Tiszatáj, 2018 (72. évfolyam, 1-12. szám
2018 / 5. szám - DIÁKMELLÉKLET - Kőbányai János: Magányos magyar kozmosz (Pásztor Béla és költészete)
5/ 166. szám 5 zsák a politikai és más evilági megfontolásoktól. Ezért „kiszánthatatlan" a magyar géniuszból, ha maguk a magyar zsidók kiszántattak is a magyar televényből. * A fönt kifejtett dimenziók nyújtják a szélesebb értelemben vett hátteret Pásztor Béla (Budapest, 1907 - Ukrajna, 1943) költészetében mutatkozó, rendkívüli, elsősorban nyelvi gazdagsághoz. Miért éppen az ő, e viszonylag ismeretlen név - s ha valamelyest igen, ez Weöres Sándor gesztusainak köszönhető (közös művük, a Holdas könyv publikálása révén, Sorsunk, 1948, s majd 1970-ben a Kossuth-díjat Pásztor Béla-díj címén osztotta szét fiatal költők között) - kapcsán lehet (tanácsos) felvázolni ezt az expozíció-hátteret? Elsősorban: önmagáért, a magyar költészetben esztétikailag is mérhetően kiemelkedő magas színvonalú költészetéért. S azért, mert dacára „névtelenségének", eddigi tudásom szerint az ő költészetében testesült meg legérzékletesebben a magyar géniusszal való egybeforrás. Ez persze nem kevés más magyar-zsidó költőről is - ízléstől és egyéni vonzalmaktól függően - elmondható. Olyannyira, hogy őket is belegondoljuk, érezzük, a Pásztor Béla nevéhez kapcsolódó jelenség bemutatásába (leginkább Somlyó Zoltánt, Szép Ernőt, Zelk Zoltánt - de a névsor persze nagyon is bővíthető). Pásztor Béla műve azért is állítja elénk villámfénnyel ezt az elbeszélést, mert most egy rendkívüli lelet lenyűgöző feltárulásában - kétszáz soha nem publikált vers előkerülésében - szemlélhetjük ezt a folyamatot, ami „sztereó” hatásúvá teszi a munkásságát - a sajátjáét és vele a kollektívumét is, amelyből vétetett. Egy ilyen felbukkanás tudtommal egyedülálló a magyar irodalom történetében. A harmadik szempont látszólag paradox, pedig éppen ez adja a quadrofon hatást és választás igazolását. Pásztor Béla szinte az egyetlen zsidó költő, aki semmilyen zsidó „kulturális térben" nem fordult meg. Még a holokauszt árnyékában megjelent, a többnyire Komlós Aladár szerkesztette antológiákban sem (Ararát évkönyvek, 1939-1944, OMZSA Évkönyvek, 1939-1943, Száz év magyar zsidó költői, Budapest, 1943, Magyar Zsidók Lapja, 1939-1944). A fórumokon, vagy inkább a gettóba kényszerítés kulturális erőtereiben sem, ahol szinte minden zsidónak azonosítható költő - Radnóti Miklós és Füst Milán kivételével - szerepelt, azok is, akik addig soha, mégpedig minden nemzedékből és stílusirányzatból. S magában Pásztor Béla költészetében sincs sok zsidó vonatkozás. (Persze a vágbesztercei zsidó kocsmáros nagyapa alakja és mítosza lényeges elemként szerepel mind egzisztenciálisan, mind mitikus világa kialakítása szempontjából.) Radnóti Miklóssal ellentétben ő nem küzdött a zsidó „kulturális térbe" tartozás ellen, nem fáradozott azzal, hogy kitérjen összes fent maradt személyes dokumentumában szerepel az „izr." meghatározás, mert számára természetes volt, hogy egy különleges néphez és annak az elbeszéléséhez tartozik. Annál is inkább, mert költészete kivételességét a természethez való szinte természeti jelenségként viselkedő viszonya s az ebből felszabadított készségei alapozták meg. Felhőtlen viszonya a magyar nyelvhez és költészethez a nagyon is felhős egzisztenciális és politikai térben bizonyítja a két szféra teljes különválását a személyiségében, ami a magyar géniuszba érkezés mágikus-szimbolikus gesztusának tekinthető. Radnóti Miklós, mint számos más kortársa is, ábrázolta a holokauszt hosszan növekvő sötétülő árnyékát („Járkálj csak halálraítélt!", 1936). Ez a fenyegetés azonban Pásztor Bélánál, ha igen, csak áttételesen jelentkezett. (Vagy csak később: a különböző „antifasiszta" és „mártír” antológiák hallották ki ezt belőle.) Éppen ellenkezőleg: ő belesimult-sietett az éteri magasságú egyesülésbe, amelyet