Tolna Megyei Népújság, 1961. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-01 / 51. szám
1861. március 1. Hiába ér sokat egy munkaegység , ha nincs szövetkezeti demokrácia 1960 február végén közgyűlés volt Aparhanton. A község két termelőszövetkezete: a Felszabadulás és a Március 15. Tsz tagjai úgy határoztak, hogy Búzavirág Tsz néven egyesülnek, s közösen művelik meg a 2689 hold földet. Az új szövetkezet 360 tagja elnökké Mézes András elvtársat választotta meg. Az egész falu tisztelte, mert emberi közelségben érezte, s becsülte mint olyan embe aki szívesen foglalkozik az önök ügyes-bajos dolgaival, aki kész segíteni, úgy ismerték, mint aki jól gazdálkodik és ért az irányításhoz. Ez a bizalom tükröződött abban is, hogy a községi tanács vb.-tagjának, megyei tanácstagnak, járási pártbizottsági tagnak is megválasztották. » — Vezetőségi ülést kellene tartani Mézes elvtárs — fordultak az elnökhöz a szövetkezet vezetőségi tagjai. — Annyi mindent meg kellene beszélni, jó lenne egyszer már összejönni — szóltak az ellenőrző bizottsági tagok is. — Tudják mit, összvezetőségi ülést tartunk, bevonjuk az ellenőrző és a fegyelmi bizottság tagjait is. Közösen megvitatjuk amit kell — javasolta az elnök. A vezetőség összeült. A napi problémák megvitatása után elhangzott a javaslat: hívjanak össze közgyűlést, hadd mondják el a tsz-tagok véleményüket a vezetőség munkájáról döntsenek néhány fontosabb kérdésben. — Még nem volt olyan ük, amit a közgyűlés elé kellett volna vinni. Én, és a könyvelés saját hatáskörben mindent elintéztünk — mondta az elnök a javaslatra. — Nem lesz ez így jó — mondták a vezetőségi tagokkal együtt a szövetkezet többi tagjai is. * Amikor megjött a jó idő, a vezetőség alig tudta kielégíteni a nagy munkakedvet. Régen volt már Aparhanton ilyen nagy a munkalendület. A munka közben több kisebb hiányosság is felmerült, amit közgyűlésen kívántak a tagok elmondani, hogy segítségükkel még jobbá tegyék a vezetést. Szerették volna megvitatni az alapszabálytervezetet is. De hiába vártak a közgyűlésre. Mézes elvtárs úgy vélte, mivel az összevont vezetőségi üléseken a szövetkezet tagjainak 13 százaléka van jelen, ez felér egy küldöttgyűléssel is, nem kell összehívni a közgyűlést. * Egész éven át nem volt közgyűlés, vezetőségi ülést is csupán hatot tartottak. S amíg 1960 elején az elnök tanácsot kért a tsz tagjaitól és javaslatokat tett, addig a gazdasági év előrehaladásával — és az eredmények növekedésével párhuzamosan — egyre inkább a kijelentés, a parancsolgatás, az utasítgatás lett a módszere. A szövetkezet tagsága zokon vette, hogy az elnök egyre inkább figyelmen kívül hagyja a szövetkezeti demokráciát, nem kéri ki az emberek véleményét. S ha valaki egy-egy elejtett szóban bírálta az elnök magatartását, Mézes elvtárs azt sértésnek vette, s a hiányosságokat igyekezett a ténylegesen elért sikerekkel takargatni.* A szövetkezet valóban jól zárta az elmúlt évet. Az egy munkaegység értéke 41,75 forint volt, amelynek többségét, 26,18 forintot készpénzben kapták meg a szövetkezeti tagok. Csökkent az adósság, emelkedett a fel nem osztható közös vagyon, új belépők is voltak szép számmal. Sikerekben gazdag volt az esztendő, de a szövetkezet tagjai mégis elégedetlenek, úgy érzik, valamit elvesztettek. Elvesztették az elnököt, aki bár sokat tett a közös gazdaságért, a jó gazdálkodásért, azonban megfeledkezett a szövetkezet tagjairól, az emberekről, munkatársairól. Mézes elvtárs jól vizsgázott gazdálkodásból, de megbukott gazdaságvezetésből, emberiességből, mert figyelmen kívül hagyta azt a tanulságot, mely szerint csak akkor jelent igazán sikert a megyeszerte is ismert jó gazdasági eredmény, ha azt a szövetkezeti tagokkal egyetértésben, velük együtt érik el. * 1961 február vége. Egy esztendő után ismét közgyűlést tartottak az aparhanti Búzavirág Tszben. Ismét elnököt választottak mert Mézes András elvtárs elvesztette a falu bizalmát. K. Balog János Több mint hétszázmillió lottószelvény, csaknem tizenhét millió nyertes, 1 milliárd 56,4 millió forint nyeremény Négy éves a lottójáték hazánkban Négy esztendővel ezelőtt, 1957. március elején első ízben perdült meg hazánkban a lottógömb. A lottójáték népszerűsége azóta szüntelenül fokozódik. 