Tolna Megyei Népújság, 1961. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-10 / 214. szám

IRODALOM %íkt ® Ht £ t NÉPMŰVELÉS ÉG A BÚZA—1 A dűlőút kereszteződésénél, az akácos szélén, mint egy szo­bor, szépen fejlett fácánkakas áll. Varga Jancsi ballagás köz­ben azt figyeli mereven. Vajon meddig enged közel? Mostaná­ban nagyon szelídek. Biztos, hogy a tojó, és a kicsinyek ott vannak valahol a közelben, azért nem tágít. Kihívóan áll, mintha csak egy vetélytárs közeledne feléje. Fe­jét felemeli és mozdulatlanul figyel. Jancsi, a szövetkezet KISZ- titkára most szállt le az SZK—3-ról. Poros, mint az ör­dög és fáradt, mint... amilyen egy kombájnos tud lenni, a na­pi tizennyolc hold után. De a négyszáz mázsa ma is megvolt — gondolja. Jó fizet ez a San Pas­tore! Helyenként harminc fölött. A fácán még mindig mozdu­latlan. Jancsi pedig lopózkodva megy. Halkan, hiszen alig van már tizenöt-húsz lépésre. Még a fejét sem mozdítja meg és ... nem is erre néz. Most látja, hogy az ellenkező oldalra fi­gyel. Lassan halad lábujjhe­­gyen, mint aki tilosban jár. Megállj, gondolja, most meg­ijesztelek. Majd figyelsz te még hátra is. Még hat lépés ... öt... négy ... és merészet gondolva hirtelen előreveti magát, rá a fácánra. Elkapja a nyakát. Megvan! Zsákmányával éppen fel akar tápászkodni, amikor az akácos mögött hangos kacagást hall, majd megnyílik a bozót és hár­man bújnak elő hahotázva, gör­­nyedezve a nevetéstől. — Megf ... megfogta! Jani megfogta a ... fácán ... mada­rat — nyögdécsel vihogva Ta­kács Laci, és alig áll a lábán. — Na, te megérdemled, hogy jó vacsorát egyél belőle — szól a másik „léhűtő”, Szabó Tóni is. — Úgy vetetted rá magad, mint Grosics a labdára. — Szorítod a nyakát, hogy meg ne ugorjon a vacsorának való — bömböli a harmadik kombájnos, Rácz Sanyi —, te úgyis szereted a fűrészport va­dasán. — Megbolondultatok? — áll fel Jani. — Fakutyának álltok ki a dűlőre? — De csak akkor eszmél rá, hogy mi is történhe­tett. Ezek kihozták a kitömött fácánt — néz a kezében most is mozdulatlan madárra, és mérgében ledobja a földre. Beugrott. Igaz, gyanús volt neki a fácán, de hát... azt hit­te, jó fogást csinál. Nem gon­dolkozott. — Ne búsulj, koma! Nem szó­lunk mi senkinek erről a vadá­szatról. És különben sem te let­tél volna az áldozat, csak hát te érkeztél hamarabb. Kurta Mis­kának szántuk, az, tudod, olyan fácánbolond. — ... egye meg a bőrötöket — nevet most már Jani is. — Ez lett volna az első fácán, amit kézzel fogtam meg. — Sose búsulj, öreg fiú ... Az a fontos, hogy ma megint lefőztél bennünket. — így álltok bosszút? — Dehogy, hisz mondtam már, hogy Miskának szántuk a fácán pecsenyét. — De egy fényképet azért csinálhattunk volna — szól csendesen Takács. — Rozikának biztosan megnyerte volna a tet­szését. — Menj te ... — emeli fel a kezét Jani tréfásan. — Na ne ... már a sógorje­­löltet is fácánkakasnak nézed? — célozgat Szabó, mivelhogy Rozikának a bátyja tette a megjegyzést. Ők meg már egy hónapja jegyben járnak. Tré­fásan, de már sógározzák is egymást. Közben ballagva mennek a dűlőn, amelyben lassan lopódz­­ni kezd az éjszaka előfutára, a félhomály. A központ már nincs távol, de kihaltnak lát­szik. Ma később fejezték be a munkát, úgy látszik, a többiek már hazaindultak. Nem is mes­­­sze jutottak el a „fácán-tragé­dia” színhelyéről, amikor vala­ki mögöttük eszeveszetten kia­bál. Hátranéznek. Az öreg Jós­ka bácsi tapossa a pedált, szá­jából szaggatottan jön elő a hang, alig lehet megérteni. — É!... Siessetek... vis­­­sza! Ég . .. az olasz búza! — Mi? Mit beszél az öreg?! — ragadja meg Jani komája, mert különben elvágódik kere­kestül együtt. Látszik rémült tekintetén és kimerültségén, hogy nagy baj miatt karikázott ilyen lóhalálban. — Az olasz ... — lihegi — kigyulladt a tábla. Nézzétek ... ide, már... idelátszik — int hátra a kezével. Valóban, a