Tolna Megyei Népújság, 1962. március (12. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-01 / 50. szám

1662. awciw L őiká 44 mád Amikor meghallottam, hogy Cikón egy mázsás átlagter­mést értek el kukoricából, nem akartam hinni a fülemnek. Lé­tezhet­etlen, hogy egy tsz ma Ma­gyarországon egy mázsa kukori­cát termel holdanként. Mit csi­náltak, hogyan dolgoztak, miféle emberek az ottani vezetők, s gaz­dák, hol voltak a járási embe­rek,­­ egyáltalán mezőgazdasági osztály-e a járási tanács mező­gazdasági osztálya ott, ahol a hatásköre alá tartozó területek akad egy mázsa kukoricát ter­melő tsz. A megye egyik vezetője mond­ta, hogy nézzünk körül a bony­hádi járásnak ebben a községé­ben, így indultam el másnap Ci­­kóra. Úgy gondoltam, bizonygat­ni kell majd a nagyüzemi gaz­dálkodás erejét, fölényét, ami eb­ben az esetben elég nehéz, mert az ottani emberek abból ítélnek, amit maguk körül látnak. A bi­­zonygatásra mégsem volt szük­ség. Csak azt nem értik, hogy miért fizet az egyik tsz jól és miért fizet rosszul a másik. Fő­leg a vezetőket okolják. S mi lett a dolog vége. Fél­­milliónál is több mérleghiány és sok panaszkodó ember. Tavaly a járási tanács vb elnökhelyettese, Czinkon elvtárs patronálta a köz­séget. Neki látnia kellett volna, hogy rossz irányban halad a tsz A­cikói helyzet bonyolult volt, de nem annyira, hogy ne lehetett volna a bajt megelőzni. Azzal kezdődött, hogy 1860-ban 41 fo­rintra tervezték a munkaegység értékét. A főkönyvelő a zárszám­adás előtti hetekben még állan­dóan 30 forintról beszélt, később 20 forinttal biztatta az embere­ket. így azután megvolt a nagy várakozás, ám a tagokat hideg zuhanyként érte, hogy a beígért x6 forintból, majd a későbbi 26 forintból csak 20 forint 68 fillér lett. Az elnök akkor a zsámbéki iskolán volt és csak a zárszám­adáskor jött haza. Amikor visszament Zsámbék­­ra, a tagok között megkezdődött a széthúzás, a marakodás. „Azért osztunk ilyen keveset, mert rossz a vezetőség, le kell váltani az elnököt” — mondogatták az em­berek. Ezzel foglalkoztak egész évben. Az elnök leváltását köve­telő ellenzék élére Tóth Gyula tsz-nyugdíjas és Fazekas András Vasutas nyugdíjas került Tiszte­letre méltó bennük az a szándék, hogy a tsz javát akarták, de rossz módszerrel. Elterelték a fi­gyelmet a legfontosabbról, a munkáról. Azt a téves hiedelmet hintették el az emberek között, hogy az elnök leváltása annyit jelent, a gyenge tsz-ből el­csapásra jó tsz lesz. A kukoricát belepte a gyom és a tagok nem arról röpgyűléseztek, hogy végre ki kellene menni kapálni, hanem arról, ki lenne jó elnöknek. Itt keresendő a mérleghiány és a gyenge osztás végső magyaráza­tsz. Vég nélkül­ szócsaták folytak, küldöttségek utaztak Budapestre és otthon állt a munka. Viszonylag könnyű volt az emberek figyelmét a munká­ról elterelni, mert az 1960-as esz­tendő eredménytelensége meg­rendítette bennük a bizalmat. A munkaegységnek nem volt be­csülete. „Munkaegységért nem dolgozunk" — mondogatták, és a vezetőség ahelyett, hogy meg­kereste volna a javadalmazás, a munkára ösztönzés, a premizá­lás célszerű módját, tétovázott, tanácstalankodott. Már rég ka­pálni kellett volna és még nem volt eldöntve, hogy a kínálás milyen alapon történjék. Ebben hibázott legtöbbet a vezetőség. Sajnos ősszel bekövetkezett az, amire ilyen előzmények után szá­mítani lehet. Aszály, gyenge ter­més, kedvetlenség. A zárszám­adás előtti hetekben újult erővel kezdték sürgetni kevesek a ve­zetők leváltását. NyiU ht ok volt, hogy az új elnök Tóth Vince lesz, az ellenzék egyik vezetőjé­nek fia. Erre ment tehát a já­ték és ennek a levét issza most a falu népe Tóth Gyulát az őszinte segíteni akarás mellett Ilyen önös érdekek is vezették amikor az ellenzők élére állt. A cikói eredmények elemzése nagyon tanulságos. Nagy felelősség ma vezetni. Egy