Tolna Megyei Népújság, 1962. december (12. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-16 / 294. szám

Tikos öt perccel ezelőtt érke­zett meg az utolsó fuvarral. Szombat van, egy órakor lelép az egész társaság, Tikos ezen gondolkozott egész úton. Az ostort egyszer sem emelte ki a bőrtokból, amit négy évvel ez­előtt szögelt az ülés mellé. Nem, most már nincs szükség arra, hogy odacsapjon a Csillag farára a csomós szíjjal, be­kocognak az új udvarra ezzel a kis teherrel, aztán lerakodnak, és indulás vissza az istállóba- Csillag soha többé nem fordul be a kocsival ebbe az udvarba, biztos, hogy más ló se teszi be ide a lábát. Vége. Kész a ház, Csillag hétfőn elmegy a vágó­ra, befejezi az életét, ami­ből közel két évet gürcölt végig azért, hogy kis terheket húzzon ide, az új telepre. Tikos itt áll most Csillag előtt, kiveszi pofájából a zab­lát, arra gondol, hogy van még húsz perc, jó lenne Csillag nyakába akasztani az ablakos­tarisznyát, hadd ropogtassa a zabot. De kevés az idő, inkább odahaza adja majd neki a kosz­­tot. Simogatja Csillag kopott nya­kát, fáj neki, hogy hétfőn nem jönnek már a kocsival, szeretné megkérdezni a lovat, mit érez most, de gyerekességnek érzi ezt és odakiált Szitáséknak az új ház oldalára, ahol hatan áll­nak együtt, lapátokkal, ásók­kal. — No, komák, ez volt az utolsó!... Kőszegi figyel föl erre első­nek, lóbálja a lapátját, a nyél közepén markolva és elindul Tikosék felé. — Hogyhogy utolsó? — kérdi nagy hangon. — Hát, hogy Csillag nem jön ide többé, úgy. — felel Tikos. — Utolsó fuvar volt. Hétfőn az mondják, a vágóra viszem, ha ugyan viszem, mert meg­mondom, ahogyan van, semmi kedvem hozzá. Kőszegi odaért, lábához ereszti a lapátot, megveregeti Csillag pofáját, a kiálló járomcsontját és megpróbál belenézni a sze­mébe. Az angyalát — gondolja azért szomorú, hogy ez a Csil­lag vágóra kerül hétfőn! Bele­bámul szegény pára a semmi­be, ahogyan eddig is tette, fo­galma sem lehet arról, hogy befejezte munkás pályafutását, leszedik róla szépen az istrán­got, pihen egyet holnap, s hét­­főn ráadják a vezetőszárat szinte meztelenül viszik el a vágóra, aztán volt Csillag, nincs Csillag... — Hát szóval befejezi - mondja halkan, aztán odaszól az embereknek, akik a ház napos oldalán készülődnek. — Halljátok? Csillag vágóra kerül! Az öt közül három figyel föl erre. Szitás, Apró és Papp le is teszi azonnal, ami a kezében van és elindul a ló felé. Három emberben, három különböző hangulatú gondolat támad: Szitás haldokló testet lát a kép­zeletében, apró, sötét mészár­széket vörös húsokkal, Papp csak a lovat látja és Tikost, s mintha ezek most mind a ket­ten sírnának. Amikor odaérnek, Apró bele­markol Csillag sörényébe és azt mondja: — Üreg jószág, ta­szítás a ló feje elé áll, rá­néz Tikosra, látja, hogy valami igen nyílt szomorúság rezeg az ember szemében és megszólal: — El kéne búcsúztatni sze­gényt, komák... — Ez az, nagyon okos dolog — mondja erre Papp és ott állnak mind a négyen Csillag előtt. Az őszi nap, hideg ezüstöt csurgat az új udvarra. Csillag hátán meg-megcsillan a szer­szám, a szék­en kefélt szőr. Tikos örül, hogy itt vannak