Tolna Megyei Népújság, 1961. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-10 / 214. szám
IRODALOM %íkt ® Ht £ t NÉPMŰVELÉS ÉG A BÚZA—1 A dűlőút kereszteződésénél, az akácos szélén, mint egy szobor, szépen fejlett fácánkakas áll. Varga Jancsi ballagás közben azt figyeli mereven. Vajon meddig enged közel? Mostanában nagyon szelídek. Biztos, hogy a tojó, és a kicsinyek ott vannak valahol a közelben, azért nem tágít. Kihívóan áll, mintha csak egy vetélytárs közeledne feléje. Fejét felemeli és mozdulatlanul figyel. Jancsi, a szövetkezet KISZ- titkára most szállt le az SZK—3-ról. Poros, mint az ördög és fáradt, mint... amilyen egy kombájnos tud lenni, a napi tizennyolc hold után. De a négyszáz mázsa ma is megvolt — gondolja. Jó fizet ez a San Pastore! Helyenként harminc fölött. A fácán még mindig mozdulatlan. Jancsi pedig lopózkodva megy. Halkan, hiszen alig van már tizenöt-húsz lépésre. Még a fejét sem mozdítja meg és ... nem is erre néz. Most látja, hogy az ellenkező oldalra figyel. Lassan halad lábujjhegyen, mint aki tilosban jár. Megállj, gondolja, most megijesztelek. Majd figyelsz te még hátra is. Még hat lépés ... öt... négy ... és merészet gondolva hirtelen előreveti magát, rá a fácánra. Elkapja a nyakát. Megvan! Zsákmányával éppen fel akar tápászkodni, amikor az akácos mögött hangos kacagást hall, majd megnyílik a bozót és hárman bújnak elő hahotázva, görnyedezve a nevetéstől. — Megf ... megfogta! Jani megfogta a ... fácán ... madarat — nyögdécsel vihogva Takács Laci, és alig áll a lábán. — Na, te megérdemled, hogy jó vacsorát egyél belőle — szól a másik „léhűtő”, Szabó Tóni is. — Úgy vetetted rá magad, mint Grosics a labdára. — Szorítod a nyakát, hogy meg ne ugorjon a vacsorának való — bömböli a harmadik kombájnos, Rácz Sanyi —, te úgyis szereted a fűrészport vadasán. — Megbolondultatok? — áll fel Jani. — Fakutyának álltok ki a dűlőre? — De csak akkor eszmél rá, hogy mi is történhetett. Ezek kihozták a kitömött fácánt — néz a kezében most is mozdulatlan madárra, és mérgében ledobja a földre. Beugrott. Igaz, gyanús volt neki a fácán, de hát... azt hitte, jó fogást csinál. Nem gondolkozott. — Ne búsulj, koma! Nem szólunk mi senkinek erről a vadászatról. És különben sem te lettél volna az áldozat, csak hát te érkeztél hamarabb. Kurta Miskának szántuk, az, tudod, olyan fácánbolond. — ... egye meg a bőrötöket — nevet most már Jani is. — Ez lett volna az első fácán, amit kézzel fogtam meg. — Sose búsulj, öreg fiú ... Az a fontos, hogy ma megint lefőztél bennünket. — így álltok bosszút? — Dehogy, hisz mondtam már, hogy Miskának szántuk a fácán pecsenyét. — De egy fényképet azért csinálhattunk volna — szól csendesen Takács. — Rozikának biztosan megnyerte volna a tetszését. — Menj te ... — emeli fel a kezét Jani tréfásan. — Na ne ... már a sógorjelöltet is fácánkakasnak nézed? — célozgat Szabó, mivelhogy Rozikának a bátyja tette a megjegyzést. Ők meg már egy hónapja jegyben járnak. Tréfásan, de már sógározzák is egymást. Közben ballagva mennek a dűlőn, amelyben lassan lopódzni kezd az éjszaka előfutára, a félhomály. A központ már nincs távol, de kihaltnak látszik. Ma később fejezték be a munkát, úgy látszik, a többiek már hazaindultak. Nem is messze jutottak el a „fácán-tragédia” színhelyéről, amikor valaki mögöttük eszeveszetten kiabál. Hátranéznek. Az öreg Jóska bácsi tapossa a pedált, szájából szaggatottan jön elő a hang, alig lehet megérteni. — É!... Siessetek... vissza! Ég . .. az olasz búza! — Mi? Mit beszél az öreg?! — ragadja meg Jani komája, mert különben elvágódik kerekestül együtt. Látszik rémült tekintetén és kimerültségén, hogy nagy baj miatt karikázott ilyen lóhalálban. — Az olasz ... — lihegi — kigyulladt a tábla. Nézzétek ... ide, már... idelátszik — int hátra a kezével. Valóban, a