Tiszatáj, 2004 (58. évfolyam, 1-12. szám
2004 / 1. szám - TANULMÁNY - Gergely András: Polgárosodás és irodalom
2004 január zilálja a társadalmat. A magyar nemzeti liberálisok szerint a nemzet nem előáll, hanem azt meg kell teremteni, ez a legfőbb feladat, tehát a cselekvési- és értékhierarchia csúcsára ennek kell kerülnie. Aki ezt szolgálja, magasabb rendű tevékenységet folytat, mint aki a profitot hajhássza, sőt az utóbbi nem csak elvonja az egyént a nemzeti feladatoktól, hanem kiüresíti (elidegeníti) az egyént, végül alkalmatlanná tevén őt magasabb rendű társadalmi funkciók ellátására. (Egy paradoxon: a gazdasági szférában zajló, gazdasági szempontból viszont irracionális cselekvések a 19. század végi irodalomban azután, ha nem is stilizálódnak át nemzeti hőstettekké, de egy autentikusabb lét [művészlét!] megteremtésének eszközeivé válnak - lásd a kötetből fájón hiányzó Justh Zsigmondot és alkotásait.) De ez csak egy szempont, amelyet az inspiratív tanulmány megfogalmaztat velünk: ha már felitalálta az itt jelzett problémát, Kulinra vár a kérdéskör alapos kimunkálása, huszadik századi transzformációinak felmutatása és nemzetközi párhuzamainak elemzése. Hogy a „művész” saját értékrendje milyen korán megjelenik, azt a következő tanulmány, Szilágyi Márton írása példázza, amely Csokonai Vitéz Mihály utolsó nagy konfliktusáról, a Rhédey-temetésen elmondott verses búcsúztatójáról, ill. annak kiadásáról szól. Az 1804. évi konfliktus alapja részint egy irodalmon kívüli világ, a hagyományos temetési rend (műfajainak és képviselőinek), részint a művész, vagyis a forma- és rendbontó Csokonai alkotói szabadságeszményének az ellentéte. Két értékrend ütközik itt, nem pedig egy közrendű egy főrendűvel. Vagyis jelentős művelődéstörténeti, nem pedig jelentéktelen társadalmi konfliktusról van szó - összegezhetjük Szilágyi értelmezését. A művészet elkezdi alakítani a társadalmi valóságot - s ezért van helye az eseti elemzésnek a kötetben. Az irodalom polgárosodásának fontos eleme a szerzői jog érvényesítése, ill. a publikációiból megélni tudó írói-szerkesztői réteg kialakulása. Völgyesi Orsolya erről szóló tanulmánya előbb a magyar szerzői jog reformkori sorsát követi nyomon (s ezt a szálat hadd kössük el azzal, hogy a szerző művéhez való jogát a magyar jogban végül az 1861. évi Országbírói Értekezlet által megállapított Ideiglenes Törvénykezési Szabályok rögzítették), majd az írói honoráriumok segítségével ad bepillantást az önálló írói egzisztenciák kialakulásának folyamatába. Az 1840-es évekre a legnagyobb vagy a legszorgalmasabb írókköltők-szerkesztők már meg tudtak élni írásaikból, s a cenzúrától eltekintve ezáltal végbement az írótársadalom polgári egzisztenciáinak kialakulása - elvileg bármely írástudó beléphetett és tag maradhatott az irodalom respublikájában. Az abszolutizmus korát a kötet sajnos átugorja. Pedig mind az irodalmi folyamatok, mind az egyes szerzők vonatkozásában lett volna mit feltárni, bemutatni! Elsősorban egy, az ún. „irodalmi Deák-párttal” foglalkozó írást hiányolunk: az irodalom nem ekkor kerül először a politika (és egy bizonyos irányultságú polgárosodás) szolgálatába (vagy legalábbis szövetségesei közé), de szervezetten, tudatosan erre először kerül sor történelmünkben - s korántsem utoljára. Arany Jánoson átlépve jutunk el tehát Arany Lászlóhoz, Sturm László tanulmánya révén, amely Arany László elhallgatását, bizonyos mértékű költői kudarcát boncolgatja. A költő valóságos csomópontja századának: az eszmehirdető-nemzetnevelő költészet hite nála apai örökség, kiábrándulása Byronnal, Puskinnal rokonítja. Ugyanakkor nem jut el a költészet funkciójának újrafogalmazásáig, ahhoz, hogy az egyéni egzisztenciális problémák nemzeti reflexióktól függetlenül is a költészet tárgyai lehetnek. Sturm - velünk ellentétben - jelentős költőnek tartja hősét, s ezért igényes magyarázatot próbál találni elhallgatására. Címében „társadalomtörténeti tanulságokat” ígér, ezek azonban sem Arany László szeme-