most ezek az emberek a ló körül, tele van a lelke, sze­retne valami szép búcsúztatót mondani, mégiscsak évek óta dolgoznak, élnek együtt, hát csúnya lenne szó nélkül ki­fordulni ebből az udvarból. De annyit tud csak mondani: — Derék jószág volt, az biz­tos... Papp felnyúl Csillag fejéhez, simogatja és ránéz a többiekre. — Gyerekek, adjunk neki valamit. A másik három csak a sze­mével kérdi, hogy mit, de ak­kor Papp elindul sietve a ház oldala felé. — Persze, hogy adjunk — mondja Szitás is, de marad, olyasfélét érez, hogy Csillag­nak most a simogatásra van legjobban szüksége. Eközben Papp ott van már a falnál, ahová fél órája a ta­risznyáját tette, föl is nyitja,, kivesz belőle egy darab kenye­ret, bicskát húz elő a zsebéből, belevág a kenyérbe és siet vis­­­sza a lóhoz. Csillag, mintha mély álom­ból ébredne, fölkapja a fejét, körülnéz, remeg fekete orra, érzi a kenyér finom szagát. Papp nyomogatja hozzá a ke­nyeret: — Nesze, Csillag... — s majd­nem kifut a száján, hogy ez lesz az utolsó, de mást gondol: nem szabad az ilyent kimon­dani. — Egyél — folytatja me­legen. A többiek nézik. Csillag po­fája megrándul, felhúzza fél­oldalt az ínyét, beveszi a fala­tot, amit Papp elég nagyra vágott. Az emberek mosolyognak, a ló zablája csendesen zörren, kis pillanat és lenyeli a kenye­ret. Ak­kor Papp másik dara­bot vág, és a pofájába adja. — ízlik neki — állapítja meg Tikos kicsit szoruló torokkal. — De hiába, lejárt az ideje. Betegeskedésre nem érdemes tartani. Motornak nem kell majd így kenyeret adni, ha el­men... — Úgy ám! — mondja erre a nagybajszú Szitás, és ő is elindul a ház oldalához, neki is van maradék kenyere, miért ne adná most ennek a szegény Csillagnak. Hozza is a kenyeret, s mire odaér vele a lóhoz, Apró is siet már vissza. — Ejnye, énnekem is van egy darab!... Bámészkodó gyerekek tódul­nak oda Csillag köré, az em­berek hatan állnak már előtte, etetik a maradék kenyérdara­bokkal. Csillag fején meg-meg­­zördül a szerszám, az emberek fanyarkásan mosolyognak, hogy milyen jó dolga van most en­nek a lónak, a betyár minden­ségit! Kenyeret eszik, lenyelhet több mint fél kilót apró­­ dara­bokban. Tikos nagyon örül ennek, fönt ül már a bakon, nézi az embe­reket, amint álldogálnak Csil­lag körül, aztán nagyot sóhajt, és azt mondja: — Köszönjük, pajtások!... Most aztán hazafelé... Leszáll a kocsiról, megfogja a gyeplőt a zablánál, meg­emeli a kalapját, mosolyog az emberekre bánatosan, és indítja Csillagot. Vezeti egészen az ut­cáig, az emberek is kísérik, az­tán felül a bakra. Csillag bendőjét melegíti a finom kenyér, patái tompán puffannak­ . a friss­­ aszfalton, kocog a puffogó gépek között, hazafelé, az istállóba. ORMOS GERÖ 6 AZ UTOLSÓ FUVAR ▼ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]TTTTTVTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTVTTVTTTTTTTTT Álmomban múzsa voltam. Daliás ter­metű, szárnyas cso­dalény. Fent volt a hivatalom a men­­­nyekben. Két telefo­nom is volt, egy föl­di, és egy menyor­szági vonal. Az egyik mindig csengetett. Legtöbbször a Föld­re hívtak, jobban mondva megidéztek. Általában idősebb, kopasz urak invitál­tak