1960-tól a heti szelvényeladás általában meghaladta a négymilliót. Az idén pedig minden játékhéten több mint négy és fél millió szelvény vesz részt a játékban. A nagy forgalmat 124 kirendeltség és körülbelül 11 000 szelvényárusító-hely bonyolítja le. A lottóval kapcsolatos munkálatokat négy Vidéki körzeti iroda is gyorsítja. A jubileumi sorsolásig, több mint hétszázmillió, pontosan 704 354 033 szelvényt küldtek be a fogadók, s ezek közül csaknem 17 000 000 szelvényen értek el találatot. Húsz telitalálatra, 7334 négy találatra, 592 400 három találatra és 16 226 262 két találatra összesen 1 milliárd 56,4 millió forint jutott. A legnagyobb összeget, 1 785 723 forintot, 1960- ban, a 19. játékhéten fizették ki Török Ferenc gépkezelőnek. A lottó nyertesek számát 19 655-el növelték azok, akik a jutalomsorsoláson jutottak értékes tárgynyereményhez. Száztíz, minden komforttal ellátott öröklakást, 32 bárhol felépíthető családi házat, 48 személygépkocsit sorsoltak ki főnyereményként. Ezenkívül többek között 469 motorkerékpár, 1634 televízió, 673 mosógép, 503 hűtőszekrény került a szerencsés lottózókhoz. A jubileumi lottósorsolást — 209. húzás — pénteken Budapesten rendezi a Sportfogadási és Lottó Igazgatóság. Ady-emlékek, irodalmi, pszichológiai és neveléstudományi tanulmányok az Akadémiai Kiadó készülő könyvei között. Az Akadémiai Kiadó rövidesen több értékes irodalomtudományi munkát jelentet meg. Túróczi— Trostler József akadémikus Magyar irodalom, világirodalom című kétkötetes műve a legnagyobb magyar és külföldi írók művein mutatja meg a magyar irodalom helyét az európai irodalomban és rávilágít a különböző nemzeti irodalmak kölcsönhatásaira. A Tanulmányok a magyar— orosz irodalmi kapcsolatok köréből címmel az év második negyedében megjelenik egy nagyszabású, háromkötetes tanulmánygyűjtemény első kötete, amely a legújabb időkig végigkíséri a két nép évszázadokra visszanyúló irodalmi kapcsolatait. Az Új magyar múzeum című sorozat ötödik kötete »Emlékezések Ady Endréről« címet viseli. Több mint kétszáz kortárs szólal majd meg ebben a vaskos kötetben, ezenkívül egy sereg Ady-dokumentum, jónéhány ismeretlen, kéziratos, az irodalomtörténetből kimaradt emlékezés lát napvilágot. A magyar pszichológus-kutatók tanulmányainak immár harmadik gyűjteményes összefoglalása kerül ki a közeli hetekben a sajtó alól. 45. TOLVA MEGYEI VEPÜJSÄG o Mély részvéttel kísérték utolsó útjára BAUER ANTAL elvtársat Mintegy kétezer ember mély részvéttel kísérte utolsó útjára Bátaszéken Bauer Antal elvtársat, a párt, a munkásmozgalom régi harcosát. A temetésen megjelent és búcsúbeszédet mondott Prantner József elvtárs, az MSZMP Tolna megyei Bizottságának első titkára. A községi pártbizottság nevében Faragó Imre elvtárs búcsúztatta. Megjelent a temetésen Somi Benjamin elvtárs, a járási pártbizottság titkára, ott voltak a község kommunistái, párt és tanácsi vezetői, a tömegszervezetek képviselői, barátai, ismerősei, öregek, fiatalok. A koporsót vivő halottaskocsi mellett munkásőrök és úttörők haladtak és a tömegben egy elvtárs a párt zászlaját vitte. Bauer Antal elvtársat a párt saját halottjának tekintette és a pártházban ravatalozták fel. Bauer Antal elvtárs 1895-ben született és fiatalon, már 1912- ben bekapcsolódott a munkásmozgalomba. A Horthy-fasizmus idején, 1925-ben lett az illegális Kommunista Párt tagja. Életútja híven tükrözi az ízig-vérig kommunista, a munkásember életének jellegzetességeit. Mint munkásember — kőműves — bejárta fél Európát és ahova csak ment, mindenütt