Tolna Megyei Népújság, 1962. november (12. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-01 / 256. szám
1%2. november 1; Ttopijij mindig, ou'útifis, szépi leggzti Szekszárd A városi tanács költségvetésében évről évre nagy összegeket fordít a parkok gondozására, az idén például 900 000 forintot. Az elmúlt napokban is az elnyílott virágok helyébe új palántákat ültettek ki a városi kertészet dolgozói. Új virágágyakat alakítottak ki a sétakertben, a múzeum előtt. TOLNA MEGYEI KEPÚJSAG Kanadába viszi a szövetkezeti falu jó hírét • Huszonnégy esztendővel f szegénysorból feleségével és két leányával Kanadába vándorolt Freisinger Mihály. Kanada messze van. S az odaszakadt pári ember különböző híreket kapott messze hazájáról. Még egyszer átni a földet, amely őrzi még két keze munkáját, szót váltani a barátokkal, rokonokkal, átlépni a szülőház küszöbét, virágot tenni a szülők sírjára — ez volt a vágya, és idén rászánta magát a fárasztó utazásra. Azokkal jött vissza, akikkel eltávozott: feleségével és lányaival. Az idő elszaladt. Freisinger Mihály 70 esztendős. Azok közé tartozik, akik gyökeret vertek az idegen földön. Szerencsés ember, földet szerzett, dohánytermeléssel foglalkozik, farmer. Izgulva vártam a találkozót. Mit mond vajon falujáról a messzire szakadt ember, mit mond a tsz-ről, elégedett-e mindazzal, amit a sok-sok esztendő után itt talál? Gondoltam, akad majd kifogása is elég, hisz a pári Béke Tsz nem tartozik megyénk legjobb szövetkezeti gazdaságai közé... — Azt mondom először, ami a legjobban tetszik nekem — kezdi a beszélgetést. — A gyerekek... Nagyot változott a gyerekek sorsa. Minden jót megkapnak, talán egy kicsit el is kényeztetik őket. Maga elé néz a tengeren túlról visszajött 70 esztendős ember, idézi saját gyerekkorát. Meséli, hogy amikor ő gerekeskedett itt Páriban, ebédre kenyeret szeltek a szegény ember gyerekének és az udvarra küldték az eperfához, meggyfához, szedje le onnét a hozzávalót. — Most lenne jó itt Páriban gyerekeskedni — mosolyog — na, de ez nekem már nem lehetséges. Ezért inkább beszéljünk a faluról. Jártam a határban. Egyik csodálkozásból és meglepetésből a másikba estem. Itt kérem modern, korszerű gazdálkodás folyik. Különösen a kukoricatermesztés, a sűrű tőszám, a magas holdankénti hozam... Aztán a talajművelés... Jók a gépek, kitűnően dolgoznak ezek a gépek. A lányaim sokat fényképeztek. Lesz mit mutogatni Kanadában, és sok mindent valóban érdemes lesz megmutatni. Ez a gazdaság korszerű nagyüzem, és úgy látom, hozzáértő emberek vezetik. Mesél a farmokról. Az,5 gf-1--------------------------------peik mások, mint a mieink, mások a taláj- és a művelési viszonyok is, de nem jobbak az ő gépeik se, mint ezek. Amikor arra kértem, hasonlítsa össze a mi gazdálkodási színvonalunkat az övékével, akkor mély meggyőződéssel, gondolkodás nélkül jelentette ki, hogy minden tekintetben versenyképesek vagyunk a kanadai nagyüzemekkel. — Nálunk az értékesítésen múlik minden. Az se jó, ha sok terem, az se jó, ha kevés terem. Nálunk hamar be lehet csukni a boltot, a nagyobb farmerek is könnyen jutnak a tönk szélére. Ez most Magyarországon ismeretlen. Az állam segíti a szövetkezeteket. Itt egy szövetkezet sem mehet tönkre. Itt nincs létbizonytalanság. — Talán egyet lehetne kifogásolni. Kevesebbet dolgozik most a