sötétedő estében valami halvány vöröses derengést láthatnak a dűlők fái között. Jani szívét marokra fogja a rémület. — A kombájnok — néz rá a sápadt többire. — Ott vannak a gépek. Fiúk! Százötven hold! Futva indulnak vissza. Egy kilométerre lehetnek. Jani szól futás közben: — Levágjuk a tüzet. Két géppel levágjuk. — Rá akarsz. .. menni? — liheg vissza Laci. — A tűzre akarsz ráhajtani? Felgyullad a gép ... Úgy nem lehet. — Bekerítjük a két SZK-val. Te egyik oldalon ... én a másikon ... Csatornát vágunk... El kell szigetelni a lángokat... Csak tudnám, hol ég ... De már látszik a tűz. A felcsapó lángok fénye megvillan az egyik kombájn oldalán. — A gép!... — ordít Jani. — Meggyullad a gép! — és irtózatos erőfeszítéssel szalad a göröngyös dűlőn. A többiek nem tudják követni. A tábla vége gyulladt ki. A dűlőút mellett. A lángok már csaknem száz méter szélességben haladnak előre, neki a hatalmas táblának, mint a pusztítás gonosz ördögei. Jani felrepül a gépre, amely előtt alig pár méterre nyújtogatja telhetetlen lángkezeit a tűz. A motor, mint a megvadult bika, felbőg és olyan gyorsan hátrál, hogy Jani majd a terelőre zuhan. Most érnek oda a többiek. Jani leugrik a gépről és gyorsan intézkedik. — Laci, te itt nekiállsz, és jössz felém, én a dűlőn a tűz elé kerülök és onnan indulok. Ti pedig a learatott szalmát beletúrjátok a táblába, hogy a tűz ne tudjon átmenni rajta. Az utolsó szavakat már a gépről kiáltja le, majd a hatalmas kombájn meglódul a dűlő felé, felemelt terelővel. Olyan, mint egy támadásra induló óriási szarvasbogár. Laci gépe is felmordul, és mérgesen befordul a tábla közepe felé. Jani a dűlőn megkerüli a tüzet. A fák .. . Azt a .. .! Nem tud bemenni tőlük. Na, talán itt. Három növendék-akác állja el az útját. Befordul, de megáll, s mint egy gigász, kézzel veti magát a fiatal akácokra. Rettenetes erő tombol benne, hisz minden percben métereket halad előre a pusztító tűz. Az első fa, mint a nád, roppan ketté a keze alatt. A másik se tud sokáig ellenállni. A kezét felsebzik a tüskék, és elvágódik, amikor a harmadik fa éles reccsenéssel roppan ketté. Alig tud lábra állni. A gépre úgy mászik fel, mintha mázsás súlyok húznák lefelé. De amikor a volánt megfogja, új erő árad szét benne, olyan erő, amelynek birtokában újra nem ismer akadályt. A gép mintha menteni akarná a búzát, öleli, szívja magához a kalászokat. Egyenesen halad, a legnagyobb sebességgel be a tábla közepe felé. A lángok itt már jó mélyen benyomultak. Alig lát. Az enyhe szél erre hozza a fojtó füstöt. A búzaszemek finom pattogása pedig mintha apró dobok riadója lenne. Egyik helyen a tűz mélyen benyomult, és már csaknem beleszalad, amikor észreveszi. Alig másfél méterre halad el az átkos lángnyelvek mellett. Közben a műszertábla jelzi, hogy a szalmát üríteni kell. Lába már a pedálon van, de hirtelen mást gondol. Itt nem teheti le a szalmát, eléri a tűz, mire keresztülvágják magukat. Éles kanyart ír le, és távolabb kiüríti a szalmát. Visszafordul a tűz felé. A füst még mindig kíséri, de most már megcsillan előtte Laci kombájnlámpása. Jobbra tér ki éles ívben. A két gép alig egy méterre vad sebességgel húz el egymás mellett. Jani átint, hogy forduljon vissza, ő pedig rátér Laci csapására, majd éles szögben bevezeti gépét a táblába és ott megáll. Laci odafordul mellé. A tűz húsz méterre lehet tőlük. Leugranak a gépről, izzadtam kormosan. — Sikerült! — szól Laci. Jani csak bólint és úgy kérdezi: — Tettél le szalmát? — Egyszer. — Azt el kell túrni. Én is egyszer tettem. Aztán vigyázunk, hogy a tűz át ne törjön. Vadul esnek neki a szalmakupacnak, mert a tűz már oda közeledik. Kézzel vonszolják a szalmát befelé a búzába. Észre sem veszik, hogy már nem ketten vannak. Villák merülnek a szalmakupacba. Szédelegve nézik a segítségükre