sötétedő estében valami halvány vöröses deren­gést láthatnak a dűlők fái kö­zött. Jani szívét marokra fogja a rémület. — A kombájnok — néz rá a sápadt többire. — Ott vannak a gépek. Fiúk! Százöt­ven hold! Futva indulnak vissza. Egy kilométerre lehetnek. Jani szól futás közben: — Levágjuk a tü­zet. Két géppel levágjuk. — Rá akarsz. .. menni? — liheg vissza Laci. — A tűzre akarsz ráhajtani? Felgyullad a gép ... Úgy nem lehet. — Bekerítjük a két SZK-val. Te egyik oldalon ... én a mási­kon ... Csatornát vágunk... El kell szigetelni a lángokat... Csak tudnám, hol ég ... De már látszik a tűz. A fel­csapó lángok fénye megvillan az egyik kombájn oldalán. — A gép!... — ordít Jani. — Meggyullad a gép! — és irtó­zatos erőfeszítéssel szalad a gö­röngyös dűlőn. A többiek nem tudják követni. A tábla vége gyulladt ki. A dűlőút mellett. A lángok már csaknem száz méter szélesség­ben haladnak előre, neki a ha­talmas táblának, mint a pusz­títás gonosz ördögei. Jani felrepül a gépre, amely előtt alig pár méterre nyújto­gatja telhetetlen lángkezeit a tűz. A motor, mint a megva­dult bika, felbőg és olyan gyor­san hátrál, hogy Jani majd a terelőre zuhan. Most érnek oda a többiek. Jani leugrik a gépről és gyorsan intézkedik. — Laci, te itt nekiállsz, és jössz felém, én a dűlőn a tűz elé kerülök és onnan indulok. Ti pedig a learatott szalmát be­letúrjátok a táblába, hogy a tűz ne tudjon átmenni rajta. Az utolsó szavakat már a gépről kiáltja le, majd a hatal­mas kombájn meglódul a dűlő felé, felemelt terelővel. Olyan, mint egy támadásra induló óriási szarvasbogár. Laci gépe is felmordul, és mérgesen befordul a tábla kö­zepe felé. Jani a dűlőn megkerüli a tü­zet. A fák .. . Azt a .. .! Nem tud bemenni tőlük. Na, talán itt. Három növendék-akác áll­ja el az útját. Befordul, de megáll, s mint egy gigász, kéz­zel veti magát a fiatal akácok­ra. Rettenetes erő tombol ben­ne, hisz minden percben méte­reket halad előre a pusztító tűz. Az első fa, mint a nád, roppan ketté a keze alatt. A másik se tud sokáig ellenállni. A kezét felsebzik a tüskék, és elvágó­dik, amikor a harmadik fa éles reccsenéssel roppan ketté. Alig tud lábra állni. A gépre úgy mászik fel, mintha mázsás sú­lyok húznák lefelé. De amikor a volánt megfogja, új erő árad szét benne, olyan erő, amely­nek birtokában újra nem is­mer akadályt. A gép mintha menteni akar­ná a búzát, öleli, szívja magá­hoz a kalászokat. Egyenesen halad, a legnagyobb sebesség­gel be a tábla közepe felé. A lángok itt már jó mélyen be­nyomultak. Alig lát. Az enyhe szél erre hozza a fojtó füstöt. A búzaszemek finom pattogása pedig mintha apró dobok ria­dója lenne. Egyik helyen a tűz mélyen benyomult, és már csaknem beleszalad, amikor észreveszi. Alig másfél méterre halad el az átkos lángnyelvek mellett. Közben a műszertábla jelzi, hogy a szalmát üríteni kell. Lába már a pedálon van, de hirtelen mást gondol. Itt nem teheti le a szalmát, eléri a tűz, mire keresztülvágják ma­gukat. Éles kanyart ír le, és tá­volabb kiüríti a szalmát. Vis­­­szafordul a tűz felé. A füst még mindig kíséri, de most már megcsillan előtte Laci kombájn­­lámpása. Jobbra tér ki éles ív­ben. A két gép alig egy méter­re vad sebességgel húz el egy­más mellett. Jani átint, hogy forduljon vissza, ő pedig rátér Laci csapására, majd éles szög­ben bevezeti gépét a táblába és ott megáll. Laci odafordul mel­lé. A tűz húsz méterre lehet tőlük. Leugranak a gépről, iz­zadtam kormosan. — Sikerült! — szól Laci. Jani csak bólint és úgy kér­dezi: — Tettél le szalmát? — Egyszer. — Azt el kell túrni. Én is egyszer tettem. Aztán vigyá­zunk, hogy a tűz át ne törjön. Vadul esnek neki a szalma­kupacnak, mert a tűz már oda közeledik. Kézzel vonszolják a szalmát befelé a búzába. Észre sem veszik, hogy már nem ket­ten vannak. Villák merülnek a szalmakupacba. Szédelegve né­zik a