Tiszatáj, 2018 (72. évfolyam, 1-12. szám

2018 / 5. szám - DIÁKMELLÉKLET - Kőbányai János: Magányos magyar kozmosz (Pásztor Béla és költészete)

?? ( diákmelléklet fában keltezéssel). (Megjelent a Népszava 1943. október 25-ei számában, amikor a költő már fizikai valójában is egyesült az anyaggal, amit teremtett.) S nőtt kelme, mint az emlék­e tél előtt az ételek. Mint a vágy és mint a láz, hogy Nélküled nem élhetek. Tudtam jól, hogy álmodom csak, De vágy-rajzolt válladat Megérintem.. Te rámnéztél S így szólottál: „Árny­alak, Miért kisértesz? Tegnap este Elaludtam s tudom én: Annyi vagy csak, mint a csillag Az esti tó tükörén. Bizonyosan Pásztor Béla munkaszolgálatos társai, akik körében népszerű volt ez a vers, s elkérték tőle lemásolásra, úgy olvasták ezeket a sorokat, mint egy kedves megidézését, erős vágyását, amely sokuknak nyújtott erőt a túléléshez. (A közelből, szintén az ukrajnai munka­­szolgálatból írt Ámos Imre-naplók is ennek az érzésnek a doppingoló hatását írják le­­ Anna Margit vonatkozásában.) Azonban ezt a nem felemelő, hanem „csak” angyalszárny suhogású­­melankóliájú búcsút a zsidó és magyar viszony elbeszélésének a végeként tanácsos olvasni - a hely és idő szellemében, amely a szövegnek éppúgy tartozéka - Radnótinál is -, mint maguk a versorok. A „szeptember(az élet)végi" „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok" helyzet itt két nép viszonyának a megtestesülését érzékíti meg. A költő nem a maga és népe borzalmas sorsát eleveníti meg tanúként: a földre költözött, a János jelenéseit lepipáló tüzek poklát - mi azonban tudjuk, hogy ez a háttér hanem az ide, a „pokol szívébe” belökött költő (a zsidó­ság) átlényegülését írja le az álomba: ama szép és „örökké szeret”, azaz örök­ életű anyagba, ahol minden, még a szerelmes, a magyarokkal való egyesülés is lehetséges. * Egy Radnóti Miklósnál fiatalabb vagy velekorú magyar-zsidó költői nemzedék tűnt el nyom­talanul a magyar irodalom emlékezetéből. (Kánonról ne is beszéljünk.) Ezeknek a fiatal poé­táknak nem volt idejük megcsinálni magukat, mert meghaltak Petőfi Sándor-i életkorban. De nem Petőfi Sándor korában! Hanem egy másik emlékezetes magyar korban. Ugyanis nem a „harc mezején” „estek el” - és nem „ágyban, párnák közt” -, hanem munkaszolgálatos vagy koncentrációs táborokban az 1942 és 1945 közötti évek apokaliptikus idejében és tapaszta­latában. Már-már fel-feltűnt egy-egy versük a Nyugatban, a Szép Szóban, a Népszavában - azaz a gyilkossá komoruló Horthy-korszak végvári csatáit vívó baloldal és liberális közeg „kulturális erőterében”. Majd innen is kiszorulva ki-kiadtak egy-egy verseskötetet még az ijesztő sebes­séggel csökkenő életlehetőségeket kínáló életükben - többnyire a saját költségükön. S szere­peltek még a történelem tragikus csengésű rímeként a magyar-zsidó szellemi létezést elkez­dő, zsidó naptár- és almanachirodalomban.

Next