sietőket, akiket az öreg Jóska hozott. Pál elvtárs, az elnök is ott van, kezében valami lapát. Csapkodja a tüzet, amely már elérte a kombájnok vágta csa(Folytatás a 6. oldalon.) CSÁNYI LÁSZLÓ Wagner-tfene asz, éjszakában [ A zene, mint egy kéklő, komor árnyék úgy terül szét a homályon, s szobánk sötétjében most rőt-vörös parázs ég, aztán hirtelen fellobban a láng,jó hol vagy, Izolda? Milyen tenger ringat, milyen sziget rejt, rengeteg s vadon, őrzöd-e még, Izolda csókjainkat, s szomorú vágyad vajon merre van? Zeng a tenger, zúgj szél és rivalis vihar, te beszélj vele, mondd el, tocska hab, már itt az ősz is, telt ágaival s emlékeidbe rejtem arcomat. A hajók szállnak, fehér zászlót, lenget a szél, a szél és nyomában a tél, minden halálba, fénylő fagyba dermed, s Izolda hallgat, vár és nem beszél. Éjfélt ütnek az őrök és megállnak, fehér Izolda, elér még a szó? !. A fák hajnalra talpig ködben állnak és árván leng a sötét lobogó. i Dante megpillantja Beatricét (Fordítás a képzelt eredetiből) már nem tudom, hogy mi történt e percben, a szemem előtt egybefolyt a távol, lángcsóva lobbant, fény gyűlt ki felettem és elém léptél a kékes homályból. Ó, azt a percet soha nem felejtem, lángolt felettünk a mennyei Nap, angyali zene kelt a fellegekben s én elrejtettem tőled arcomat, de tudtam, te vagy, mert más nem lehet s azt is éreztem, a talmi szavak elvesztik most már jelentésüket, a szem beszélt, a szív beszélt, s az ajkam téged szólított, csak a nevedet mondta, és ez volt az egyetlen dallam, mely mint izzó fény, úgy terjedt tova, hogy csak ezt mondjam, örökké ezt halljam és ne felejtsem el többé soha. Az este jött, a bíborszínű éj jött, szikrázva szállt a csillagok sora és ellepett lent mindent a sötét köd, de most már tudtuk, mindig egyre feljebb szállunk, s számunkra nincs előbb, se később, az ég tükrözte kékjét a szemednek, s hogy mindig így lesz, az volt benne legszebb. TÉNAGY SÁNDOR: Balaton parti nyár Látod, minél inkább körülrekesztenek kicsinyes vádak, az óvatosság logikátlan figyelmeztetései, annál jobban belénk fészkelődik az egymásmellettiség megtermékenyült áhítata, s már minden hiába: közös kulcsot rejtünk zsebeinkbe, s cselekedeteinkben is tagadhatatlan már az azonosság. Gyere, szabaduljunk meg mindenkitől, a fák és a madarak nyelvén társalogjunk, ne értsen belőlünk senki semmit, csak csodálkozzanak a fejcsóváló nénikék, ha elszaladunk mellettük az utcán. Ugye, szédít a víziillat, ugye, neked is fáj a nádpompa? Ez a nyár valamit bepótol, mert valami még mindig hiányzik, ez a nyár könyörület és megbocsátás, a Végtelen szerelem világrajöttének ünnepe. Gyere, szaladjunk oda mindenkihez külön-külön, használjuk újra az emberi nyelv szavait, hisz semmi titkolnivalónk nincs ma született jegyességünkben; holnap elmegyünk innen; tavi hajnalok őrzik didergésünket és déli kánikulák ültetik bronzba az emlékezést. HANGULAT, NAPNYUGTAKOR A vitorlások a mennybe szálltak az alkonyattal, tiszta csobbanások ütődnek életemhez, s mint kis evezőlapátok, pofozgatják mosolyaid a rejtőzködő boldogságot. A túlsó partról szél szaggat sejtelmes kiáltásokat. Borzong a víz. Rettenetes lenne meghalni most. A horgászok nyugalmához békíteném a hangoskodókat. Nehéz az élet s mégis egyszerű, mint egy ölelkezés. ANDRÁSSY ANDRÁS: Őszi gondolatok Felhők úsznak az őszi égen, s áttörve rajtuk, rám nevet a drága Nap, amíg itt ülök a félig nyitott ablak megett. Fonnyadt levél között a szellő bújócskát játszva átszalad, csomó levél fekszik már sárgán, holtan, a kopaszodó fák alatt. Gólya, fecske messze repült már, nem kellünk, elmúlt a nyár. Rájuk Afrika napja vár ott messze, itt tél trónol majd mindent dermesztve. Csak az a jó még, hogy vált az évszak, s a télre jön majd újra tavasz, és ismét ragyog a tiszta égen életadó kincsünk, a Nap.