Tiszatáj, 1991 (45. évfolyam, 1-12. szám
1991 / 9. szám - Csoóri Sándor: Nappali hold (9)
CSOÓRI SÁNDOR Nappali hold (9.) Július tizenkilencedike, csütörtök. Gyakran kapok olyan leveleket, amelyekben képviselőuramoznak engem is. Hol fölszólítanak valamilyen magasztos ügy képviseletére, hol kioktatnak. Kezdetben feszélyezett ez az idétlen melléfogás, hiszen ilyen alapon plébános úrnak is hívhatnának, vagy Für Lajossal régóta tartó barátkozásom okán tábornok úrnak is, de újabban már csak mosolygok ezen a makacs félreértésen: végül is nem ez a legkártékonyabb tévhit Magyarországon. Fejtörést inkább az okoz, hogyan alakulhatott, illetve rögzülhetett némelyekben ez a minden alapot nélkülöző meggyőződés? Ha legalább indultam volna a választáson! De nem indultam. Sőt még olyan választási nagygyűlésen se szónokoltam, ahol Csurkát vagy Csengeyt ajánlottam volna jelöltnek, mert ebben az esetben még megérteném, hogy Sármelléken vagy Békéstarhoson egy-egy boldogtalan magyar ugyanúgy eltéved a három Cs. bozótosában, mint ahogy jó pár budapesti „értelmiségi” is eltévedt. Talán a tv-ben láttak? Talán az Országházban? Az utóbbiban mindössze egyszer jártam, épp akkor, amikor a képviselőket beiktatták. De ezt is csak a „kakasülőről” néztem végig, egy karzati oszlop mellől, s így aztán nehezen tudom elképzelni, hogy ötven-hatvan ember hónapok múltával odakeverje az arcom a képviselők közé. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy heteken át gyúrtak engem is: vállaljam el a jelöltséget, a magyar demokraták listavezetője én legyek. Minél hízelgőbb volt az ajánlat, annál könnyebben hárítottam el magamtól, pedig a nyomós érvek közt Vörösmarty neve is szerepelt, Kölcseyé, Petőfié, Eötvösé, Mikszáthé, hogy csak a legkiválóbbakat említsem. A legmeghatóbb példa természetesen Petőfié, aki nem csak szellemben és lélekben akart egy egész nemzet képviselője lenni, de az akart lenni a leggyakorlatiasabb életben is, néhány ezer kiskunsági paraszt polgárral a háta mögött. Eszmény és valóság kevés költőnkben olvadt olyan vakmerően össze, mint őbenne. Kivételes képessége volt ahhoz, hogy egyikből természetes tartással lépjen át a másikba: az eszmények világából a vaskos valóságéba és vissza. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a képesség hajszolta akkor is, amikor képviselőségre törekedve döntési joghoz akart jutni az új Nemzetgyűlésben, és akkor is, amikor elment Segesvárra. Túloznék, persze, ha most azt állítanám, hogy engem a babérjaitól megfosztott Vörösmarty vagy a képviselőségtől csúfosan elütött Petőfi példája ijesztett el attól, ahogy három évtizedes politikusi „előéletem” után képvise l