Tolna Megyei Népújság, 1961. október (11. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-01 / 232. szám

1961. október 1. TOLNA MEGYEI VÉPÚJSÁG A vetési és betakarítási munkák jó és gyors elvégzéséről tanácskoztak a termelőszövetkezeti brigádvezetők a bátaszéki tájértekezleten Mint már hírül adtuk, a me­gyei tanács mezőgazdasági osztá­lya tájértekezleteket szervezett a termelőszövetkezetek növényter­mesztési brigádvezetőinek. Az el­ső ilyen értekezletet pénteken tartották meg Bátaszéken, a má­sodikat a tegnapi nap folyamán Pakson, a harmadikra október 3- án kerül sor Tamásiban. A bátaszéki értekezletről la­punk kiküldött munkatársa az alábbiakban számol be: Pénteken reggel 9 órakor gyűl­tek össze a bátaszéki kultúrott­­honban a szekszárdi és a bony­hádi járás termelőszövetkezetei­nek növénytermesztési brigádve­zetői. A­z értekezleten megjelent a Magyar Szocialista Munkás­párt képviseletében Fenyvesi Fe­renc, Szűcs Lajos a megyei tanács mezőgazdasági osztályá­nak vezetője, Reményi Rezső, a mezőgazdasági osztály főagronó­­musa és a járási szervek képvi­selői. Reményi Rezső megnyitó sza­vai után Szűcs Lajos emelkedett szólásra. Bevezetőben elmondot­ta, hogy első ízben kerül sor ilyen értekezletre, ahol megyei szervezésben a brigádvezetők megvitathatják az őszi munká­val kapcsolatos problémákat. Erre azért van szükség — mon­dotta —, hogy a munkák köz­vetlen irányítói cseréljék ki ta­pasztalataikat. Szűcs elvtárs beszédében hama­rosan rátért a kenyérgabona ve­tésének problémáira. Arra a kér­désre, hogy kifizetődő-e a ke­nyérgabona termelése, számszerű adatokkal válaszolt. önköltség-­ számítási adatokkal bebizonyítot­ta, hogy 12—14 mázsás átlagter­mésnél igen­is kifizetődő a ke­nyérgabona termelése, mint pél­dául az ózdi Táncsics Termelő­szövetkezetnél, ahol katasztrális holdanként 2480 forint volt a búzatermelés tiszta jövedelme. Ahhoz azon­ban, hogy ezt elérjük, már most meg kell kezdenünk a búza vetését, mégpedig először a hazai búza­fajtákat, majd a szovjet, azt kö­vetően pedig az olasz búzafajtá­kat kell elvetnünk. De minden körülmények között október vé­géig a talajba kell jutni a ma­goknak. Ezek után a búzavetés meg­szervezésével foglalkozott, hang­súlyozta a talajelőkészítési mun­kák jó minőségű elvégzésének fontosságát. A kísérletek és a nagyüzemi tapasztalatok arról adnak tanúbizonyságot, hogy azon a területen, ahol az elmúlt őszön mélyszántást végeztek és oda nem kalászos növényeket vetettek, ott most eke nélkül, egyirányú tárcsával, kultivátor­­ral, fogassal és hengerrel lehet vetőágyat készíteni. Arra a sokat vitatott problé­mára is rátért Szűcs Lajos, hogy mennyit vessünk holdanként. Szembehelyezkedett a régi fel­fogással, s javasolta, hogy a hazai búza­fajtákból is 110—120 kilo­grammot vessünk el holdan­ként. Felhívta a figyelmet, hogy az elvetendő magot tisztítani és csá­vázni kell. Elmondotta, hogy so­kan ezzel a munkával takaré­koskodni akarnak, de figyelmez­tetett arra, hogy ezért igen drá­gán megfizethetnek, hiszen ennek a munkának az elhanyagolása 5—15 százalékos terméskiesést eredményezhet. Többek között felvetett néhány gondolatot a vetés mélységéről is. Hangsúlyozta, hogy ma már bebizonyosodott, hogy nem az egy-k­ét centi­méter mélyre történő vetés a helyes, hanem a magoknak 6—8 centiméter mélyen kell kerülniük a talajba. Ennek az új agrotechnikai eljá­rásnak a helyességét növényélet­tani magyarázattal támasztotta alá. A trágyázás,­­kérdése