nép, mint azelőtt, és nem dolgoznak annyit sem, mint Kanadában. Nálunk úgy van, ha a farmer tartani akarja magát, s állni akarja a piacon a versenyt, akkor zseblámpával kell reggel megkeresni és este elhagyni a földjét. Nem tetszik nekem, hogy Páriban hétkor, fél nyolckor indulnak kifelé a határba... .Elgondolom, mi lenne itt, ha az emberek még többet dolgoznának! Nagyon gazdaggá lehetne tenni a falut. A gondolatmenete átvált, felderül az arca, s örömmel beszél tovább. Gazdagabb a nép mint938_TM“ amikor én elmentem innen. Csak csodálkozom a lakásokon, szép berendezéseken, az öltözködésen, és láttam a padlásokat, a spájzolat, istállókat, ólakat... Mindenkinek mindene megvan. Jobban táplálkoznak az emberek, mint 24 évvel ezelőtt és műveltebbek, tájékozottabbak, a mezőgazdasághoz is jobban értenek... — Megmondok mindent őszintén. A házakat szépen berendezik, csinosítják kívül is, belül is. Az új házak, amiket mostanában építenek, nagyon szépek, kényelmesek. Csak az utcák... Mintha nem törődnének az emberek úgy az utcákkal. Régen kirendelték a népet robotba. Most hallom, nincs ilyen, és sok a gép is, rontják az utat, de azért azt mondom, mégis nagyobb gondot lehetne fordítani az utcákra. — Szétnéztem Pesten is. Nem is tudom elmondani, mennyire megszépült ez a város. És láttam a vonat ablakából a rengeteg új szövetkezeti központot, az építkezéseket, a földeket, a sok-sok mezőgazdasági gépet, a korszerűen és gondosan művelt hatalmas táblákat, a gazdag termést. Elcsodálkoztam, és tetszett minden a szememnek. Pedig mindenütt panaszkodnak, hogy már évek óta nem jó az időjárás... így beszélt, így nyilatkozott falujáról, hazájáról a kanadai farmer, a messzire szakadt páriember, így látja a szövetkezeti falut, a magyar mezőgazdaságot, amelyről biztosan több rosszat, mint jót hallott új hazájában. Most visszatér Kanadába, és elviszi a hírt régi falujáról, hazájáról, sokat változott szülőföldjéről. Egészen biztos, hogy jó híreket visz a tengerentúlra. Gy. J. a Négy év után — KONGRESSZUSI HÓNAPOK ELŐTT Zavarban vagyok. Keresem a régit, a négy évvel ezelőtt látott berendezést, próbálom az akkori benyomásaimat egyeztetni a most rámtörővel. Más itt minden. Akkor még csak négy öreg gép zörgött a műhelyben, most húsz gép dolgozik, simán, csendben, mert már van a vegyesipari vállalatnak műszerész-tink részlege, kiváló szakmunkásokkal. A varrógépek mellett vásároltak még nyíró- vasaló- kártológépeket. Négy évvel ezelőtt, még Pestre szállították a félkészterméket — bundát, mellényt — vasalni és nyírni, most itt végzik el ezt a munkát is, sok ezer forint szállítási költséget takarítanak meg. Egy dolog azonban nem változott a négy évvel ezelőtti helyzethez viszonyítva. A minőség most is kiváló Sőt mondhatjuk, most jobb, mint akkor volt. Darabonkénti átvétellel adják át terméküket a nem éppen elnéző kereskedelmi szerveknek, mint a Divatcsarnoknak, meg a Corvin Nagyáruháznak. Ungár Pállal beszélgetünk a változásokról, amikor hozzánk lép a szakszervezeti titkár Pilán Boldizsár. Ő az emberek változásáról beszél. — Kongresszusi hónap előtt állunk — így kezdi —, s ez sok munkát ad nekünk, meg a dolgozóknak is. Éves tervünk egymillió-egyszázezer forint volt, vállaltunk még kilencszázezret hozzá, mert tudjuk, kell a meleg holmi a mezőgazdaságban, kell a csinos és szép