Tiszatáj, 1991 (45. évfolyam, 1-12. szám

1991 / 9. szám - Csoóri Sándor: Nappali hold (9)

CSOÓRI SÁNDOR Nappali hold (9.) Július tizenkilencedike, csütörtök. Gyakran kapok olyan leveleket, ame­lyekben képviselőuramoznak engem is. Hol fölszólítanak valamilyen magasz­tos ügy képviseletére, hol kioktatnak. Kezdetben feszélyezett ez az idétlen melléfogás, hiszen ilyen alapon plébános úrnak is hívhatnának, vagy Für La­jossal régóta tartó barátkozásom okán tábornok úrnak is, de újabban már csak mosolygok ezen a makacs félreértésen: végül is nem ez a legkártéko­nyabb tévhit Magyarországon. Fejtörést inkább az okoz, hogyan alakulhatott, illetve rögzülhetett néme­lyekben ez a minden alapot nélkülöző meggyőződés? Ha legalább indultam volna a választáson! De nem indultam. Sőt még olyan választási nagygyűlésen se szónokoltam, ahol Csurkát vagy Csengeyt ajánlottam volna jelöltnek, mert ebben az esetben még megérteném, hogy Sármelléken vagy Békés­­tarhoson egy-egy boldogtalan magyar ugyanúgy eltéved a három Cs. bozóto­sában, mint ahogy jó pár budapesti „értelmiségi” is eltévedt. Talán a tv-ben láttak? Talán az Országházban? Az utóbbiban mindössze egyszer jártam, épp akkor, amikor a képviselőket beiktatták. De ezt is csak a „kakasülőről” néztem végig, egy karzati oszlop mellől, s így aztán nehezen tudom elképzelni, hogy ötven-hatvan ember hónapok múltával odakeverje az arcom a képviselők közé. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy heteken át gyúrtak engem is: vállal­jam el a jelöltséget, a magyar demokraták listavezetője én legyek. Minél hí­zelgőbb volt az ajánlat, annál könnyebben hárítottam el magamtól, pedig a nyomós érvek közt Vörösmarty neve is szerepelt, Kölcseyé, Petőfié, Eötvösé, Mikszáthé, hogy csak a legkiválóbbakat említsem. A legmeghatóbb példa ter­mészetesen Petőfié, aki nem csak szellemben és lélekben akart egy egész nemzet képviselője lenni, de az akart lenni a leggyakorlatiasabb életben is, néhány ezer kiskunsági paraszt polgárral a háta mögött. Eszmény és valóság kevés költőnkben olvadt olyan vakmerően össze, mint őbenne. Kivételes ké­pessége volt ahhoz, hogy egyikből természetes tartással lépjen át a másikba: az eszmények világából a vaskos valóságéba és vissza. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a képesség hajszolta akkor is, amikor képviselőségre törekedve dön­tési joghoz akart jutni az új Nemzetgyűlésben, és akkor is, amikor elment Segesvárra. Túloznék, persze, ha most azt állítanám, hogy engem a babérjaitól meg­fosztott Vörösmarty vagy a képviselőségtől csúfosan elütött Petőfi példája ijesztett el attól, ahogy három évtizedes politikusi „előéletem” után képvise­­ l

Next