapunk olvasói körében, s hogy a kapcsolat gyümölcsözően kölcsönös lesz. Ha feltennénk a kérdést, hogyan érkezett el a széppróza a riporthoz, nehéz lenne egyértelműen felelni rá. Elsősorban mindjárt a kérdést kellene boncolgatni. Nem elérkezésről van itt szó, hanem több irányú fejlődésnek egyik pillanatnyi megállójáról. Krónikától a regényig és antiregényig, realizmustól az antirealizmusig, énhősöktől családi hősökig, gondolkodástól a hasbeszélésig, pszichologizálástól a cselekményszerűségig és megfordítva számtalan metamorfózist mutat az írás története. A riportregény semmi esetre sem csúcsteljesítmény, inkább egy már többször kikényszerített és hanyatlásra ítélt műfaj, az írói szimultanizmus egyik kifejezési módja, amelynek bizonyos elemeivel gyakran éltek jelentős szépírók (lásd. Hemmingway és Móricz), s amely tulajdonképpen végigkísérte az egész irodalomtörténetet, hol mint maga az élmény, hol mint regények vázlata, csontváza, hol mint leírt kész írásmű. Időnként felbukkant, aztán ismét felejtésbe merült. Előfordulásának mai gyakorosságát vizsgálva alighanem kitapintható valami törvényszerűség. Dominik Tatarka, a neves szlovák író egyhelyütt ezzel kapcsolatban ezt írja: „... amikor realista prózaíróink, akik egyben a szocialista társadalom lojális tagjai, rávetik magukat a riportra, úgy vélik, hogy a riportban az igazság a legegyszerűbben állapítható meg (már ha egyáltalán megállapítható)”. Kétségtelen, hogy a riport sok esetben bizonyos fényképszerűséggel él, sok szubjektív elemet ki tud zárni, gyakran kellő analízis hiányában látszólag az író szubjektivizmusát is, innen erednek azután pozitív és negatív tulajdonságai egyaránt. Vizsgáljuk meg ennek az igazságkeresésnek két riportkönyvben tükröződő útját Ladislav Mnacko Oneskorené reportáze (Elkésett riportok) című, s Roman Kalisky Obzalovany vstante! (Vádlott álljon fel!) című művében. Mnacko már a címadásban bizonyos önkritikával kezdi „Elkésett riportok!” Vagyis olyan riportokról van szó, amelyek nem kellő időben jelentek meg. Már régebben meg kellett volna jelenniük, akkor, amikor maguk a törvénysértések történtek (persze ismerjük azokat a gátló körülményeket, amelyek az írókban s az őket körülvevő jelenségekben éltek, s amelyek ezt az időszerűséget lehetetlenné tették). A nagy közönségsiker azonban, amelyben a könyv megjelenése részesült, azt bizonyítja, hogy ezek a riportok, így elkésve is, jelentős időszerűséggel bírnak. „Tanúság kíván lenni ez a könyv arról, hogy milyen sérelmek érték az emberek közötti viszonyt, s milyen módon történtek ezek a sérelmek. Figyelmeztetni kíván azokra a károkra, amelyek ezáltal a társadalmat és az egyént érték. S annak a reménynek kíván kifejezője lenni, hogy a felismert és pártunk által elítélt hibák többé nem fordulhatnak elő” — írja könyvének előszavában Ladislav Mnacko, majd így fejezi be: „Sokáig készültem ennek a könyvnek a megírására. Tudtam, hogy egyszer majd megírom, és megjelenik. Ez az idő eljött, megérett. Az a tény, hogy egyáltalán megjelenhet, hogy az olvasók kezébe kerülhet, azoknak a nagy változásoknak a bizonyítéka, amelyek életünkben végbementek.” Egyszóval a könyv előszava már utal arra az igazságtevő szándékra, amelyről bevezetőnkben szóltunk. Nem kívánja egységében bemutatni a társadalmi jelenségeket, hiszen mint máshelyütt írja, ő maga volt az, aki a pozitívumokról, az országépítésről folyamatosan beszámolt, hírt adott. Most azért beszél a negatív