Tiszatáj, 2019 (73. évfolyam, 1-12. szám
2019 / 1. szám - Klajkó Dániel - Kemény István: „...bármilyen más tudás elengedése az önkéntes halál felé mutat” (Klajkó Dániel beszélgetése Kemény Istvánnal)
55 a a tiszafa izmust és a saját életemet illeti: azt hiszem, hogy az 1990-es rendszerváltás a modernizmus jó háromszáz éves történetének egy epizódja volt, sőt, lehet, hogy maga a záróepizód. Nekem pedig személy szerint, az 1961-es születésemmel, kicsit tényleg rákopírozódik az életemre a modernizmus korának a vége. - Ha már a jövő: van egy esszéd, ami Magyarország és a jövő címet kapta, és egy berlini napilap felkérésére íródott. Ez a '14-es választásokra próbál valamiféle magyarázatot adni, hogy mi is zajlik nálunk ezekben az időkben. Előveszed mind a jobboldali kormányt, mind a baloldali ellenzéket a szövegben. Azóta történt még egy választás. Most nem kerestek meg, hogy néhány dolog ismét magyarázatra szorulna? - Nem, most nem kerestek meg. Ez a Tagesspiegel nevű berlini lap volt. Nem kerestek, mert már talán akkor csalódtak bennem. El tudom képzelni, hogy egy egyszerű orbánozást vártak, én meg igyekeztem tárgyilagos maradni. De az is lehet, '14-hez képest már ők is más időket élnek, és már nem kérdeznek meg írókat. Mert már ott se trendiek. Na jó, tényleg hagyjuk ezt az állandó negatívizmust... - Akkor váltsunk témát. Beszéljünk a nagyobb százalékban irodalmi esszékről. Az esszékötet vége az Ötven+1 irodalmi pillér, ahol a téged meghatározó irodalmi élményeidet gyűjtötted össze. Miért érzi vagy tartja fontosnak egy szerző, hogy összeszedjen egy ilyen listát? Mesélnél nekünk a válogatásról, hogyan zajlott ez a folyamat? Érdekes az is, hogy például több prózai alkotás van, mint lírai, ami egy alapvetően lírikusként induló szerzőtől meglepő lehet. A Lúdbőr nagyobb részben régebbi esszékből áll össze, de az utolsó fejezet, az ötven kiseszszé, ami az Ötven irodalmi pillér címre hallgat, kifejezetten ebbe a könyvbe készült. A mintaadó egy William H. Gass nevű amerikai esszéíró. A számára legfontosabb olvasmányélményekből rakta össze a maga ötvenes listáját. Lili lányom barátjától, Sipos Balázs filozófustól kaptam az ötletet, hogy rakjam össze a saját ötven pilléremet. A feleségemmel gyorsan összeírtunk egy háromszázas listát, de ha nem szorított volna annyira a határidő, akkor felszaladt volna hatszázig is. Utána jött a válogatás: melyik ujjaimat ne harapjam le a háromszázból? Végül a jó öreg időrend győzött: kezdődjön a lista Homérosszal, legyen rajta sok klasszikus, de mégis keveredjenek modern, néhol vad és őrült más szerzőkkel. Amikor száz alá sikerült húzni a listámat, elkezdtem megírni a kisesszéket, szorított a könyv leadási határideje. Négy hét. Mint az eszelős, írtam a kisesszéket 2016 szeptemberében, de végül mégiscsak másfél hónapig tartott a munka, és ezért végül fél évet csúszott a megjelenés. De ezt nem is bántam meg, mert így volt idő még ránézni a szövegre. Hogy miért van több prózai alkotás a listámon? Úgy látszik, kevesebb kedvenc költőm van, mint íróm. - Két kisesszében, ahol Csokonai Vitéz Mihály és Esterházy Péter kerül elő, érinted a kánon kérdését. Finom meglátásokat teszel a kánon alakulásról, kánonban maradásról stb. Érdekel ez a kérdés valamennyire, vagy csak nagyon kiragadtam két apró részletét az esszéknek? A kánon durva dolog: ki az, aki kell, és ki az, aki nem kell. És durva kérdések azok is, hogy ki dönti el, hogy ki kell és ki nem, meg hogy hol is dől el mindez. Kik ülnek össze? Hol? Mikor? Vagy nem is ül össze senki? Folyosói pletykákból alakul a kánon? Persze ez nem csak irodalmi kérdés, hanem az összes művészeti ágat érinti. Sőt, minden emberi közösséget - kik a kánonformálók egy iskolai osztályban például? A kánon egy emberi alapprobléma: valahol valakik mindig eldöntik, ki kell, és ki nem kell. Szóval ez mindenki számára izgalmas kérdés. Másrészt, ha az ember sokat gondol erre, beleőrül. Láttam ilyeneket. Én nem szeretnék má