Tiszatáj, 2004 (58. évfolyam, 1-12. szám
2004 / 11. szám - HATÁR GYŐZŐ 90 ÉVES - Tarján Tamás: A trónfosztó trónra száll (Határ Győző és a detronizáció poétikája - avagy: Vakablak világossága)
I li a tiszatáj kérdéssorából, illetve az első és a második versegység ellentétezéséből világos, hogy fájdalmat okozó kritikai vélemény(ek) átvétele, önkínzó újramondása, s ebben az alakítottságban a kitaszítás elleni tiltakozás is (ez teljes tüzével a mű egészéből csap ki, bár az uralkodó hang a végére is a szkepszis és a meg nem értettség keserve marad). A kezdő tizennégy sor ekként indázik: „költőnek? hogy én? hogy milyen vagyok? vacak / kit nem illet bölcs elemzés mélyolvasat / se mélylelkiézés se átvilágítás / vicek-vacak költő vagyok az nem vitás / kinek nem leltározzák oldalakon át / kurváit múzsáit sor szellemrokonát / őt nem hallja-látja senki - lekéste itt / ítészek méricskélő mélyengéseit / aki ránéz benne (olyan Tudor ha van!) / zagyván a Tudatlannal a Tudattalan / összemosódik és a seggepartra-pír / csupa félreértés maszatja Papír // más? bár egérnyi - a Kor az Ő Kora / a kommentár róla ezerszer akkora...” Az üldözési mániához, a meg nem értettség érzetéhez, a féltékenységhez minden művésznek joga van. Határ ön-Vacakolásáról viszont elmondható, hogy nem piszlicsáré dolog, vacakolás. Elég csak arra utalni, hogy a 20. század legszebb magyar verseit írók, költők és irodalomtudósok segítségével (többé-kevésbé játékosan) kereső A teremtmények arca (2002) című kötet, mely - a kissé más valóságot egy számmá egyszerűsítve - összesen 1040 szavazatra alapozta eredményeit, Határ Győzőversre jutó szavazatot egyetlenegyet tudott prezentálni, az pedig nem mástól, mint a kellően bátor, öntudatos és fityisz-mutatásra kész Határ Győzőtől magától származott. Amikor Határ némely kései versében összehúzza magát, azaz begubózza lírai alanyát, mozdulatában megismerszik valami az „öreg” Arany bölcs humorral olvasói tudtára adott kikopottság-sérelméből - s felülemelkedő nagyvonalúságából, ,„ tölgyek alatt” (s nem A tölgyek alatt) Arany Jánosának kétségek marta szavaiból, az - úgy vélte - rá mért kritikai vád, a „Minden sora bűn, / minden szava szálka” visszhangjából. Bár Határ rendre Csokonai Vitéz Mihályt és Weöres Sándort nevezi meg költői egének állócsillagaiként, az eddigiekből is kitűnhetett - s újabb ráutalás nélkül a továbbiakból is kitűnhet kései hetvenes, majd nyolcvanas éveinek szerencsére változatlanul kifogyhatatlan termésében Arany ihletésének sugarai is érlelnek rímet, sört, mondandót. A kifogyhatatlan termés ugyancsak önostorozásra indít. A Túltermelés azonban a magamagát némi elégedettséggel korholó első versszak után a másodikban a fiatalokkal való konfrontációt élezi ki (valószínűleg jobbára szeretettel és nosztalgiával, mert Határ irodalmi perei inkább az ő generációjához közeliekkel, idősebb költőkkel, bírálókkal szemben nyitják meg rímes aktáikat): „élenjárok a túltermelésben / már mindent mint a versgép / megverselek / a HOLMIBAN a KORTÁRSBAN és az ÉSBEN / versek lábán akár a / megvert sereg // rímkeresgélő apostolok-lován / Versek Nagytábora iránt / versláb-gyalog / fölöttem rajban s nem ily tétován / szállnak a léglökéses / fiatalok”. E szellemes kis vers közvetlen környezetéből, az Üveggolyó Irodalomkritika című vagy mellékjelzetű szösszeneteiből inkább az derül ki, hogy a mester A szörny ítész, a ráhangolódásra nem képes, bikkfanyelvű bíráló ellen fordulna a megsemmisítően ironikus szó fegyverével. A modern teoretikájú és forgalomtárú irodalomtudomány - kontra modern költészet vita (azaz a mai poéta versus mai professzor szituáció) zöngéibe és mellékzöngéibe most ne hallgassunk bele. Határéhoz fogható energiával csak Orbán Ottó, Térey János és Orbán János Dénes esett neki kritikusnak, salabakternek, „kari tanács”-nak. Határ Győző az (Irodalomkritika - II) jelölésű, későbbi soraiban a trágársággal sem takarékoskodva gyilkosság-szinonimákkal él. Ez a detronizáció - melyet még közvetve, „taktikából”, a tar-