el­hibázott, késve hozott intézkedés következménye családok százait sújthatja. Jártam családoknál, akik rossz anyagi körülmények között élnek, s az a legfájóbb, hogy nem azért, mert nem dol­goztak, hanem azért, mert sor­suk, életük, munkájuk járási és községi irányítói nem érzik át nagy-nagy felelősségüket. A Ci­kón kialakult helyzet is igazol­ja, helyénvaló pártunk szigorú állásfoglalása. Aki irányít, az széles látókörű, nagyműveltségű, szaktudással rendelkező ember legyen. Ott volt Cikón majd min­den nap a járás egyik vezetője. De mi haszon van belőle, na m­inden ment a maga útján. A kiküldetés mennyiségével nem volt baj, csak a minőségével, és ezt be kell látni. Igaz, könnyebb a hibákat meg­állapítani, lennni, mint azokat megszüntetni. Egy azonban bizo­nyos: Cikó se más világ, ott is szót lehet érteni az emberekkel és ezt mulasztották el tavaly. A tagok ott is megélhetésüket ke­resik, dolgoznak, de munkájuk gyümölcsét élvezni szeretnék. Ez az igény nemcsak jogos — ter­mészetes. If a község és a járás ve­zetőinek dolga — azért vezetők — olyan állapotokat teremteni, hogy az embereknek legyen ked­vük. Ezt is elmulasztották. A já­rási pártbizottság már-már a 24. órában, de végül mégis közbe­lépett. Mészáros elvtárs, a járási párt­bizottság titkára személyesen vet­te kézbe a dolgokat, s ma már valamelyest javult Cikón a hely­zet. A vezetők kezdik érteni, hogy miben hibáztak ők­ és a ta­gok kezdik érteni, hogy miben hibáztak ők. Nemrég tartották a vezetőségválasztó közgyűlést, Mé­száros elvtárs azon is részt vett. A cikóiak látják, hogy van kiút. Azt is tudják, hogy ez az eszten­dő még nehéz lesz, de ha össze­fog a vezetőség és a tagság, ak­­k­or a régi bajok nem fognak is­métlődni- Úgy szerettem volna befejezni ezt az írást, hogy Ci­kón mindenki levonta az elmúlt évből a tanulságokat. Ezt azért még nem merem leírni, s még nem is lehet, majd talán tavas­­­szal, egy másik riportban. Scckvilty Péter Récsei János konyhaszekrénye Mennyi minden elfér egy konyhaszekrényben. Az ember n­em is hinné... Jómódú gazda hírében állt mindig Récsei János Kajdacson. Az ablak előtti kis kertecskében lévő lugason például több bort termelt, mint más ember több­száz négyszögölnyi területen. Hosszú évek után vetődtem is­mét hozzáj­. A kor már jobban látszik Récsei Jánoson, hat évti­zed nyomja vállát A lugas leg­jobb termő erejében van: évről évre bő termést ad, látszik ves­­­szejen, hogy tavaly is meghálál­ta gazdájának fáradozását. Bevallom, meglehetősen célta­lanul vetődtem hozzájuk, így az­tán nem kérdeztem, hagytam, hogy János bácsi beszéljen, ami­ről éppen akar. Felesége közbe­szólt: — A gyümölcsösünk már nem olyan szép, mint akkor volt, amikor itt járt. Récsei János csóválja a fel, hogy bizony néha már nem tud olyan gondot fordítani rá, mint azelőtt, amikor szinte ott élt a gyümölcsösében.­­ Mert azt mégsem akarja az ember, hogy a sajátja miatt el­maradjon a közös gyümölcsösben a munka. Tudja, azért az mégis­csak a közösé. Emlékszem, néhány éve azon vitatkoztunk, hogy az egyik em­bernek mi köze a másikhoz. Ki­esei bácsi nem volt valami kö­zösségi ember. Igaz, nem á” soha senkinek, de saját portáján kívül mással nem is nagyon törő­dött. Most már a háztáji gazdasá­gokban is közösen végzik a gyü­mölcsösök védelmét, s ennek ép­pen ő az egyik értelmi szerzője és megvalósítója. Valamikor gyermekkorában ol­vasta a költő versit a nemesek­ről: „Nem írok, nem olvasok — én magyar nemes vagyok". Pe­tőfi e versében éppen a környék, Récsei János szülőföldjének egy­kori urait leplezte le. És e vidék mai parasztembere ezt mondja az újságírónak: — Kérem, maga rosszul tudja a termőfaegység lényegét. A szak­könyvek szerint az úgy van, aho­gyan én mondtam, s azért kell tudni, mert:„ Ne csodálkozzon, hogy én ennyire bújom a köny­veket, de én gazdaember vagyok, nem