után át­tért a betakarítási munkák fon­tosságára. Felhívta a figyelmet arra, hogy ezt problémát a ter­melőszövetkezetek,­­ az állami gazdaságok közötti helyes koope­rációval lehet megoldani. Hangsúlyozta a továbbiakban is, hogy nem szabad szántatlan területnek maradni a gazdasá­gokban. Ugyancsak kiemelte, hogy a kukorica- és napraforgó­szár letakarítása igen fontos, hogy megakadályozzák a kukoricamoly kártételét. Ezt követően hozzászólások kö­vetkeztek, ahol többen felszólal­tak és Fenyvesi Ferenc értékelte az értekezlet jelentőségét. A hoz­zászólások után Szűcs Lajos fog­lalta össze a vita tanulságait. Befejezésül elmondotta, hogy a növénytermelésre épül az egész falu kenyere, burgonyája, kuko­ricája, növénytermelésből ered és alapja a húsnak, zsírnak, tej­nek, az egész állattenyésztésnek, a növénytermesztés biztosítja a mezőgazdaságból szükséges­ ipari nyersanyagokat, ad munkát, sok­sok ipari dolgozónak. Tehát, egy láncszem az élet vérkeringésében, de olyan láncszem, amely ha el­szakad, vagy megtörik, végig megérzi az egész népgazdaság. Végezetül megköszönte a brigád­­vezetők eddigi jó munkáját, s arra kérte őket, hogy a soron­­lévő munkák jó megszervezésé­ben és végrehajtásában is állja­nak az első helyen. A protestáns papok békegyűlése Békegyűlést tartottak Szekszár­­don Tolna megye protestáns pap­jai. Az ülés elnökségében helyet foglalt dr. Kathona Géza,, re­formátus esperes és dr. Krähling Dániel evangélikus esperes. Az ülést dr. Kathona Géza nyitotta meg. A többi között a követke­zőket mondotta: “ Mi, lelkipásztorok, a béke emberei vagyunk, a népért élünk és éppen ezért számolnunk kell a nemzetközi eseményekkel is. Értékelnünk kell az egyes konk­rét eseményeket, hogy világosan tudjunk tájékozódni, s helyes ál­láspontot tudjunk kialakítani magunkban. A továbbiakban beszámolt a Német Demokratikus Köztársa­ságban szerzett élményeiről. Nemrégiben Berlinben járt, itt hosszabb időt töltött és volt al­kalma a tapasztalatgyűjtésre. El­mondotta, hogy Berlin demokra­tikus övezetében rend és nyuga­lom tapasztalható, és a becsületes emberek érdekeit szolgálták azok az intézkedések, amelyekre a közelmúltban sor került. A békegyűlésen Nagy Károly, a Magyar Távirati Iroda munka­társa tartott beszámolót a német kérdésről és az aktuális nemzet­közi problémákról. Az előadás után sok kérdést intéztek az elő­adóhoz a különféle külpolitikai eseményekkel kapcsolatban. Megkezdték a dombóvári magtisztító szerelését A földszintet és az első emeletet egy hét alatt szerelték fel A tavasszal vonultak fel a Komlói Állami Építőipari Vál­lalat szakmunkásai a dombóvári magtisztító építéséhez. A kettő­­százötven vagonos magtisztító a legkorszerűbb lesz a maga nemé­ben. Az országban még csak egy épült, s az már Orosházán két év óta sikeresen üzemel, az itte­ni átadására a következő évben kerül sor. Az építők munkáját körülmé­nyessé tette az a tény, hogy az üzemépületet előregyártott beton­elemekből kell összeszerelni. S még az építkezés megkezdése előtt a vállalat előregyártó üze­met épített. A terv szerint kü­lönböző típusú öt-tizenöt mázsás betonelemek gyártását különle­ges, a szokásos eljárástól eltérő technikával készítették, s jelen­tősen csökkentették egy-egy elem gyártási költségét. A betonelem-gyártással egy­­időben a vállalat szakmunkásai elkészítették az üzemépület ala­pozását. A magas talajvíz-szint miatt különleges betonozással kellett elkészíteni a majdan több mint huszonhét