Tiszatáj, 1982 (36. évfolyam, 1-12. szám
1982 / 11. szám - Csűrös Miklós: Vonások egy kettősportréhoz (Illyés Gyula és az Arany János-i örökség)
CSŰRÖS MIKLÓS Vonások egy kettősportréhoz ILLYÉS GYULA ÉS AZ ARANY JÁNOS-I ÖRÖKSÉG Illyés Gyula történelmi, szellemi kötődéseinek, választásainak világában nem ritkák a küzdelmes, olykor drámaian fordulatos találkozások, a tisztázott és föloldott ellentétekre épülő közösségvállalások, a nemes párbaj után váltott kézfogások. Sokfelé tájékozódó, „többösztönű”, szintetizáló alkatnak ismerjük, de jelleméhez hozzá tartozik az önnön álláspontját minden irányban körülbástyázó harci kedv is, becsületesen vállalja a különbözés, a nézetütköztetés kockázatait és következményeit. Kritikai és polemikus nyíltsága mutatkozik meg például az Ady értékelésével, „revíziójával”, vagy Kosztolányi poétikai nézeteivel kapcsolatos egykori vitáiban, nemhogy csökkentve, éppen kiemelve azoknak a későbbi szolgálatoknak a hitelességét és értékét, amelyekkel e lángelmék hagyatékát átveszi, tovább örökíti. Nemzedéktársai közül többnyire azokat tiszteli meg a legkeresetlenebb, hízelgéstelen őszinteséggel, akiket jellem és tehetség dolgában igazán nagyra becsül, József Attilától Veres Péterig; látni fogjuk, az irodalomtörténeti klasszikusokhoz fűződő viszonya sincs híjával a dialektikus feszültségnek és belső mozgalmasságnak. Az ifjúság életlélektani és a megosztott, válságos, ellentmondásokkal terhelt két világháború közötti korszak történelmi szituációja okozhatja, hogy a tisztázó hadakozások főként 1945-ig tűnnek föl gyakoriaknak és heveseknek, később az érett, majd idősödő költő inkább a hagyomány egységét és folytonosságát emeli ki, a hűséges örökös gesztusával hajlik vissza ahhoz a „fura, át- s átváltó rokonsághoz”, amelynek neve Poesis Hungarica. Aranyt nem emlegeti annyiszor s oly kétségbevonhatatlan példa gyanánt, mint két másik nagy 19. századi ihletőjét, Petőfit és Berzsenyit, mégis bőven vannak gondolkodásában, poétikájában, költészetében olyan szemléleti- és ihletformák, amelyek a vele való szellemi érintkezésből, életműve korántsem kritikátlan földolgozásából keletkeztek s kitapintható vonulatként, sajátos színezettel illeszkednek a költői világ többi nagy égtájához. Az élmény történetének rekonstrukciója egyetlen megszakítatlan hullámvonalat rajzol elénk, amely a gyermekkori csodálattól a lázadó ifjú kiábrándulásán át vezet a folytatható értékeket kutató tudós költő higgadt, szelektív magatartásához és a vállalt kontinuitástudathoz. A tizennegyedik évében járó gimnazista mámoros, jellem- és ízlésfordító ismerkedése a Toldival (számára egyben az irodalommal való találkozás, a „tökéletes áramátvétel” pillanata is) hosszú, tartalmas recepciós folyamatot indít meg, amelyben nemcsak két költőnek a hatás- vagy utókortörténetre tartozó viszonya bontakozik ki, hanem egy századokon át eleven irodalmi irányzat, törekvés különböző korszakainak mentalitása, ízlése is szembesítődik, megméri egymást. Petőfihez szóló közismert válaszlevelében Arany törzsének élő, érette, általa létező „népi sarjadékként” mutatkozik be. Illyés elfogadja ezt az önmeghatározást, s a Petőfi—Aranybarátság kapcsán (másutt is) kifejti, hogy „Kettejük közül 6 (tudniillik Arany) az igazibb népi származék”, az egyetlen a nemzedékben, „akinek apja a saját kezével túrta a földet”. „Arany maga a megtestesült magyarság”, a nép, így lehet már Petőfi, a szlovák származású föltörekvő kocsmáros fia szemében „a hátvéd, az igazolás”. Arany emberi tulajdonságai közül azokat szereti, amelyek magyarság- és népeszményével rokonok: szemérmét, józanságát, bohémellenes takarékosságát, szorgalmát; idegenkedik viszont mindattól, amit a népben vagy némely rétegeiben is hibáztat: a passzív ráhagyatkozást a sorsra („A nép maga nem szól bele az érte folyó harcba.”), a nemesi cím elismerése iránti nosztalgiát, s talán a nagyvonalú önzetlenség, az indokolt és értelmes áldozatra való készség némi nehézkességét — ezt az utóbbi sejtést a 43