Tiszatáj, 1973 (27. évfolyam, 1-12. szám

1973 / 2. szám - Tanulmány

a szövőszék mellett. A felrobbantott céhekből szabad polgárrá kényszeredett iparos­nak csak emlékei mások, mint a kúriájából városba sodródott nemesé: jövője és társadalmi szerepe alig más.” A gazdasági élet s a társadalom fejlődése tehát a XIX. században is, akár a korábbi korokban, lényegében szinkrón haladt az európai történelemmel. S ennek megfelelően, kisebb-nagyobb késéssel, eljutottak hozzánk a nyugati eszmeáramlatok időben egymást követő hullámai is. A katolicizmus, a latin műveltség, a humaniz­mus, a reformáció, a kartéziánus és a fölvilágosult racionalizmus, a jakobinizmus, a liberalizmus különféle változatai mind megtalálhatók itt is, legföljebb a nyugati­tól kissé különböző társadalmi rétegződésben. Ám a szükséges transzformációk után azonnal világossá válik a kép, s az azonosságokon túl nemegyszer az is kiderül, hogy kicsit szerencsésebb körülmények között tán épp innét indulhatott volna el — mint ahogy néha még így is elindult — egy-egy új eszme Európa szellemi stafétájá­ban. Ki tudja például, hogy csak kicsit kevésbé önző és buta uralkodó osztály teher­tételével a vállán mivé fejlődhetett volna az ország Dózsa forradalma után, mely még a kathárok reformációját őrizte a nép nemzedékeket átívelő emlékezetében, s a nagy európai reformmozgalmakkal egyidőben rázta meg a honi valóságot. De hát csak a XVIII. század végén kezdett először gyengülni az országon a főúri bilincs. „A kor, Európa-szerte, a népiesség kora is. A jövevény társadalmi osztály, a polgárság a magaslat fele útjáról, hova majd fölkerül, még egyszer visszahajol a néphez szellemi útravalóért.” A polgári irodalom mindenütt „népies visszaemlékezéssel kezdődik”, nálunk is. „A magyar irodalom útját már Csokonai és Fazekas erre kanyarította, s nemcsak külsőségekben, hanem úgynevezett világszem­léletben is. Batsányi élete mutatja, mi vágta el az utat: igen, a Habsburgok börtöne, Kufstein.” A magyar jakobinusok kiirtását követő esztelen terror készítette nálunk az utat a biedermeier — „a tiszta szív és a domborodó pocak” — hazug finomko­dásai és szenvelgései előtt; s nem kicsiny mértékben a német elnyomásnak tudható be, hogy Debrecent — Csokonait és Fazekast — fölváltotta a magyar irodalomban Széphalom. De a német hatás kora csak pillanat volt. A honi szellemi élet mindig német világon túli kapcsolatokat keresett s talált; előbb csak műveltebb egyedei­­ben, de a reformáció óta népi tömegeiben is, „Kálvin János és alvezérei jóvoltából”. A Nyugat legelső szellemi centrumaiban művelődött prédikátorok hazajönnek az elvadult pusztaságokra, „ahol nem kis mértékben épp az elvadultság és a pusztaság — a hozzáférhetetlenség — teszi lehetővé a vallásszabadságot s azt, ami ebből ké­sőbb fakadt: a gondolatszabadságot. Ez magyarázza, hogy a XIX. század kezdetén a magyarság népi része is alapjában érti a korszak nagy gondolatait”. „A nemzet egyszerre elmaradott és előrehaladott, a húrok megfeszülnek és gyönyörű dallamokat játszanak a franciaországi szellőkre. A jobbak Ausztriában már nemcsak a közjogi elnyomót látják, hanem a gyarmatos kiszipolyozót is. A nemzeti nagy elv francia járulékait, a szabadságot, a függetlenséget sehol sem értették meg úgy, mint itt... A magyar irodalmi szellem idegesen rázza le még emlékeit is annak, amidőn egyetlenegyszer, egy gyenge pillanatában, Kazinczyék szorgoskodása idején német befolyás alá került.” Petőfi, aki maga is a széphalmi szellem hatása alatt indult el költői pályáján, hatalmas erővel s immár végérvénye­sen fordítja vissza a magyar irodalom fő sodrát Csokonai, Fazekas útjára. A magyarság és a nem német Európa lényegbeli — s lélekbeli — szövetségét legtisztábban az irodalom fejezi ki; „a tudomány, a politika, a közoktatás időről időre teleszívta magát a germán nedvekkel, az irodalom csodálatos kényességgel mindig visszautasította, s átnyúlva a fekete erdők gyűrűje felett, a legnyugatibb vi­dékekkel tartott közösséget”. „Ha átjön is a germán szellemiségből valami hatás, az — megismételve azonnal a már a reformációban tapasztalt példát — azon nyomban függetleníti magát, sőt németellenes lesz.” S még számtalan, a harmincas évekből s negyvenes évek elejéről származó idézettel igazolhatnánk, hogy Illyés „franciasága” lényegében a német szorításban élő magyar nép létérdekének fölismerése és vál­lalása. Németellenesség és forradalmiság esszenciális kapcsolata az illyési történe­lemlátás egyik sarkalatos elve. Az uralkodó osztályt ugyanis érdeke — ez a döntő, 28

Next