Tiszatáj, 1975 (29. évfolyam, 1-12. szám
1975 / 11. szám - Örökség
NIKOLÉNYI ISTVÁN Tömörkény, az elfelejtett színpadi szerző A századfordulóra kifulladt a népszínmű. A realista igény magaslatáról eljutott az igénytelen szórakoztatásig, a színpadi műfajból cirkuszi mutatvány lett. Nem csoda, ha a naturalista-realista társadalomábrázolás igényével jelentkező írók ösztönös ellenszenvvel fordítottak hátat neki, sablonformái, díszes göncei annyira lejáratták, hogy a jobbérzésű szerzők legszívesebben tudomást sem vettek róla. Pedig a műfaj nem halt ki máról holnapra. Elemei tovább éltek a színpadon, a népies téma vonzásában, akik nem is akarták, használták, színműveikbe építették, fésülgették, tisztogatták. A dialektika törvényei a drámára is érvényesek — a huszadik század népies tárgyú színművei egyszerűen nem kerülhették meg a népszínművet, a darabokból nem maradhattak ki azok az elemek (figurák, szokások, helyzetek, dialógusmenetek stb.), melyek a népszínművel nyertek polgárjogot a magyar drámában. Hátra volt tehát a szintézis kísérlete. Azoké a daraboké, melyek a népszínmű legjobb hagyományait fejlesztették tovább, a sallangok elmellőzésével, a kapitalizmus térhódítása idején, a változó társadalmi viszonyok közepette. A társadalom színpadán már jelentékeny erővé nőtt a városi-ipari munkásság, a nép fogalma is átértékelődött, kiszélesedett, s noha a köztudat még nagyon sokáig a paraszttal azonosította, már Szigligeti sem tesz különbséget munkás és paraszt között. A sztrájkban közös néposztályba sorolja a gyár és a földbirtok kizsákmányoltjait. A magyar dráma fejlődésének dialektikája „követelte ki” a népszínmű szintézisének kísérleteit — a realisztikus hagyományok föltámasztását. Tömörkény István szerény drámai hagyatéka ilyen kísérlet. Akkor is, ha maga Tömörkény — enyhén szólva — nem szívlelte túlságosan a népszínművet, melyet már akkoriban láthatott. Pedig követelték tőle. Malonyai Dezső 1898-ban levelet ír, 1903-ban Somló Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója sürgeti. 1912-ben Szalay József és a szegedi színigazgató Almássy Endre győzködi egy bankett után az Európa-kávéház csöndes sarkában, máskor meg Tóth Imre, a Nemzeti igazgatója próbálja „megfőzni”. Ennyire élt a népszínmű igénye. Hanem Tóth Imrének nevezve panaszolta Tömörkény: „írnék én, csakhogy az én parasztjaim olyan lassú tempóban ejtik a szót, hogy egy hét is beletelnék, mire annyit el tudnék velük mondatni, amennyiből egy darab kitelik.” Aztán fél esztendő sem telt bele, elkészült a Barlanglakók. Talán Almássyék unszolásának engedett (az Európában állítólag azzal „hetvenkedett” a szerény Tömörkény, hogy akár négy óra alatt ír egy darabot, s később „az erkölcsi bűnszerzés cselekményében” is asztaltársait ugratta, rájuk hárítva a felelősséget: „le nem foglalt lámpakarók akadnak még Magyarországon Almássy és Szalay urak részére”). Mindenesetre Tóth Imrének küldte föl Pestre, aki sugárzó arccal bízta a rendezést Csathó Kálmánra. Csathó visszaemlékezéseiben lelkesen számol be az előkészületekről. „Tömörkény olyan darabot írt, amilyet vártunk tőle: szépet, mélyet, igazat, megrendítőt és egyben felemelőt. Anélkül, hogy eredetieskedésből lehetetlen feladatot rótt volna a színpadra.” A helyszín, a díszlet ugyan szokatlan, ismeretlen volt számukra (egy régi tanyai világítási eszköz — a tatar — után levélben érdeklődtek Tömörkénytől), de az első jelmezes próbán megjelent szerző eloszlatta aggodalmaikat. „Tömörkény abban a percben, amikor az első mondat elhangzott, előhúzta zsebkendőjét, és elkezdte szemét törölgetni, meg az orrát fújni... Mikor a függöny összecsapódott, szeme vörösre volt sírva, és szipogva szólt: Gyönyörű... Soha életemben... Igazán köszönöm!” Hogy könnyekre fakadt — írja tovább Csathó — bizonyítja, hittel írta, amit írt, mélyen átérezve, szívvel-lélekkel osztozott alakjainak bújában, örömében. Ezért is volt darabjainak másokra is olyan nagy »