lehetek meg­tanulás nélkül. „Én írok, én olvasok, én ma­gyar paraszt vagyok." —János bácsi, megmutatná, hogy milyen könyvei vannak? Kitárulnak a konyhaszekrény ajtói, s a tányérok, csészék, lá­basok és ételmaradékok mellől könyvek kerülnek elő. Az egyik a gyümölcsfák téli ápolásáról, a másik a baromfitenyésztésről, a harmadik a korai burgonya ter­mesztéséről szól, és így tovább. Mennyi minden elfér egy kony­haszekrényben! — Itt vannak leginkább kéz­nél. Az embernek ezekre gyakran van szüksége, mint az étkezésre. Milyen jól megfér a szellemi táplálék a gyomornak való ínyencségek és a konyhai felsze­relések mellett- BODA FERENC főm M»stt mnjuuá 3 A „fehér foltokról” I?­gyik barátom nagyon ta­­láiban Így nevezte azokat a szétszórt szőlőhegyi települé­seket, amelyek télvíz idején meg­lehetősen egyhangú álmos életet élnek, s a politikai és kulturális munka képzeletbeli térképén fe­hér foltot jelentenek. Meg lehetne-e szüntetni a­­ fe­hér foltokat«? Felül lehetne-e kerekedni a helyzet szabta ob­jektív nehézségeken? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ, amikor legutóbb a Bá­­taszék melletti kövesdi szőlő­hegyen jártam, ahol a politikai és kulturális élet hiánya egy­aránt mutatkozik. Hat párttag él a hegyen. Köz­tük az egyik pártiskolát végzett. Politikai oktatás nincs. Ezek a kommunisták évek óta el van­nak zárva a politikai képzés le­hetőségétől. Bátaszékre bejárni rossz időben, politikai oktatásra, szinte lehetetlen. Ellenforradalom előtt, negyventagú pártszervezet működött a hegyen. Eleven volt a pártálét. A visszaesés óta a kommunisták száma hatnál nem emelkedett magasabbra. Nincs a hegyen önálló politikai munka, teljes az elzárkózás. Az eset elgondolkodtató! Az egyik régi párttag — Sántha Fe­­rencné — beszélgetésünk során felvetette: létre kellene hozni egy helyi pártcsoportot. A párt­­csoport a helyi sajátosságoknak megfelelően dolgozná ki prog­ramját. Ha a pártélet felelevenedne, feltétlen maga után vonná, hogy aktivizálódna a volt MDP-tagok jelentős része. Nem ártana, ha a hegy hat kommunistája esti be­szélgetéseken megtárgyalná a pártiskolát végzett fejlettebb elv­társ, Nagy György segítségével korunk legégetőbb problémái K. P. XXI. kongresszus anyagát, pár­tunk célkitűzéseit. A beszélgetésekből kiderült, hogy az asszonyok szívesen ven­nék, ha a nőtanács szabó-varró tanfolyamot rendezne részükre Az unalmas téli esték tétlenségre kárhoztatják őket. A hegyen akad jónéhány iszákos ember, aki veri a feleségét A nőtanács­ról, mint a női jogok védelmező­jéről sokan nem is tudnak az asszonyok közül. Van kultúrhelyisége, iskolája­­ és két pedagógusa Kövesei­nek. Sokféle újság jár a hegyre, s a kintlévő könyvtári könyveket valósággal­­ szétolvassák«. Nincs villany. Kéthavonként egyszer van filmvetítés, zsúfolt néző­térrel. Az őszön nem érkezett meg a »vándormozi«. Az embe­rek este 10 óráig várták. Többen a szomszédos pusztára is átgya­logoltak. Hátha odament? A kövesdiek tehát, amint lát­ható, megízlelték a kultúrát. Megízlelték és étvágyat kaptak. Elégedetlenek, mert többet sze­retnének. Toronyi István tanító elmond­ta, hogy több ízben szóltak a bátaszéki tanácsnak az öltöző vé­gett. Az öltözőnek használható helyiségben ugyanis laknak. A színjátszóknak az ablakon ke­resztül lehet csak bemenni a színpadra. A hagyományos és többszörös sikernek örvendő, ál­talános iskolások által előadott műsorok is elmaradtak az utóbbi időben. Hogy miért? Mert nincs aki kézben tartaná, irányítaná, szervezné a hegy kulturális éle­tét, nincs szervezett politikai erő a hegyen, nincs pártcsoport, amelynek szükségességéről már szó esett! A KISZ-szervezet nem jöhet számításba, ugyanis a K­ISZ-korosztályhoz tartozó fia­talok közül alig egy-kettő maradt hűséges a szőlőhegyhez. A létre­hozandó pártcsoport viszont meg­hívhatná a környező