hirdette a szocializmus eszméjét, küzdött a munkásság igazáért. A felszabadulás után az elsők között látott munkához, az egyik megalapítója volt Bátaszéken a kommunista pártnak. Töretlenül küzdött azért, hogy falujában a dolgozók eggyéforrjanak a szocializmusért, függetlenül attól, hogy magyarul beszélnek-e vagy németül, Bukovinából jöttek, vagy őslakosok. Mint kőműves, éveken keresztül építette első szocialista városunkat, Sztálinvárost, majd pedig a Tolna megyei Építőipari Vállalatnál dolgozott vezető beosztásban. Akárhol járt, akárhol dolgozott, minden tettét áthatotta a szocializmusba vetett hit, a párt iránti hűség, a dolgozó nép szeretete. Emlékét harcostársai, barátai, ismerősei egyaránt szívükbe zárták és Bauer Antal elvtársra, mint példaképre emlékeznek. Három nap és három éjjel Nem minden munkás neve kerül a gyári dicsőségtáblára. Ott rendszerint a legjobbakat állítják példaképül a dolgozók elé. A munkások többségéről, azokról, akik szerénységükkel, szorgalmas, becsületes munkájukkal éveken át részt vesznek a termelésben, nagyon kevés szó esik. Ők maradnak a tervteljesítési számok mögött, egyszerű munkásoknak. Talán nem is fordítunk elég gondot arra, hogy a munka »szürke« hőseivel megismerkedjünk, megismertessük őket. Pedig ők, sokszor hőstetteket hajtanak végre... A szekszárdi téglagyárban eltörött a prés keverőtengelye. A gép meghibásodása közel ötven munkást érintett. A gyárban ennyi embernek nem tudnak munkát adni, a szerződés ezt nem is teszi lehetővé. Tengelytörés legkevesebb kéthetes gépállást jelent — normális körülmények között. Az állásidőt lehet rövidíteni is, de ez már munkahőstett számba megy, így történt ez alkalommal is. Tehergépkocsi szállította a meghibásodott alkatrészt Paksra és ott a szerelők. Cselinác János, Schmidt József három éjjel és három nap dolgozott egyfolytában. Éjjel, nappal zúgott az esztergapad, formálódott a tengely, csak néha-néha öt, tíz percre hagyta abba egyikük a munkát, bóbiskolt, pihent, az ételt is a műhelybe vitették. Negyednap beszerelték a gépalkatrészt és dolgozni tudott közel ötven munkás. Az ilyen munkások nevét, nem felejtik el, példaképül állítják maguk elé a dolgozók. Bottlik átkozta magát ügyetlenségéért, amiért éppen Nagyborsány nevét említette, hiszen tudhatta volna, hogy a nagyborsányi út éppen Csókavárnál ágazik el. — Tessék, üljön be — mondta kelletlenül Bottlik. A kis ember hálálkodva telepedett az első ülésre. Egy pillanatra nem állt be a szája: — Nem is tudom elmondani, mennyire jókor, hiába, ma jó napom van, akármihez nyúltam, minden sikerült. Nagyborsányban is van ám nekem rokonságom, ha valamire szükség lenne, csak menjenek be bátran hozzájuk, segítségükre lesznek a rokonaim, csak annyit mondjanak nekik, hogy Palotás Jani küldte magukat, ez elég. Szerencsés e név hallatára még összébb zsugorodott. De hiszen ő alighanem ismeri ezt az embert, s tán az is őt! Palotás ... Palotás ... Ismert egy ilyen nevű kupecet, persze csak látásbólhallomásból, nem éppen közelről, de ezek a kupecek annál inkább ismernek mindenkit. Nehogy felismerje, mert akkor ... Mintha fázna, feltűrte kabátja gallérját és arcát félig-meddig abba rejtette. Bottlik bosszúsan, érdektelenül hallgatta a köpcös emberke locsogását: — Kár, hogy nem Csókavárra igyekeznek, mert örömest meghívnám magukat még egy jó vacsora is kerülne. Az ám, miért ne állnának meg nálunk egy jó szóra? Na, az jó ötlet! Megvacsorázunk, s úgy mennek tovább, ámbár ha akarnak, ott is alhatnak. — Nem, nem — szabadkozott Bottlik. — nekünk igen sürgős dolgunk van. — Már megbocsássanak, mérnök emberek az urak? — kérdezte a kis ember. — Nem — mondta Bottlik, s maga sem tudta, miért éppen ez csúszott ki a száján: — Újságírók vagyunk. — De amikor kimondta, még örült is, gondolta, a kis emberke ettől megszeppen és nem mer akármit összevissza beszélni, tán abba is hagyja a fecsegést. De