Tiszatáj, 1985 (39. évfolyam, 1-12. szám
1985 / 11. szám - Tanulmány
„Martinuzziak kora jött újra: összeszorított fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság.” A Cigány a siralomházban soraiban pedig mintha Tiborc panasza éledne újjá, ha szegény „Kalibát ácsolna magának az erdőn, de tilos a fa ” és örül ha egy nagy skatulyás házban jut neki egy városi zord kis skatulya. || És örül hogy — ha nem bírja már s minden összetört — átléphet az udvari erkély rácsán | s magához rántja jó anyja, a föld.” S e jelenérdekű történelemben felsorakoznak — immár prózában — a reformkor nagyjai. A Szózat centenáriumára újra Vörösmarty, halálának százados évfordulójára Kölcsey, s a nagy nyugatos magyarok között is az egyik legjelentősebb, Széchenyi. Akiről 1936-ban írott ragyogó esszétöredéke a cselekvés és a nem cselekvés kettős kockázatának történelmi dilemmájával, valamint az erő felelőssége oly szokatlan hangsúlyozásával már Jónás kérdéseit előlegezi.31 Hiszen — mondja Babits — az erő joga napirenden. Ám az erő felelősségét kevesen ismerik. Széchenyi ismerte. És ismerni fogja az Úr a csak az ököljogról, „a hatalom nyiláról” tudni akaró Jónással szemben. A Széchenyi-esszé már vészjelzés. S amint a Babits-versekben és a prózában imigyen torlódik a múlt, annak egésze kezd szellemi arzenállá válni. 1938—1939-ben Szekfű Gyula kérésére, az általa szerkesztendő Mi a magyar? című tanulmánykötet számára hatalmas esszét ír A magyar jellemről, bevallottan aktuális politikai célzattal.32 S ha a nemzetkarakterológiáknak divatja is, időszerűsége is volt e korszakban, Babits munkája mégis úttörő. Hiszen fundamentumát már 1913-ban lerakta, A magyar irodalom című nagy tanulmányában,33 igazolván irodalmunk nyugat-európaiságát, amely az államalapítással, a kereszténység felvételével vette kezdetét, és tart a jelenkorig. Mint egy kései beszédében újrafogalmazta: „Az első nyugatos nem Ady és nem is Ignotus, még csak nem is Kazinczy vagy Széchenyi, hanem maga Szent István volt (.. .”34 ) a pogányság odahagyása óta „a magyar lélek együtt érez és él, szenved, vonaglik a Nyugat lelkével.”35 A középkor aszkézisától a reneszánsz kiteljesedésén (Balassin) és a reformáció nagy nyugati áramán át Zrínyiig és tovább. De még a legválságosabb időkben is, egy Faludy Gracianig, egy Mikes Lévignéig hatolt, hogy Bessenyeitől töretlenné váljék a mi nyugatosságunk. És Kazinczy! Akiben mindez a törekvés tudatosult. És a romantika kora. S nemcsak a már látott módon, Széchenyivel, Vörösmartyval, hanem a világszabadságot hirdető Petőfi is idetartozik. S nyugatos — mi is lehetne más — Kossuth, Eötvös, Jókai, Kemény, Madách; és mindek, akár Arany, ekként nemzeti. Mert ahol gyöngül a nyugatosság, (vagyis az európai, a világirodalmi érték) —, vallja és bizonyítja Babits —, ott gyöngül a nemzeti elem. Ott — egy-egy erősebb tehetség kivételével — az elszürkülés fenyeget. Míg „a legnagyobb világirodalmi értékű írók azok, akikben a két irány (nemzeti és európai) mennél jobban egybe tud olvadni, mint nálunk is a legnagyobbakban, mint Vörösmartyban, Petőfiben, Aranyban”.36 A kortárs nagyközönség és gyakran a kritika pedig — mondja Babits — nem az ilyen nagy újítókat, hanem a kisszerű, konzervatív „nemzeti” költőket, írókat kedveli. S evvel minden idők irodalmi kontraszelekciójára rávilágít. Ez a nyugatosság nem manír, hiszen sajátos, magyar elemek hordozzák. Pogány istenek helyett „Szent Lászlónk magyar hős lett, és Máriánk, pátrónánk, »magyar istennő«.” A reneszánsz erőszakossága és pompaszeretete elválaszthatatlan az ősmagyar erőszaktól és pompaszeretettől, a reformáció és az ellenreformáció vitájában pedig nemzeti sorskérdések fogalmazódnak meg. S így tovább, a sajátos magyar jegyek, egészen a XX. századig. 70