Tiszatáj, 2005 (59. évfolyam, 1-12. szám
2005 / 12. szám - KRITIKA - Péter László: Lengyel András: A "másik" Móra
TI 2005■ december lélektani törvényszerűségektől függ, akár pl. a népi írók iránti érdeklődés megcsappanása. Gondoljunk közülük is csak a legnagyobbak, Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter irodalomtörténeti sorsára. Az ízlésdivatok hullámmozgása, hitem szerint, előbb-utóbb viszszahozza a figyelmet a realista irodalom és költészet, így a népélet ábrázolása iránt is. A kötet a tárgyak szerinti időrendbe szerkesztve, mozaikszerűen bár, hiteles képet nyújt Móra pályájáról a tízes évektől haláláig. Lengyel András ténytisztelő, pontosan számba veszi adatait, forrásait, de igyekszik mindent az általánosítás síkjára fölemelni, az életműre tett hatását kimutatni. Meggyőzően valószínűsíti, hogy Móra 1913-ban a Szegedi Napló főszerkesztői posztját szabadkőműves kapcsolatainak köszönheti: a kiadótulajdonos Engel családnak három tagja is páholytestvére volt. Móra szabadkőművességéről többen írtunk már, most Lengyel András néhány újabb dokumentum birtokában összefoglalja, divatos szóval pontosítja erről ismereteinket. Az eddigieknél alaposabban elemzi Móra szabadkőműves beszédeit és verseit. Az 1917 végén elhangzott beszédről joggal hangsúlyozza, hogy a háborúellenes hazai megnyilatkozásoknak legmagasabb szintjén szól. A Szegedi Napló főszerkesztőjeként lapjában ezt a háborús cenzúra miatt ő sem tehette meg. A szabadkőművesség hatását elemezve a szerző rámutat, hogy a kölcsönhatás 1917-19-ben átalakult: ekkor már Móra „radikalizálta” a Szeged páholy légkörét. Nem hallgatja el Mórának a háború kitörése után Domokos Lászlóhoz írott ismeretes, sokszor idézett levelét sem, amelyben kifakadt a háborúból dezertáló, belőle hasznot húzó páholytagok ellen. A szabadkőművesség jórészt összefonódott a polgári radikalizmussal. Nem véletlenül lett 1918-ban Móra is, mint Juhász Gyula, a Polgári Radikális Párt tagja. Ám az, hogy 1915-ben maga is korteskedett beválasztásáért a konzervatív szellemű és ízlésű Petőfi Társaságba, jelzi, hogy nem kötelezte el magát teljesen, ahogyan a Horthy-korszakban sem, amikor a másik konzervatív irodalmi testület, a Kisfaludy Társaság tagságát is kereste és örömmel vállalta. Lengyel András idézi Ady „gyilkos iróniájú” szavait „a Pósák és a Mórák” ellen. A félreértés elkerülése végett célszerű lett volna azt is közölni a gyanútlan olvasóval, hogy Ady itt nem Móra Ferenc ellen szólt, hanem testvérbátyja ellen, közelebbről Móra István költészete ellen. Amikor Ady ezt leírta, 1906-ban, Móra Ferencnek a nevét is alig ismerhette. Móra Ferenc és Zadravecz István kapcsolatának tárgyalása (A forradalmak ,furcsa párosak) közben Lengyel András minden eddiginél részletesebben elemzi Móra botránykővé vált 1919. április 1-jei vezércikkét, a Mementót. Elfogadja Móra utólagos magyarázatát: nem ijesztgetni, hanem óvni akarta Szeged népét az ellenforradalomtól. A cikk első mondatának értelmezéséhez azonban Lengyel András sem él a szegedi viszonyok sajátosságának ábrázolásával. Móra azt írta, hogy túl lévén „proletárdiktatúránk” első hetén, megállapíthatja: talán nem volt a történelemben diktatúra, amely „ilyen megalkuvástalanul kemény és mégis istenien emberséges lett volna”. Lengyel András álmélkodik: a jól tájékozott, okos, pragmatikus Móra a helyzet értékelésében hogyan foghatott ilyen durván mellé? Érthetővé válik Móra - igaz, jóhiszemű, ekkor még derűlátó, sőt talán naiv - álláspontja, ha kellő nyomatékkal hangsúlyozzuk, hogy a március 23-án a szociáldemokrata Czibula Antalból, a kommunista Udvardi Jánosból és a szintén szociáldemokrata Wallisch Kálmánból megalakult direktórium a franciák ultimátumára 27-én elhagyta Szegedet, és másnap a polgári radikális Dettre János, a konzervatív polgármester, Somogyi Szilveszter