Tiszatáj, 2009 (63. évfolyam, 1-12. szám

2009 / 2. szám - KRITIKA - Hanti Krisztina: Elbeszéltetett (Jókai Anna: Elbeszéltem I-II.)

tiszatáj A korábban sorsukban feladatot, küldetést, de mindenképpen felelősségvállalást vélő sze­replők az emberi lét értelmezésére kényszerülnek. Ezt átlátni, szépirodalmi szöveggé ala­kítani testhez álló feladat Jókai Anna számára, hiszen jó ismerője a társadalmi problé­máknak, kapcsolatrendszereknek, s nem utolsósorban az emberi életutaknak. A pálya elején született írások az iskola témakörben fogannak, a tanítás-tanulás világát mutatják be, mindkét oldal képviseltetésével. Az elbeszélésekből kitűnik, hogy az írónő kedves belső emocionális impulzusokat alkalmazni, szeret az olvasó érzelmeire hatni. A Magyaróra hősnője például, a tanóra közben érzékenyül el és nyílik meg a diákok felé, miközben nagybeteg anyja jut eszébe. Az Elfekvő című novellában Izsák doktor az egyik haldokló betegben fölismeri gyermekkori orvosát, s természetes, hogy megkülönböztetett figyelemmel fordul felé, halála előtt megeteti a félbehagyott tejbegrízzel. A korai szövegei­ben megjelenített szereplők nem buknak lefelé egy magasabb pozícióból, hanem - lévén többnyire fiatalokról van szó - gyakorlatilag rosszul kezdik el élni az életüket. A fiatal lány a Majd kialakul című írásban ott hagyja a gimnáziumot és perecet árul az állatkertnél, a Mimóza Erzsije érettségi után, életcélok híján benzinkútnál keresi a kenyerét. Neki visz­­szatérő tételmondatként lebeg a szeme előtt a tanárnő útravalója: „Ha majd egyszer na­gyon nehéz lesz...” - akkor fog eszükbe jutni Mimóza tanárnő a katedrán..., mert „M. né­ninek valóban igaza volt!!” Nemcsak ilyen üzenetek formájában vannak hatással Jókai Anna alkotásai az utókorra, hanem még nagyon sokféleképpen. Témájában, mondani­valójában modern szövegei az évtizedek távlatában is megállják a helyüket, köszönhetően a szövegek hátterében, de nemegyszer hangsúlyosabban az előterében megbújó társa­dalmi vetületnek. Korai novelláiban például a mára igazán aktuálissá váló, tanítókat érő testi-lelki atrocitásokat is felfedi. Nikodémusz, azzal, hogy kifejti erejét és fizikailag bán­talmazza (befogja a fiatal tanárnő száját), meg is alázza őt (Selyem Izabella). A fegyelmi tárgyaláson derül ki, hogy egy papírhatalom mögé bújt figurát lát benne, ezért válik szá­mára ellenszenvessé. Szintén kifejtik hatásukat a jelenre, hiszen modern szemléletről tanúskodnak a férfi­nő kapcsolatot jellemző sorok is. Ha házasság kerül az írónő látószögébe, a benne élőknek különös kihívásokkal kell szembenézniük. Vagy azért, mert már kiüresedett a jelentős ideje tartó kapcsolat, vagy azért, mert elviselhetetlenségbe fulladt az együttélés. A bölcs bíró esete című novella szereplői mindkettőre hoznak példát. Az a kijelentés, hogy „ugyan­azzal a késsel vágja a kenyeret (ti. az asszony), mint amivel a vajat keni!”, a kisszerűségig süllyedés jele. A jelentős, igazán fontos részletekről áttevődik a hangsúly a kicsinyes prob­lémák szintjére. A Harmónia című írás házaspárja valósággal dogmatikus elveit követi az egymásra figyelésnek, egészen addig, míg rá nem jönnek, hogy már a másik mozdulata is idegesítő számukra. Meglepő, hogy korszerű, a maihoz közel álló (mára szinte általánossá lett) gondolkodás érvényesül a házasságon kívüli szerelmi kapcsolatok terén is. A közös hajóút egymáshoz sodorja a két magányos utazót (Közös út); a Hepiendben az otthon meg nem értett sportoló sodródik idegen nő karjaiba, ráadásul sok (több) házasságon túl lévő, kapcsolatoktól megcsömörlött női szereplővel találkozhatunk az írásokban (a Téli esték Leilája, A labda című kisregény Jajcza Melindája stb.), akik mégis kétségbeesetten keresik helyüket egy megfelelő férfi oldalán. Tipikusnak mondható egy-egy alkalmi szerelmi szál beleszövése a történetbe, de legalábbis egy-egy szerelmi-életbölcsesség jelenléte a sorok között, amely árnyalja, néhol kiegészíti a történet egészét. Ilyen például a Pátria című

Next