bunda a nőknek. A kongresszusi hónapok — november és december — segítik tervünket, vállalásunkat megvalósítani. A programozók már dolgoznak. Igaz, már sok félkésztermékünk van a kongresszusi hónapokra, ezeket előre legyártottuk. S ezért lesz könnyebb a munkánk a két hónap alatt. Az elkészült program szerint kiírjuk, kinek mi jut a munkából, a vállalt kilencszázezer forintból. — így van ez? — teszem fel a kérdést Deák Ferencnének, aki az ocelot bundába bélést varr. — Nehéz két hónapunk lesz, de győzzük majd a munkát. — Kilencszázezer forintról van szó ! — figyelmeztetem én is Deáknét. — Tudjuk, de hát értünk a szakmához, tudjuk, hogy mire vagyunk képesek. Meglesz a kilencszázezer, ha jól megy minden talán a millió is. Apor Józsefné sofőrbundát varr. ö hogy vélekedik a kongresszusi hónapról? — Nem elég ma már csak azt hajtogatni úton, útfélen, hogy így, meg úgy helyeslem a párt, meg a kormány programját. Le kell tenni mindenkinek a voksát ehhez. A mi voksunk a kilencszázezer forint. Sokat mond ez a vállalás, mert kézzelfogható, sőt vásárolható lesz a Corvinban, meg a Divatcsarnokban. A varróknál az egyik új, szovjet gyártmányú gépnél állunk meg. Lángfalvi Józsefné párttagjelölt dolgozik a géppel. — Kitüntetés, vagy bizalom az oka, hogy maga kapta az új gépet. A fiatalasszony kérdőn néz a főcsoportvezetőre. Válaszoljon ő, ‘ .m « ■ gondolja, hisz ő a főnök, ő tette az új gépre. — Mind a kettő — mondja Ungár elvtárs — láttuk, hogy jól dolgozik, ügyes, nincs panasz munkájára. Nem csalódtunk. — És a kongresszusi versenyről Lángfalviné, hogy vélekedik? — Az éves tervet teljesíteni kell, ez törvény, itt nincs mellébeszélés. De a ráadás az már becsületbeli dolog. Tudnék nagy szavakat is mondani, hogy így a szocializmus építése, meg úgy az életszínvonal. De minek mondjam? Jobban hihető, ha azt mondom, tudjuk, kell az áru az üzletekbe és rajtunk múlik mennyi és hogy milyen lesz. Hát ezért is versenyzőnk. Hogy több és szebb áru legyen. Átmegyünk a másik műhelybe. Már lejárt a munkaidő, csak egy gép zörög, Márkus Zsuzsa dolgozik még. Kohász-kesztyűket varr, ö csakúgy, mint hat társa, önmecs. Új ez a szűcsöknél. A dolgozók, amint elkészítik a kesztyűket, csomagolják és átadják a raktárosnak. Eddig meos vizsgálta át munkájukat, most ők végzik el ezt a munkát is. — Ismerjük a szakmát, tudjuk mi a jó áru, s azt is, hogy ha én venném meg az árut, mit kifogásolnak rajta. Kicsit önkritikusan, vásárló szemmel végezzük a munkát és akkor minden rendben van. » — De először nem így vélekedtek róla? Zsuzsa nevet, mert eszébe jut, hogy mennyire féltek az új módszertől. S mondja is, hogy mekkora önbizalmat adott ez a módszer valamennyi munkásnőnek ... Négy éve alakult, s kezdett dolgozni a Simontornyai Vegyesipari Vállalat szűcsműhelye. A négy év eredményekben gazdag. Korszerűsítették a gyártási folyamatokat, új gépeket vásároltak, új üzemrészeket építettek. És mindenekelőtt, változtak az emberek, öntudatban előbbre léptek. S most, november elsején kéthónapos kongresszusi műszakot kezdenek. Nem év végi hajráért, hanem hogy terven felül többet, s jobbat adjanak... S ez emeli magasabb rangra ismét a szűcsöket. Palkovács Jenő émy GERENCSÉR MIKLÓS: Padgalambok Aztán vártak, kínlódó tehetetlenséggel, mintha egyszerre érezték volna, hogy mindjárt megnyílik alattuk a