jelenségekről, mert azok az összképből annak idején kimaradtak. Bizonyos szépítéssel azt is mondhatnánk,hogy itt a társadalmi jelenségeknek bizonyos fajta különösségéről van szó. Ennek a bemutatása, megírása és leleplezése mindig hálás feladat volt az író számára. A különösség az esztétika központi kategóriája. Ennek a különösségnek a szférájában alkottak nagy realisták, egzisztencialisták egyaránt. Csakhogy itt már persze a megírás hogyanjához értünk, márpedig Mnacko könyvében a tartalmi mondanivaló első pillanatban teljesen háttérbe szorítja a megírás módja iránt támasztott igényeinket. A közösen átélt jelenségek, a tudjuk így történt, s ezt végre valaki megírta, az egyetértésnek olyan zsilipjeit nyitja meg, hogy annak felszabaduló érzetében és gőzében az esztétikai igényesség elhomályosul. Marad az igazságtevő szándéknak a vizsgálata. Kikről ír a szerző, mit ír meg róluk? Az elkésett riportokban párttagokról, és az őket ért jogtalanságról van szó. Tisztában vagyunk azzal, hogy egy riportkönyv nem törekedhet semmiféle totalitásra, de ugyanakkor az is igaz, hogy a személyi kultusz idején sérelmek és jogtalanságok nemcsak párttagokkal szemben, de lojális pártonkívüliekkel szemben is történtek. Nos, hogy ezekről egyetlen történet sem szól. Ez az igazságkeresésnek első stilizálása. Kétségtelen, hogy a jogtalanság megírása így jobban kidomborodik, hálásabb feladat, de az is kétségtelen, hogy a szem- és fültanú bizonyos hiányérzettől nem tud szabadulni. Az igazság második stilizálása abból a szerzői törekvésből ered, hogy az általa kiválasztott szereplők egytől egyig makulátlan hősök, így azután úgy érezzük, hogy a jogsértések nem is embereket, hanem amolyan ellensematista hősöket sújtottak. Hiányzik az emberi sorsok árnyaltabb megformálása, bemutatása. Nem akarunk tartalmi ismertetésekbe bocsátkozni a riportkönyv anyagával kapcsolatban, hiszen maguk a történetek már az életből vett amolyan tartalmi kivonatok, eseménysorozatok, ami atmoszférát teremt, az a közösen átélt évek eseményeinek friss hatása. A szerző tudja ezt, s így megelégszik a jelenségek felvázolásával. De hogy ez az atmoszféra ne csak számunkra, de (Folyt, a 2. old.) Boldog új évet kívánunk kedves olvasóinknak !^ XVIII. ÉVF. 1. SZ. 1964. JANUÁR (л/гМ/от/н)1. Tamás Attila: Ember és külvilág viszonya— és a költészet Kosztolányi két, kötetben meg nem jelent verse Baráth Lajos, Kertész Ákos, Tóth Béla elbeszélései * Berda József, Csukás István, Gyurkovics Tibor, Hegedűs István, Paál József, Soós Zoltán, Takács Imre versei Bibó Lajos, Buda Ferenc, Fülöp László, Gerelyes Endre, Gondos Ernő, Oravecz János írásai Moszkvai tudósítónk levele tíz évi gondjainkról Égető J. fotói Hódmezővásárhelyi őszi Tárlatról Ara: г ft TÓTH MIKLÓS: Gondolatok egy fogalom meghatározásához Rövid lábjegyzettel olvashattuk a Kritika 3. számában Mesterházi Lajosnak „Az ízlésről” írott vezércikk-tanulmányát. A lábjegyzet nem kevésbé érdekes, mint a tanulmány. Azt közli, hogy a Budapesti Pártbizottság többirányú reprezentatív felmérésekkel megvizsgálja a főváros munkáslakosságának ízlését. Mesterházi tanulmánya e felmérések elvi előkészítéseként született. Nem lehet eléggé dicsérni a vállalkozás gondolatát s azt a bölcs határozatot, amely az ízlés problémáját immár bekapcsolja a politikai kérdések sorába. Mesterházi tanulmánya valóban azt bizonyítja, hogy itt tényleg politikai, mégpedig rendkívül időszerű politikai kérdésről van szó. Jóllehet a tanulmány