Tiszatáj, 1986 (40. évfolyam, 1-6. szám
1986 / 3. szám - Kritika
tizenöt éves háború (1591—1606) hozta meg. Anyagi erőt a kimerült ország alig-alig tudott kiállítani, s a hadjáratok során az élet elemi feltételei is megsemmisültek. A „pogány” hódítással hagyományosan a keresztény hit védelmét szegezték szembe, ám ezt az eszmei erőt is bénította a nagy német reformátor, Luther Márton álláspontja, aki szerint a török isten büntetése az igaz hittől eltávozó európaiak számára, s ezért, mint isten bosszuló eszközével, nincs is jogcím, nincs értelme szembeszállni. — „Isteni segítség kezdetik” — jelenti be egykorú idézettel a Bocskai fellépésével foglalkozó fejezet, s valóban, egy ideológiai vákuum várt akkor betöltésre. Meg kellett fogalmazni, hogy a törököt az ördög küldte, s hogy isten küld is majd szabadítót e csapások ellen. A Habsburg ellen pedig a kálvini ellenállási tan, a zsarnokkal szembeni fellépés jogosultságának meghirdetése adott — eleddig hiányzó — eszmei fogódzót. A XVII. század elején azután nem lesz meglepő, hogy újra önálló törekvésekkel jelentkezik a magyar politika. A reformáció vallási viharai, a XVI. század nagy európai konjunktúrája (amely az egyes országok hatalmi súlyának újjárendeződésével járt), Amerika birtokbavétele, az árak forradalma tudatilag is, de lélektanilag is elbizonytalanította a középkorból az újkorba átlépő első nemzedéket. Középkorias fanatizmus, isteni küldetéstudat, cinikus életélvezet, az erő és a hatalom kultusza, közösségi felelősségérzet egyaránt vezérelte az embereket cselekedeteikben. A szerző ezekbe az európai társadalomlélektani folyamatokba ágyazza a korszak magyar szereplőinek viselkedését is, arra törekszik, hogy a régibb magyar történetírásból hagyományozódott lélektani portrékat (melyek hitele többnyire nem vitatható) mintegy társadalmilag is megalapozza. Ezzel nem küszöböli ki az egyéniség és a történelmi véletlen szerepét, sőt éppen ezáltal emeli ki a tudatos, az egész közösség számára a jövő útját egyengető politikát követő Bocskai István és Bethlen Gábor politikai jelentőségét. Bocskai és Bethlen világosan kitapintható (hiszen politikai végrendeletükben teljes egyértelműséggel megfogalmazott) politikai célokat követtek. Minimumként a magyar önrendelkezés részleges biztosítását (az Erdélyi Fejedelemség önállóságát), maximumként a szétszakított ország újraegyesítését tűzték ki célul. A külpolitikai célkitűzések mögé felsorakozhatott a nemesség, a „vitézlő rend”, s e cél nem lehetett közömbös a parasztság számára sem. Bonyolultabb, és a munkában inkább homályban maradó e fejedelmek és a rendek kölcsönviszonyának elemzése: nem érzékeljük az előadásból, hogy a rendiség és abszolutizmus európai küzdelmében a fejedelmek inkább a rendiség reprezentánsai-e az idegen abszolutizmussal szemben, vagy maguk is a rendiség antipólusát alkotják? Más szóval: látjuk, hogy mit akarnak a fejedelmek, s látjuk, hogy emögött vonakodva sorakoznak fel az országgyűlések, a részgyűlések (több megye gyűlései) és az egyes vármegyék — mit akartak tehát a magyar rendek? És mit a cseh rendek, amikor 1618-ban elindították a harmincéves háborút? „Csak” másik királyt? A rövid összefoglalás erre nem ad választ. A magunk részéről a rendiség Európa-szerte érzékelhető politikai megerősödését részint a területi érdekek gazdaságpolitikai befolyásolása fontosságának felismerésére, részint közvetlenül a rendi harcként felfogott németalföldi szabadságharcra vezetnénk vissza: e tartományok virágzását, okot és okozatot felcserélve, a rendiség önrendelkezésének biztosításával magyarázták. A jóléthez az út a fejedelmi abszolutizmus visszaszorításán (illetve a protestáns hit biztosításán) keresztül vezet — vélhették a kortársak. Európai államalakító politikai elképzelések is szerepet játszhattak tehát abban, hogy Magyarországon kon 79