Tiszatáj, 2014 (68. évfolyam, 1-12. szám
2014 / 5. szám - Baranyai Zsolt: Jókai és Jókai
2014. május 14. pár Református Egyetem irodalomtudományi műhelye - más intézetek kutatóival karöltve - képet kíván adni a Jókai-kutatások jelenlegi állapotáról, egyúttal kijelölni az utat a további munka számára. Mindkét kötet egy szakmai konferencia terméke. Az első, a 2005-ös „Mester Jókai" A Jókai-olvasás lehetőségei az ezredfordulón, mely szintén az ő szerkesztésükben jelent meg, a Jókai halálának 100. évfordulója alkalmából Balatonfüreden, a Jókai Napok keretében rendezett konferencia anyagát tartalmazta, míg a jelen kötet, a Jókai & Jókai, a 2012-ben ugyanott lebonyolított szimpóziumét. E konferenciák, illetve az ott elhangzottak nyomán készült tanulmányok bevallottan sokat köszönhetnek az elmúlt bő 20 esztendő megújult Jókai-kutatásának, elsősorban Fábri Anna, Szilasi László, Fried István és Szajbély Mihály monográfiáinak, valamint a máig érvényes megállapításokat is tartalmazó, a Jókai-kánont és értékelést megalapozó régebbi munkáknak, akik szerzői közül most csak Zsigmond Ferenc, Sőtér István, Barta János, Németh G. Béla, Bori Imre és Nagy Miklós nevét emelem ki. A kötet első részének dolgozatai (Jókai-kontextusok) a Jókai-szövegek korba ágyazottságát járják körül a megjelenés közvetlen mediális közegétől a világirodalmi összefüggésekig. A Jókai-kutatás fehér foltjaira és a komparatív szempont fontosságára Fried István 2003- ban megjelent monográfiája, az Öreg Jókai nem vén Jókai, továbbá a Jókai Mór és a világirodalom című tanulmánya hívta fel a figyelmet, s talán ennek is köszönhető, hogy a Jókai-filológia kezdetén a világirodalmi hatásokat és párhuzamokat felkutató néhány pozitivista szemléletű dolgozat után itt látjuk először nyomát a korszerű összehasonlító szempont érvényesülésének, legfőképpen Hansági Ágnes nagy ívű tanulmányában (A Jókai-regények kontextusa. Európai regények a magyar piacon 1850 után). Hansági nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy kimutatja a Jókai-kortárs kritika, a Gyulai és Péterfy által felvázolt Jókai-kép kanonizációjának káros hatását a későbbi értelmezésekre. A két említett kritikus - összevetve Jókai regényeit a kortárs nyugat-európai regénnyel - Jókait megkésett jelenségnek tartja. Ezt a paradigmaképző eljárást nevezi Hansági a német történész, Reinhart Koselleck nyomán az „egyidejű egyidejűtlenség" esetének, melynek következtében Jókai nevére ráragadt már az elsődleges kanonizáció során a „korszerűtlenség" bélyege. Jókait nem szembeállítani kell a kortárs európai jelenségekkel és áramlatokkal (mint ahogy a korabeli nemzeti narratíva tette), hanem elhelyezni azokban. Erre, mutat rá Hansági, először Zsigmond Ferenc 1924-es monográfiája tett kísérletet, aki, számításba véve az akkor még figyelmen kívül hagyott mediális közeget, kijelentette Jókairól: „A világirodalomban is minden idők egyik legnagyobb tárcaregény-írója." Hansági elsősorban francia példán mutatja be az irodalmi gépezet működési mechanizmusát, amelyben a siker a kiadók, lapszerkesztők és könyvtárak szoros együttműködésén alapult. Eugene Sue regényeinek káprázatos sikere elképzelhetetlen lett volna a világ első médiamogulja, Émile de Girardin sajtóbirodalma nélkül, aki gyakorlatilag diktált a korabeli francia könyvpiacon. Jókai átütő sikerének a titka is (természetesen műveinek esztétikai színvonala mellett) a folytatásos közlésformában volt, az állandó sajtójelenlétben. (A tanulmány végez egy rövid statisztikai számítást, mely szerint Jókai folytatásokban megjelent szövegei a Pesti Napló tárcarovatának 31,7 %-át teszik ki.) Magyarországon Jókai előtt nem igen írtak tárcaregényt (az első Jósika Miklós tolla alól került ki); ahhoz, hogy egy író műve eljusson az olvasóhoz, kötetkiadás kellett, ami egyfelől megnövelte a mű megírása és a könyvbeli megjelenés közti időt, másrészt, s ez a fontosabb szempont, a könyv, piaci ára miatt kevesebb olvasóhoz jutott el, mint a napi sajtótermékek. (Ezzel a kérdéssel egyébként