Tiszatáj, 2018 (72. évfolyam, 1-12. szám
2018 / 3. szám - MÉRLEGEN - Szmeskó Gábor: A szonett melankóliája (Báthori Csaba újabb kötetéről)
2018. március аз 5- ii szonettjei rendkívüli műveltségről árulkodnak, alkotójuk a szó eredeti értelmében vett poéta doctus. Azonban a doctus legtöbbször a poéta fölé emelkedik. Szonettjeiből sokszor hiányzik a könnyedség, a gondolat letisztultsága (szép kivétel ez alól a Gyimes 1-111 szakasza, vagy az Erdő). Kérdései fölébe nyúlnak, elhomályosítják tekintetét, de súlyuk és érvényességük valódi. Mitikus, irodalmi hősök, szereplők jelenléte (Orpheusz, Ikarosz, Odüsszeusz, Hamlet, Lear, szirén) árnyalja, magyarázza Báthori kérdéseit. A klasszikus forma használata arra is alkalmas, hogy támogassa (mintegy mankót adva) e sokféle tematikában megszólaló költőt. Természetesen e támaszkeresés a kortárs lírában sem ismeretlen (Kovács András Ferenc, Tóth Krisztina, Markó Béla, Kőrizs Imre). Arra azonban érdemes felhívni a figyelmet, hogy vannak akik pusztán a formán szeretnének egyensúlyozni, talán túlságosan is kevés erőt fordítva a tartalomra. A következő meglátásomhoz kis kitérőt kell tennem. Pilinszky János életművében a csönd kiemelt poétikai jellemzővel bír. Ez szinte közhely. Azonban a költői mondás, megszólalás szempontjából ez ugyanígy jellemzője Petőfi Sándor költészetének is. Két szélsőséget látunk. A szinte folyamatos mondást, és az igen ritka megszólalást az köti össze, hogy mindkét esetben a forma és a tartalom kiváló használatával találkozunk. Nem tesszük fel a miért kínos kérdését, mert a remekmű evidenciájával találkozunk. A szövegekben a maguk teljességében állnak a gondolatok (mégha töredékesek is). Pont annyit érlelődtek, amennyi poétikai teljességükhöz kellett. Báthori esetében úgy tűnik némi türelmetlenséggel állunk szemben. A formát kiválóan használja, ez nem kérdéses, de a tartalom kapcsán hiányosságokkal szembesül az olvasó. Mintha nem állna elegendő csönd a versek mögött, melyben megérhetne a gondolat. A Melankólia széles palettájú témafelvetésével egy lélek katalógusához hasonlít. Alkalmas arra, hogy sokan megtalálják „saját" verseiket. Ugyanúgy képes teret biztosítani a laikus olvasónak, mint a hatástörténetet, motívumokat kutató irodalomtörténésznek. Báthori szerint a költő „olyan dolgokat tud elmondani, ami mindenkit megillet, de senki nem tudja kimondani" (Játék sötéttel II, 343). Érdemes néhány kiemelkedő sorral alátámasztani gondolatát: „Nem kegyetlenség-e a csillagoktól,/ hogy sosem közelednek, csak lobognak?” (Isteni szörny). Vagy a halálról elmélkedve: „S hogy elmúlással kötődsz a világhoz/ végleg, tested megörökli a földet/ s már titok minden előtted, mögötted." (Minden titok). Talán legígéretesebb sorai a természetről szólnak: „Árnyékos, napos sárgaréz az oldal,/ fenn barna marhák a ferde fövenyben,/ áfonya együtt ropog a sommal,/ nincs erőm a súlyos fényt fölemelnem." (Gyimes). Báthori Csaba költészetével kapcsolatban a poéta doctus, a metafizikai elkötelezettség, az orfeuszi jelzők mellé feljegyezhetnénk az ikaroszit is. A költő önértelmezését és életműve utóbbi szakaszából kiemelkedő formai elkötelezettségét komolyan véve, fontolóra vehetjük azt a sajátos ikaroszi éthoszt, melyben a mitikus hős felszállása, a szonettek emelkedő ritmusa és a költő tekintete mintha egy irányba mutatnának. Néha talán nehezebben gördülő sorai egy mélyen gondolkodó, kutató szellem pillanatfelvételei, melyekben talán nemcsak a költőt, hanem magunkat is fel/megismerhetjük.