nem minden megállapítása állja ki a tüzetes kritikai vizsgálat próbáját, mégis a maga nemében hallatlanul nagy előrelépés. Tudatos elvi megközelítése azoknak a kínzó ellentmondásoknak, amelyek a művészeti életben, a művészetek és a közönség viszonyában feszülnek. Mert hányféle kérdés, mennyi ellentmondás, ami nap mint nap szőnyegre kerül, ha színházpolitikáról, képzőművészetről, zenéről, lakáskultúráról stb. van szó. Ma, bármilyen ízlést is képviseljen valaki, szembekerül mások véleményével, nap mint nap választani kell, spontánul vagy meggondoltan véleményt kell mondani művekről, dolgokról, jelenségekről. Nap mint nap utcán, villamoson, munkahelyen szóba kerül a tv, a rádió műsora, ez vagy az a film, könyv. Választani kell, hogy lakásunkba milyen szekrényt, csillárt vagy asztal-gyünk, hogyan öltözködjünk. Egyre többször mondunk véleményt egy-egy előadásról. Nemcsak arról, amit, hanem arról is, ahogyan beszél egy előadó. Azt az igényt, hogy egy előadás csiszolt, kulturált, egyéni, érzelmileg megalapozott legyen, mind többen támasztják a közéleti emberekkel szemben. Nem véletlen, hogy Lőrincze Lajos előadásai a rádióban, s könyve olyan széles körben népszerű lett. Mind többen észrevesszük, ha egy előadó nyelvi hibát ejt, ha beszédstílusa modoros, ha rosszul ejti az idegen szavakat. Igen, ma már eljutottunk oda, hogy mindezek a követelmények joggal felállíthatók, s hogy az ilyen igények társadalmi méretben léteznek, hatnak. Nap mint nap véleményt kell mondanunk emberekről, viselkedésükről — védünk vagy elítélünk, de az élet mindenképp kikényszeríti álláspontunkat. Mennyi ellentmondás, vita származik abból, hogy összeütköznek nézeteink, hogy más-más ízlést, igényt képviselünk. A fiatalokról, a fiatalok viselkedéséről, szórakozásáról folyó viták jórészt szintén az ízlések különbözőségére, harcára vezethetők vissza. Az ellentmondásokat maga az élet állította fel, s a feszültség csak azt mutatja, hogy napirendre került megoldásuk kezelése is. Az ízlés gyakorlati problémáival együtt szükségképpen felmerülnek annak elvi kérdései is. Az első elvi kérdés kétségtelenül az ízlés fogalma. Ezzel kezdi tanulmányát Mesterházi is. Az ő meghatározása a következő: Ízlésnek nevezzük az embernek azt az érzelmi készenlétét (diszpozícióját), amelynek alapján a jót és a roszszat, szénét és csúfat bizonyos rendszerességgel és ь-оусИ-ъ-отеГояреауе spontán megkülönbözteti. A meghatározás alapvető hibája, hogy az ízlést leszűkítve, egyoldalúan, mint érbékpi disznótól át és mint spontán megkülönböztetőképességet fogja fel. Pedig érzelmi és érzelmi momentum egyformán dominál az ízlésben, s ez mindjárt világossá válik, ha figyelembe veszszük, hogy minél fejlettebb ízlésről van szó, annál nehezebb megmondani, hol van abban az érzelmi momentum tisztán önmagában. Az, hogy nekem egy film, egy könyv vagy festmény miért tetszik, logikus érvekkel indokolom, mert érzelmi és értelmi állapotom együttes latbavetésével fogtam fel az élményt Azt mondhatná valaki, hogy előbb tetszik valami és csak azután magyarázom. Ha ezt elfogadnánk, akkor végső soron az érzelmek uralmát hirdetnénk az értelem felett. Ez pedig történelmileg és filozófiailag egyaránt idejét múlt felfogás. Egy ember adott ízlése épp annyira jellemző érzelmi és értelmi, egyéni és társadalmi állapotára. Az ember érzelmi és értelmi állapotának megfelelően, társadalmi és egyéni helyzetével együttesen határozza meg, választja ki, alkotja meg a neki