községek KISZ-szervezeteinek tánc-, szín­játszó, énekcsoportjait. Minden­kor telt ház fogadná őket. A­­ hegy­ népe szomjazza a kultú­rát. Szomjazza, a természettudo­mányos ismeretterjesztő, egész­ségügyi, és mezőgazdasági jellegű előadásokat is. A TIT előadóival azonban mostanában még nem találkoztak a­­ hegy­ lakói. Sok a teendő! Csak néhányat említettem. A legsürgősebbeket. Nekünk egész népünket nevelni kell. Mi nem tűrhetjük a­­ fehér fo­ltokat«! <H› az 57081-es léoionista Gazsó csendesen feküdt a hord­ágyon. Nehezen előkotorta a gyógyszert, amit Hargitai adott neki az útra, és bevett egy sze­met-Ágyát tompa kábulat tartotta fogva, amelytől alig-alig tudott szabadulni. Egykedvűen nézett egy pontra a kocsi tetején... Oly­kor-olykor nagyot zökkent a ko­csi, de ő nem figyelt rá. Nem tudta, mennyi idő telt el, csak nézett tovább mereven, mozdu­latlanul-Egyszerre lövés dördült egész közelről, majd egy hang ordí­totta: — Támadás! Meg sem rezzent, talán nem is jutott el a szó tudatáig. A fegyverek felugattak. A viet­namiak viszonylag kis egységgel támadtak, a karavánról viszont rendkívül erős tűz fogadta őket Mintegy háromszor, négyszer na­gyobb volt a túlerő, mint amen­­­­nyire számítottak. Az őserdőből elkeseredetten kerepelt egy géppuska... A mentőautó ablaka hango­san csörömpölt és egy jókora üvege esett a beteg arcára. Az éles ablaküveg behasította Gazzó arcát... Óvatosan levette az üve­get, aztán letörölte a vért... A harc mintegy 20 perc múlva vé­getért... Az egyenlőtlen küzde­lem következményeként a viet­namiak visszavonultak... Néhány hajó!!rr­—dt c"'!~ —» ős­erdő alatt.­ Az egyik vietnami sebesülhet pc„.g­e.iu^— .. A karaván két embert vesztett, hatan megsebesültek. Néhány kocsi megrongálódott, de azt ha­marosan rendbehozták... A foglyot feldobták az egyik te­herautóra és a karaván elindult. Gazsó újra azt a pontot nézte a kocsi tetején-Fél óra múlva egy kisebb erődbe érkeztek. Először a sebe­sülteket szállították el. Gazsó hordágyát egy nagyobb üres he­lyiségbe vitték, amely inkább hasonlított lóistállóhoz, mint szo­bához. Alig néhány perc múlva a vietnami sebesültet hozták. Feje lelógott a hordágyról. Golyó­­roncsolta karja és melle csupa vér volt. Amint letették a sebe­sültet, ott termett a kapitány és egy vietnami tolmács. A kapitány megállt a sebesült mellett, jobb lábával átlépte a hordágy­­t és szinte ráült a beteg térdére. Megragadta a se­besült ősz haját és annál fogva felültette. — Miért támadtátok meg a visszafelé haladó karavánt? A szabadságharcos nem felelt A kapitány ököllel arconvágta úgy, hogy az elalélt. Hamarosan felráncigálta, aztán a tolmács se­gítségével újra kérdezett. — Honnan tudtátok, hogy nem üres a karaván? Honnan tudtá­tok meg, hogy fontos iratokat, továbbá fegyvert és egyéb alkat­részeket is visz?... Az ősz ember erre sem válaszolt. A kapitány arcul csapta úgy, hogy hogy az meglódult, a másik ol­dalon azonban a tolmács elkapta és egy jókora pofonnal vissza­lendítette eredeti helyzetébe. A négy-öt méterre fekvő Gazsd megborzadt. — Ki a cinkosotok? Ki az, vagy kik azok, akiktől híreiteket szerzitek? — ordította tovább a tiszt. A vietnami nem felelt. Most már a tiszt és a tolmács együtt estek neki. Ütötték, rúgták, pe­dig már alig volt benne élet. Egész teste csupa vér volt és vé­res lett tőle a tiszt, valamint a tolmács keze, ruhája, cipője is. — Melyik erődben ki a se­gítőtársatok? — kérdezte ordítva a tiszt. Az ősz vietnami hallgatott. A tiszt átlépett rajta, úgy, hogy most már Gazsó láthatta a fo­goly arcát is. Megdöbbenve nézte az összeroncsolt testű embert, aztán egyszerre szívébe markolt valami. A fogoly Nao Ting, Ti­ti apja volt! Nao Ting legalább húsz seb­ből vérzett. A hordágyat telje­sen átáztatta a vér és a földön is hatalmas vértócsák keletkez­tek. (Folytatás a 4. oldalon)

Next