méteres épület alapját. A betonozási, alapozási munkálatokat befejezték, s a hét elején megkezdték az előregyár­tott elemek beszerelését. Az elő­regyártó üzemből toronydaru se­gítségével emelik az építőszerke­zeteket helyükre. A munka igen gyorsan halad. A héten például a földszinti és első emeleti részt emelték helyére. A nagy figyel­met, szakértelmet kívánó épület­­szerelő munka új a vállalatnál is, és ezért a munkásokat kiok­tatták a szerelés megkezdése előtt, így most lehetővé vált, hogy a már elkészült három eme­letnyi elem beemelése a jövő hé­ten befejeződjék. Az üzemház építésével egyidő­­ben terv szerint halad az iroda­épület és a szociális helyiségeket magába foglaló impozáns eme­letes épület készítése is. Ennél az építkezésnél a válla­lat a legkorszerűbb módszereket alkalmazza Ezek lehetővé teszik, hogy a terv szerint haladjon a munka és jelentősen csökkentsék az építés szerelési költségeit. Ér­dekessége az építkezésnek egyéb­ként az is, hogy alig száz munkás dolgozik a mintegy tíz holdnyi munkaterületen. A gépesítést szinte minden munkafolyamatra kiterjesztették. A betonelemgyár­­tó üzemben emberi kéz csak a beton simítására kell, a szerelés­nél pedig a darukötél be- és ki­­akasztására. A hagyományos mód­szerekkel épülő irodaháznál is magas a gépesítés foka. Nagy a forgalom ezekben a napokban a Paksi Téglagyárban, he­lyesebben a gyárral szembeni, a 6-os út meletti téglatároló-terü­­leten. A környékbeli építkezésekhez szállítják a téglát, nem rit­ka az olyan nap, hogy negyven-ötvenezer téglát is elszállítanak. /J­ETTENTŐ T Rodriguez •ÍRTA: HORVÁTH JÓZSEF 12. Szó nélkül, kínzó kétségektől gyötörve odébbállt. Betért egy mellékutcába, s egy kis vendég­lőt keresett. Amint elhaladt egy ház előtt, furcsa látványba bot­lott. A kapu előtt valaki a föld­höz vágott egy nagy, bekeretezett sárga csillagot, s az üvegcserép százfelé fröccsent a járdán, meg az úttesten. A szomszédos ház homlokzatán viszont ott virított az üvegbe keretezett sárga csil­lag. Géza tovább bandukolt. Va­jon csakugyan akadhatnak embe­rek, akik nem örülnek jobban a felkínált békének, mint a hábo­rús rettegésnek? Visszaemlékezett, micsoda uj­­jongó érzés kerítette őt hatalmá­ba a vonaton, amikor a somos­szilágyiaktól először hallotta: vé­ge lesz, vagy vége lett a háború­nak... Hát van, akinek kell a há­ború? Megtorpant a keresett­ kisven­déglő előtt. Az éhség érzete most már elhatalmasodott rajta. Be­nyitott. Éppen üresen állt egy sarokasztal, a többi asztal mel­lett kettesével, hármasával üldö­géltek az emberek, és halkan­ be­szélgettek. Miközben letelepe­dett, Géza szemügyre vette a be­szélgetőket. — Hozzon valami ételt — mondta Géza a pincérnek. — Akármit, de nincs nálam élelmi­szerjegy. — Italt? Ami van — hagyta rá ezt is Géza.­­ Az egyik pincér a rádiókészü­lékkel babrált. — Na, mi van, Hanzi? — szólt erre a pincérre az egyik öblös­hangú vendég. — Még mindig nem szól? Mintegy válaszul, a hangszóró­ból felbömbölt egy német kato­nainduló. — Na, nézd csak! — röffent egyet a kedélyes ábrázatú, öblös hangú vendég. — Ez meg a­ ked­venc indulóm! És a rádiózenével együtt do­bolta a német indulót. A pintér szenvtelen képpel kiáltott neki oda: — Valami mégiscsak lesz, Guszti bácsi, mert idáig csupa katonanótát játszott a rádió, most meg német induló szól. Guszti bácsi derűsen mosoly­gott, és igent intett, de nem hagyta abba a dudorászást. Kö­vérkés ujjaival az asztal lapján verte a zenéhez a taktust. Már