tetsző dolgokat. És mindjárt itt van a másik probléma, amiben nem lehetegyetérteni Mesterházi meghatározásával. Mesterházi nem veszi figyelembe, hogy az ízlés nemcsak az anyagi és szellemi dolgok megkülönböztetésében, a jó és a rossz, a szép és a rút kiválasztásában dominál, hanem az anyagi és szellemi értékek megalkotásában is. Marx beszél arról, hogy az ember és az állat tevékenységét többek között az különbözteti meg egymástól, hogy az ember a szépség törvényei szerint is alkot. Nem másról van itt szó tulajdonképpen, mint az ízlés dialektikájáról. Az ember környezete, tárgyi és szellemi, valóságának megfelelően alakítja ki ízlését, s ugyanakkor ennek az ízlésnek alapján formálja, alkotja tárgyi és szellemi valóságát. Tehát az ízlés nem spontán megkülönböztető-képesség, hanem egyben tudatos alkotóképesség is. Ha nem vesszük figyelembe az ízlés ez utóbbi jellemzőjét, akkor nem tárhatjuk fel teljes mélységében az ízlés társadalmi, ideológiai jelentőségét Rendkívül tiszteletre méltó Mesterházi Lajos bátorsága, hogy az ízlésnek ezt a rendkívül bonyolult komplex fogalmát, a meghatározás szigorú formállogikai törvényei alapján próbálta megadni. Az azonban, hogy az ízlés fogalmát és a vele kapcsolatos problémákat megnyugtatóan, tudományosan tisztázzuk, széles körű véleménycserére s nem utolsósorban alapos gyakorlati, szociológiai vizsgálatokra van szükség. Jóllehet, nem tarthatunk itt igényt arra, hogy az ízlés fogalmát meghatározzuk, az azonban világosan rögzíthető, hogy csak akkor lehet sikeres ez a próbálkozás, ha figyelembe veszi a következőket: О A személyiség a maga teljességében (értelmi értelmi, egyéni és társadalmi helyzetének megfelelően) határozza meg ízlését. © Az ízlés a személyiség dialektikus viszonya környezetéhez, a közösség által rendelkezésére bocsátott anyagi és szellemi értékekhez, amelyek alkotásában maga is részt vett. Az ízlés azt fejezi ki, hogy a személyiség mennyire tette érzelmi és értelmi sajátjává a társadalom anyagi és szellemi kultúráját, vagyis mennyire vált szabaddá a táradalomban. Az ízlés fogalmát mint történelmi fogalmat kell vizsgálni társadalmi és egyéni vonatkozásban egyaránt. (Folytatás a 2. oldalon.) * * сГЬкЫищ JLajes: TALÁLKOZÁS A SARKON Kekes torokkal ballagok haza, nikotin, bors viták keserű íze kavarog számban, gyomrom felkorog. Még egy-egy érv, csonk indulatszavak, s a tépett gondolatsor végképp megszakad mire a vaskaput nyitom s belépek, egy más világ: józan szobám fogad, — végre magammal egymagam vagyok — s ágyamra hullok, mint egy tetszhalott. * A sarkon jöttetek már: józanok és álmosak, de pihentek, ti hárman, köszöntem is, de megcsuldott a hangom, mert szemetekből láttam, mit a hátam mögött talán már ki is mondtatok... Hát azt hiszitek, tivornyázni voltam? Rezes torokkal részeg éneket üvöltöttem a holdra, mint az eb? Szoknyát motoztam platánfák alatt? s görcsös vonaglás közt talált a reggel a bokrok alján, ágyban, egyre megy? Tehettem volna azt is! Könnyedebb s felejthetőbb a flört nehéz vitáknál, hol meztelenül melledet kitárván, nem tudhatod, ki nyer, ki veszt... De én mint tébolyult, nehéz fejem ott tágítom a füstszagú vitákon, döngetve ismeretlen utakra kaput a »suttogásos-holdas éjszakákon«, hogy egy nappal több, ne csak több legyen. S úgy hagynak itt az éjszakák, mint gyertyát: félig leégve... Tisztelet tinéktek: önbecsülésre inkább vagyok én már, a látszattisztesség az nem csábít, vigyétek. ^íjt-^^ ^-Jjí ^ ■ifi í- -*r