föld. Anti alatt már meg is indult. Minél tovább nézte a lányt, annál jobban elhomályosította szemét az éber szédület. Mintha nyugtalan víztükör elmosódott képe lett volna a lány, vonalai halvánnyá enyésztek, szép arca homályosan piroslott, csak a szeme ragyogott élesen, kérdő csodálkozással. Pásztor Anti lehunyta pilláit, s amikor újra fölnézett, már nyoma sem volt a káprázatnak. Érzései felocsúdtak az ájulatból, viharzássá szilajultak, de az értelem féken tartotta őket. — Csak azért fáj, hogy szajha lettél, mert szeretlek... — mondta halkan. Klári nem tudta, hogy a kapáért ugorjon, és azzal vágja szét Pásztor fejét, vagy a puszta körmeivel essen neki. Inkább várt, amíg hármat számolhat az ember. Hangjában az indulat leghalványabb árnyalata sem érződött. Akkor téged is szajha hozott a világra. Meg mindenkit, aki szerelem szülötte. Utálj, ha jólesik. De őt ne üldözd. Antit mintha doronggal ütötték volna tarkón: ráeszmélt, hogy félnek tőle. Jobbról bús napraforgó horgasztotta le mellette a fejét. Érte nyúlt és tépte, morzsolta a vattásbélű tányért. Csizmája orrára csíkos héjú magvak hulltak. Szomorú sajnálkozással nézte a lányt. Ennél bántóbbat nem is mondhatott volna Klári. Persze, Danira nem tudott harag nélkül gondolni, de a szándék, hogy ártson neki, a leggyűlölködőbb kedvében sem jutott eszébe. Még ilyen áron is drága volt neki Klári boldogsága, s tudta, soha nem fog annyira lealjasodni, hogy bosszúvágyból megrontsa az örömüket. Ha levágják valakinek a karját, hiába jajveszékelnek utána, okosabban teszi az ember, ha türelemmel bevárja a seb gyógyulását. Bizton megjósolhatta magának, hogy sokáig csonka marad, de belátta, nem vigasztalná az, ha bosszúvágyból mások életét csonkítaná meg. Ezért fájt neki a védekezés: „Utálj, ha jólesik. De őt ne üldözd.” — Gazember azért mégsem vagyok ... — szólt s fáradt mosolya többet mondott bánatáról, mintha őrjöngött volna. A domboldalról idehallatszott a legelésző csorda kolompszava. Kétségbeesetten eszmélt rá, hogy hiába hallják ugyanazt a kolompszót, hiába látják ugyanazt a domboldalt, mégis mennyire távol kerültek egymástól . Kincses József döccenő lépésekkel kapaszkodott föl a hegyi úton Kustánék szőlője felé. Amíg lépdelt a horhosban, bizakodó örömmel gondolta, hogy tavaszig megalakul a szövetkezet és attól kezdve vége a kolduséletnek. Hiszen eddig sem volt ágrólszakadt, kenyér, zsírozó mindig akadt, annyira sohasem rongyolódtak le, hogy folthoz kellett volna varrni a foltot, de ötről hatra sehogyan sem tudtak vergődni. Amióta Klári felnőtté serdült, még inkább szabadabban lélegezhettek, mert a lány serénysége megnövelte a vetemények életkedvét, azonkívül a korongot is ügyesebben pörgette, mint akárhány sutakezű fazekas. Bizony, Klári hovatovább nálánál is több hasznot mozdított a házhoz, s azon vette magát észre az öreg Kincses, hogy a lányát ugyanúgy kezdi tisztelni, miként hajdan tisztelte a feleségét, aki nyolc évvel ezelőtt köszönt el tőlük örökre. A bánkódás már rég nem kínozta, mert asszonyát lassacskán visszalopkodta a haláltól. Újra élt a hitves, csak másképp, mint a köztünk járók. Most is rágondolt, közben bele-belesimított türelmes tekintetével a horhos löszfalába kapaszkodó lenge akácbokrokba. Verebek verték föl a bozótok nyugalmát, hintázva ringtak a galy(Folytatás a 4. oldalon)