jócskán felöntött a garatra. Géza mohón falatozott. Nem érezte az étel ízét, azt sem tud­ta, mit kanalaz, csak étvágytalan falánksággal evett, s néha nagyot kortyintott hozzá. A szomszédos asztalnál hárman­­ kártyáztak. Géza nem ismerte ezt a játékot, s nem értette műszavait: piros ulti, piros bettli... A rádióban közben lemezt váltottak, megint német katonainduló hangja re­csegett. A kártyások cseppet sem zavartatták magukat, mintha az égvilágon semmi sem történt vol­na ezen a napon Budapesten. A rádiókészülék hirtelen el­hallgatott. Géza erősen figyelt, vajon mi következik? Amikor a bemondó megszólalt, hogy egy furcsa, sejtelmes közleményt ol­vasson be, nemcsak Géza, min­denki odakapta a fejét: »Beregffy Károly, vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre!« Ez volt a különös szöveg, s a bemondó még kétszer megismé­telte: Géza nagyon elcsodálkozott. Nem sok szabályzatot, s még ke­vesebb haditudomán­yt töltögettek a fejébe boldogult katona korá­ban, de azt tudta, hogy a vezér­­ezredeseket nem nyilvános rá­dióadásokban szokták a hadve­­zetőséghez rendelni. A pincér zökkentette ki gondo­lataiból: — Hozhatok még valamit? Géza felemelte rá a tekintetét: — Mondja, nem tudja, kicsoda ez a... Beregffy Károly vezérez­redes? A szenvtelen arcú pincér fenn­hangon átszólt az imént Guszti bácsi néven tisztelt, zsíros képű vendéghez: — Guszti bácsi, a kedves ven­dég azt kérdezi, kicsoda ez a Be­regffy Károly vezérezredes? — Hohó, fiacskám — csapott az asztalra Guszti bácsi — ő a mi emberünk! Én személyesen ismerem, kicsikém, ő Szálasi testvér jobbkeze! Gézát mélységes undor fogta el, de türtőztette magát. Hát így állnak a dolgok... Elhatározta, hogy kifizeti a fogyasztását, és elindul, el, akárhová, csak ne kelljen már itt üldögélnie, ami­kor kinyílt az ajtó és egy idős férfi nyitott be a vendéglőbe. Géza erősen szemügyre vette a jövevényt. Nem, nem lehet té­vedés, ez nem más, mint Gulyás Jani bácsi, az ő volt évfolyamtár­sának, Gulyás Palinak az édes­apja, földije, és ismerőse! Naív öröm hullámzott át az erein, de ezt hirtelen gyanakvás váltotta fel. Apja szavaira emlékezett: »Én csak a jóhiszeműségtől óvlak fiam!« Valóban, ki tudja, kiben mi lakik ebben a megkergült vi­lágban? No, de mindegy, itt áll tétován, fogalma sincs, merre in­duljon innét, amikor itt terem egy ismerős földi — ezt az alkal­mat nem szabad elszalasztani. Legfeljebb majd nagyon óvatos lesz Felkelt, és az ismerőshöz lé­pett, aki a söntéspultnál állt és italt rendelt magának. — Jani bácsi, Gulyás Jani bá­csi, megismer? — kérdezte, mi­közben az idős férfi arcába me­redt. — Nahát, persze, tanár úr... Majdnem azt mondtam, hogy Gé­zuka, de hát hiszen, amikor én utoljára láttam a tanár urat, még Gézuka volt. Hogyne emlékez­nék! — Hm... Ráér egy fél órácskát, Jani bácsi? — kérdezte Géza re­ménykedve. — Persze, hiszen csak őgyel­­gek a városban, mondom, meg­­iszok egy pohár italt, mert na­gyon megszomjaztam. — Akkor, hát jöjjön oda, ott az asztalom, egyedül vagyok. — Szíves örömest, Gézuka... izé, tanár úr. — Szólítson csak úgy, mint régen, Jani bácsi — bíztatta mo­solyogva Géza az öreget, s majd kibújt a bőréből a véletlen talál­­­kozás örömében. — Nahát, Pesten? Pesten? És mi járatban, Gézuka? — kérdezte Gulyás, amint asztalhoz ültek. — Hát, bizony, nem is olyan könnyű erre megfelelni, Jani bá­csi! Kezdjük azon, hogy éppen egy ilyen forró napon szántam rá magamat az utazásra... (Folytatjuk

Next