Tiszatáj, 2017 (71. évfolyam, 1-12. szám
2017 / 1. szám - DIÁKMELLÉKLET - Háy János: A lángoló oszlop (Petőfi Sándor)
158. szám 3?? Csak a szélsőbalos képviselő nem gondol effélét, egyedül volt a parlamentben, s meg volt róla győződve, hogy ő valójában Petőfi Sándor. Ne nyúlj hozzá, forró, jut eszembe, amit anyám mondott, amikor, amit én mondtam, amikor valamelyik gyerekem. De hozzányúlok, mert irtózom a kultuszoktól. A kultusz nem más, mint az eleven mű temetője. Meg akarsz halni, mint alkotó, legyen belőled, kultusz, tananyag, érettségi tétel. Nem akarom elfogadni, hogy az ikonná válás képes agyonnyomni a művet, s netalán mű nélkül működni. De hozzányúlok, mondom, s nézem mégis ijedten ezt az alkotót, egyet azok közül, akik magyarul írtak, aki mégis egyedüli volt, mert megszerezte magának az egyedüliség rangját. A költő. Az ősminta. Ahogyan abban az időben minden nemzet legyártotta a költőt, Lord Byront, Alexander Puskint, Adam Mickiewicz-csel, kis késéssel ugyan (Byron 1824-ben hal meg, Puskin 37-ben és Mickiewicz is huszonöt évvel idősebb volt szerzőnknél), de mi is megteremtettük a magunk idolját. Ebben az időben léptek az irodalom terepére azok az alkotók, akiket sokszor még ma is keresztnéven emleget a nemzeti emlékezet. Egy lengyel társaságban voltam, amikor egy fiatal nő, amúgy egyetemi tanár, azt mondta, Adam milyen szép férfi volt, s beszéltek a többiek is az arcáról, a szeme vágásáról és az orráról. Irigyeltem Adamot, s örültem, amikor kiderült, hogy már nem él, mert eltemette őt a tizenkilencedik század. A szerep meg volt ajánlva, kellett a nemzeti költő, a költő, és a világért önmagát feláldozó ember, a szimbólum. Ezt a szerepet testesítette meg életével, s testesítette meg halálával is. Elszakadt a műtől, mert szobrok nem írnak verseket, de nem tudni, hogy a mű is leszakadt-e róla, s elindult-e az ikonmentes önálló élete? Vajon most lehet hozzányúlni, úgy, hogy nem utca, nem tér és nem szobor, sőt, nem is az egyedüli a költészet porondján, mint volt az én gyerekkoromban? Ma egy gyerek, mondom, mellette tíz másik költőt sorol fel, s az Arany Lacinak írt fantasztikus vers (1847) csak egy a sok szeretett gyerekvers közül. Lassan lebomlott a státusza, mondom, vissza lett rángatva a földre, és ez jót tett neki, hogy le lett bontva. Most már ezt a szerzőt is úgy lehet olvasni, ahogyan bárkit, érintésközelbe került velünk, mert mi más volna a művészet értelme, ha nem épp ez a megszólítás és megszólíthatóság. Mondom önhitten, de amikor belevetem magam a szövegekbe, azt veszem észre, hogy a versek bizony nem képesek kibújni a kánonterhek alól, hogy még a számomra alig ismert darabok is fel-felmutatnak olyan sorokat, amelyek belém ivódtak, zsigerivé lettek. Van, aminek csak az árnyéka égett belém, mert (csak egy példa) nem ártatlan a rossz sláger, hogy Reszket a hold a tó vizén, mert meg lett az írva, hogy Fürdik a holdvilág az ég tengerében (1844). A versek, s különösen a slágerversek elszakadtak az élményszerűségtől, s beleragadtak a memoriterbe. Két attitűd van nekem, mint olvasónak ajánlva: a teljes elutasítás vagy az ámuldozás, mindkettő ellene van az élményszerű olvasásnak. Ne nyúlj hozzá forró, holott nem forró, csak mégis van benne valami ijesztő. Ha költő vagyok, szinte agyonnyom az az önérzet, és az a zsenialitás, ami árad a szövegekből, és a szerző napi működéséből. Lefojt és megfojt. Ha csak olvasóként közelítek, akkor a bizalmi szint riaszt, a benne való otthonosságunk. Néha mintha a szüleink hálószobájába lesnénk be, néha mintha a haverokkal söröznénk. Egy szoborral így beszélni, nevetséges. Holott látni kell, hogy a nyelv, amin megszólalok, még mindig az ő nyelve, ahogyan minden magyarul megszólalónak benne van a beszédjében az ő nyelve. Csokonait elrekeszti előlünk a nyelvújítás, Berzsenyi túl komor, Vörösmarty túl dagályos. Petőfi mindenkit maga mögé utasít. Ő a legkisebb közös alap. Ráépül a beszédünk, mindenki ezt kapja, aki beszédül ebbe a kultúrába, ő a hi