tévedett. — Újságírók? Az már igen! Hajaj, én is de szerettem volna újságíró lenni! De hát én kereskedő ember vagyok. Ezt nem azért mondom ám, hogy meg tessék írni az újságba, mert ez nem oda való, csak úgy. De tudom, milyen szép foglalkozás is az újságírás. Hajaj! Itt is hallanak valami érdekeset, amott is, megírják, kiszínezik és másnap sok ezer ember olvassa. Mondom én, milyen kár, hogy nem jönnek Csókavárra, pedig de sok írnivaló akadna ám minálunk. — Például micsoda? — bökte ki Bottlik, csak hogy mondjon valamit. — Minden, kérem, amit tetszik, nálunk lehet válogatni. Tegnapelőtt elfogtak Csókaváron egy rablógyilkost, egy Bóczán nevezetűt. De még mindig nem írták az újságok. Igazán megírhatnék. De tudom, most inkább az eredményekről írtak. Van itt az is, kérem, ott van a Bányagépgyár, hát az is szenzációs. — Ismerős a gyárban? — kérdezte Bottlik. — Hát kérem, nekem oda van— bejárásom, de azt kívülről is látni, hogy micsoda gyár az. Hajaj! Még azután sok minden épült az utóbbi időben, iskola is, meg egy szülőotthon is, az én feleségem is ott szült. Na, ha régi, jóízű történetek is érdeklik az urakat, hát Csókaváron olyat is találnak A fene tudja, a javát nem írják meg az újságok. Emlékszem, a háború alatt negyvenháromban bombázták is Csókavárt, mégpedig legelsőnek Magyarországon, tyük de melegünk volt akkor, és érdekes, arról sem írt az újság semmit. Pedig lett volna mit írni róla! Kérem, a bombák telitalálták egy műépítész villáját. Ott pusztult a tulajdonos is, meg a családja. Hajaj, micsoda gazdag ember volt az! Volt annak egymilliója is, vagy még több. Úgy hívták, hogy Bartalis Ede. Hát tessenek elgondolni, a bombázás után egy fitying sem került elő a vagyonából. Alighanem otthon tartotta a pénzét a bolond, s azt is elpusztították a bombák. Pedig még negyvenötben is kutattak a vagyona után. Tetszik tudni, a műépítész felesége a főispánnak a húga volt, és amikor a főispán negyvenötben nyugdíjba került, elszegényedett a csóró, elkezdett kutatni a sógora vagyona után. Még a villa telkét is felásatta, hátha elásta a vagyonát a műépítész, de bizony egy vasat sem talált. Mi ne?’zt szinte egy szuszra hal el a kis ember. Nem is sejtette, hogy utitársai milyen izgatottan lesik minden szavát. Szerencsés lélegzete elakadt, amint a véletlen útitárs felidézte azoknak a napoknak emlékezetét. Bottlik, aki ezt a történetet már szó szerint ismerte, ugyancsak elégedetten hallgatta az elmondottakat. Hát ez nagyszerű! Hiszen ez bizonyosság. Minden tökéletesen egybevág azzal, amit a veje elbeszélt. De még egy arcizma sem árulta el magát a csókavári kupec előtt. Nem is igen jutott volna szóhoz, mert a kis emberből ömlött a szó. Egyre-másra sorolta fel mindazokat a témákat, amelyek véleménye szerint régen az újságba kívánkoznának. Elmesélte a vágóhídi panamától kezdve a villanytelep egyik kazánjának felrobbanásán át a városi adótételek felemeléséig Csókavár életének megannyi szenzációs mozzanatát. A két férfi csak akkor rezzent össze, amikor a köpcös azt mondta: — Hát még, ha regényírók volnának az urak, az volna ám csak az igazi. Mert történt ám nálunk olyasmi is, ami regénybe kívánkozik, bele sem férne az újságba. Volt nekünk egy aranyemberünk. Azóta is így emlegeti a pletyka, hogy aranyember. Egy kőművespallér, bizonyos Matejka nevezetű. Kérem, ez az ember mindig a lutrin játszott. Azt beszélik, egyszer megütötte a főnyereményt is. Rengeteg pénze volt, azt sem tudta, mit kezdjen vele. Fösvény volt a nyomorult, attól félt, hogy megirigylik tőle, vagy elkunyerálják, de elég az hozzá, hogy sohasem nyúlt a pénzéhez, jobb időkre tartogatta.Hanem a felesége is megundorodott tőle a zsugoriságáért és beleszeretett egy katonatisztbe. Ott is hagyta a pallért. Mind a ketten azon voltak, hogy megszerezzék a kőművespallér pénzét, csakhogy az hajthatatlan volt..* (Folytatjuk! Horváth József: ARANYKAUTKA