Tiszatáj, 1992 (46. évfolyam, 1-12. szám
1992 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Géczi József: Micsoda éveim - Lengyel László ürügyén
ködési zavar. Eltávolították az óhitűeket és a neosztálinista populisták egy részét. Az új rendpártiak reformot ígértek, a bekerült hiteles reformpolitikusok többet is sejtettek — bár beszélgetés közben kiderült, hogy még titkárnőjük sincs. Kádár János — akinek a személyiségén húzódott át a rendszerbomlás törésvonala — pillanatok alatt elfelejtődött. Lelkének szörnyű terhével elindult a sír felé. Együtt ujjongtak a reformerek, az ellenzékiek és más újdondászok. Aztán alig egy hónapra rá — Nagy Imre kivégzésének évfordulóján — a hatalom jelezte : nem óhajt fordulatosan megváltozni. Mi történik itt — kérdezték a vezérértelmiségiek a reformpolitika világítótornyait. Patthelyzet van — tárták szét azok a kezüket. Patthelyzet van, kezdtek lassan ráébredni a lázadók — azaz a hatalom tehetetlen. Tehetetlen, mert egy része nem is akar tenni! Felnyíltak a zsilipek. A szereplők nézegettek a nyitott kapura. Trükk, káprázat vagy valóság? Óvatosan mozogni kezdtek. Hallgatás, innen-onnan biztatás, máshonnan egy kis ejnye-ejnye volt a válasz. Lassan felgyorsultak a mozgások. Őszidőre itt-ott már megcsúsztak a gleccserek. A részmozzanatok folyamatokká szélesedtek. Ez lenne az a pillanat? Hű, de vártuk — Jézus Mária, már itt lenne?! Beteljesülnek a jóslatok, hatályosulnak a tervek? Elővehetők a nyíltan titkos koncepciófőzdék párlatai? Vagy már nincs is rájuk kereslet? Alkotmányos egypártrendszer, kétkamarás parlament, érdekszervezetekben szerveződő társadalmi ellensúly, határolt többpártrendszer?! Néhány hónapja még szamizdat, 1988 őszén már túlhaladott utópia. A lengyelben és Moszkva felől érkező langyos szelek meghozták az utolsó kis lökést. 1988—89 fordulójától lavinaszerűvé váltak a mozgások. 1989 nyarán egyetlen elnyújtott zuhanással összeomlott a hatalom gépezete. A szerkezet maga állva maradt, csak bensőleg porladt szét. Működni még működött — elvégezte a mindennapi házi munkát. Nem a régi rendet védte már, csak önmagát. Az összeomló piramis mindent elkaszált. Keresztbe metszette, eltakarta a szerves átfejlődés szálait. A reformpolitikusok, a reformgondolkodók, a rendszer felvilágosult elitje, középnemessége, belső ellenzéke hirtelen a régi rendszer kompromittált elemeivé minősültek. A polgárosult középrétegek besoroltattak az ellenállást feladó, megalkuvó tömegbe. A hirtelen keletkezett hatalmi vákuum hatására minden háttérbe szorult. Nem maradt más, csak a puszta hatalmi harc. Kétségbeesett és kíméletlen „antiszocialista munkaverseny” kezdődött. Állampárti vagy nem állampárti? Az előbbiek a gonoszok, a rosszak, az utóbbiak a jók. A harc logikája szerint csak a „tiszták”, a tiszta múlttal tiszta jövőbe indulók léphettek fel a politika színpadára. Azaz, akiket már legalább előtte néhány hónappal ellenzékivé avatott a hatalom. Rajtuk kívül még megszólalhatott a kevés ’56-os vagy korábbi ellenálló, üldözött. Na és persze azok, akik azért maradtak „tiszták”, mert nem csináltak semmit. A „tiszták” közül csak a hatalomban gondolkodni tudók neveződhettek ki politikusnak. A csak hatalomban gondolkodni képesek. Lövészárok metszette át, széthasadt a szellemi-félpolitikai elit nyolcvanas évekbeli két nagy ellipszise. A reformpolitikusok, a progresszív „udvari elit”, a köztes mezőnyben elhelyezkedők, a félkonform ellenzékiek két laza tábora szétpártosodott. Egymáshoz képest és önmagán belül. A „népi ellipszis” ellenzéki epicentrumában levők adták az MDF vezérkarát. Az „urbánus-technokrata ellipszis” valamivel ellenzékibb epicentrumából került ki az SZDSZ vezető garnitúrája. 1989 tavaszától megszakították diplomáciai kapcsolataikat a hatalomközelibb értelmiségi szövetségeseikkel, vagy legalábbis bevallhatatlanná tették. Nyár elején megtörténtek a 83