segítségükre sietőket, aki­ket az öreg Jóska hozott. Pál elvtárs, az elnök is ott van, kezében valami lapát. Csapkodja a tüzet, amely már elérte a kombájnok vágta csa­(Folytatás a 6. oldalon.) C­S­Á­N­Y­I LÁSZLÓ Wagner-tf­en­e asz, éjszakában [ A zene, mint egy kéklő, komor árnyék úgy terül szét a homályon, s szobánk sötétjében most rőt-vörös parázs ég,­­ aztán hirtelen fellobban a láng,j­ó hol vagy, Izolda? Milyen tenger ringat, milyen sziget rejt, rengeteg s vadon, őrzöd-e még, Izolda csókjainkat, s szomorú vágyad vajon merre van? Zeng a tenger, zúgj szél és rivalis vihar, te beszélj vele, mondd el, tocska hab, már itt az ősz is, telt ágaival s emlékeidbe rejtem arcomat. A hajók szállnak, fehér zászlót, lenget a szél, a szél és nyomában a tél, minden halálba, fénylő fagyba dermed, s Izolda hallgat, vár és nem beszél. Éjfélt ütnek az őrök és megállnak, fehér Izolda, elér még a szó? !. A fák hajnalra talpig ködben állnak és árván leng a sötét lobogó. i Dante megpillantja Beatricét (Fordítás a képzelt eredetiből) már nem tudom, hogy mi történt e percben, a szemem előtt egybefolyt a távol, lángcsóva lobbant, fény gyűlt ki felettem és elém léptél a kékes homályból. Ó, azt a percet soha nem felejtem, lángolt felettünk a mennyei Nap, angyali zene kelt a fellegekben s én elrejtettem tőled arcomat, de tudtam, te vagy, mert más nem lehet s azt­ is éreztem, a talmi szavak elvesztik most már jelentésüket, a szem beszélt, a szív beszélt, s az ajkam téged szólított, csak a nevedet mondta, és ez volt az egyetlen dallam, mely mint izzó fény, úgy terjedt tova, hogy csak ezt mondjam, örökké ezt halljam és ne felejtsem el többé soha. Az este jött, a bíborszínű éj jött, szikrázva szállt a csillagok sora és ellepett lent mindent a sötét köd, de most már tudtuk, mindig egyre feljebb szállunk, s számunkra nincs előbb, se később, az ég tükrözte kékjét a szemednek, s hogy mindig így lesz, az volt benne legszebb. TÉNAGY SÁNDOR: Balaton parti nyár Látod, minél inkább kör­ülrekesztenek kicsinyes v­ádak, az óvatosság logikátlan figyelmeztetései, annál jobban belénk fészkelődik az egymásmellettiség megtermékenyült áhítata, s már minden hiába: közös kulcsot rejtünk zsebeinkbe, s cselekedeteinkben is tagadhatatlan már az azonosság. Gyere, szabaduljunk meg mindenkitől, a fák és a madarak nyelvén társalogjunk, ne értsen belőlünk senki semmit, csak csodálkozzanak a fejcsóváló nénikék, ha elszaladunk mellettük az ut­cán. Ugye, szédít a víziillat, ugye, neked is fáj a nádpompa? Ez a nyár valamit bepótol, mert valami még mindig hiányzik, ez a nyár könyörület és megbocsátás, a Végtelen szerelem világraj­öttének ünnepe. Gyere, szaladjunk oda mindenkihez külön-külön, használjuk újra az emberi nyelv szavait, hisz semmi titkolnivalónk nincs ma született jegy­ességünkben; holnap elmegyünk innen; tavi hajnalok őrzik didergésünket és déli kánikulák ültetik bronzba az emlékezést. HANGULAT, NAPNYUGTAKOR A vitorlások a mennybe szálltak az alkonyattal, tiszta csobbanások ütődnek életemhez, s mint kis evezőlapátok, pofozgatják mosolyaid a rejtőzködő boldogságot. A túlsó partról szél szaggat sejtelmes kiáltásokat. Borzong a víz. Rettenetes lenne meghalni most. A horgászok nyugalmához békíteném a hangos­kodókat. Nehéz az élet s mégis egyszerű, mint egy ölelkezés. ANDRÁSSY ANDRÁS: Őszi gondolatok Felhők úsznak az őszi égen, s áttörve rajtuk, rám nevet a drága Nap, amíg itt ülök a félig nyitott ablak megett. Fonnyadt levél között a szellő bújócskát játszva átszalad, csomó levél fekszik már sárgán, holtan, a kopaszodó fák alatt. Gólya, fecske messze repült már, nem kellünk, elmúlt a nyár. Rájuk Afrika napja vár ott messze, itt tél trónol majd mindent dermesztve. Csak az a jó még, hogy vált az évszak, s a télre jön majd újra tavasz,­­­ és ismét ragyog a tiszta égen életadó kincsünk, a Nap.

Next