csókra. Először mindig valamilyen fekete folyadékot it­tak, közben füstöltek. Utána hívtak engem. Általában pontosan jelentem meg, és homlokukra leheltem egy-egy csókot. Dü­höngtem, hogy nők sohasem rendeltek magukhoz, pedig úgy éreztem, iga­­­n csaaak őket tudnám meg­ihletni. Jó dolgom volt. Magas fizetést kaptam, plusz pré­miumot, egy-egy si­keres ihletés után. Május közepén egy sürgős telefonhívást kaptam, egy fiatal hölgy kért tőlem csó­kot. Azonnal kiszáll­ IHLET­ tam a helyszínre. A hölgy csinos, szőke­­hajú. Pongyolában várt rám, és karját ölelésre nyújtotta. Bemutatkozott: — Sárika vagyok. — Én a múzsája — mond­tam büszkén. — Nna, ez már igen, itt biz­tos a prémiumom — dünnyögtem elége­detten és elkaptam a hölgy derekát. Abban a pillanat­ban pofonok csattan­tak az arcomon. Fel­ébredtem. A felesé­gem derekát szoron­gattam vadul, és ő ütlegelt. — Megőrültél, Je­nő? — mondta kiáb­rándító, prózai hang­ján. —­ Mondd, honnan tudod a második ke­resztnevemet, hiszen sohasem mondtam neked, hogy én Má­ria—Sarolta vagyok. Te az előbb álmod­ban ötször is mond­tad: Sárika... Sárika — folytatta a felesé­gem. Elképedtem. Na tessék, kellett ez ne­kem. Tíz év után megihletett — a fe­leségem.« K. T. KÓPIÁS SÁNDOR: Rád várok... Rád várok a végtelen idő tengerpartján, a töprengés vasúti váltóinál, a céltalanság villamosmegállójánál, a boldogság bezárt pavilonja előtt, az emberi vágyak útkereszteződésénél. Rád vártam, mielőtt eszmélni kezdett volna ős­káosz bölcsőjében a Föld, mert tudtam, hogy térben és időben találkoznunk kell. Tudtam, hogy a szerelem útjait milliárd évekre előre kirajzolják a csillagok. ... Ez nem valami babonás hit az eleve elrendelés őrök törvényében, nem az isten ujjának megsejtése, nem sors, nem végzet, hanem a nő és a férfi minden alól kivételt képező egymáshoz vonzódása a még kialakulatlan anyag legkezdetlegesebb csíráiban, melyek még nem is rendelkeznek az emberi lét pszichikai jellemzőiv­el de már bennük van a leendő élet makacs és elszánt céltudatossága. ... És te megjössz,­­egyszerre lépsz be minden ajtón), és felragyogsz a megunt tárgyakon, és mágnesessé, elektromossá válik minden, és a szó elhallgat az antik bútorokban. JÉJELI KATALIN: A tájjal együtt... Jégvirágokat karcol a tél az ég hatalmas ablaküvegére. Csilingelő erdőben szaladok, — a szánon sikló fagy utolér-e? A picike, riadt őznyomokat oly pontosan követem, mintha közös lenne az én titkommal a menekülő őzikék titka. Pedig én csak fogócskát játszom, de ők az életüket mentik. .. .A tájjal együtt a hóba süppedek, s nem találok körülöttem senkit. Olaszországi notesz Velence A Doge-palota udvarán két XVI. századbeli kút áll. A világ minden tájáról érkező turisták megbámulják a kutat, azután pénzdarabot dobnak a kútba. A legenda szerint ugyanis, aki pénzt dob a vízbe, az még visszatér Ve­lencébe. Mellettem egy német férfi áll. Száz lírást dob be. Én csak egy tíz lírást. Meglátja ezt a német és megjegyzi: — Tíz líra? Az nagyon kevés! — Én csak pár napra akarok visszajönni. — adom meg a ma­gyarázatot. Firenze Meglátogattam egy Firenzében élő barátomat a Via Nationalen. Ebéddel fogadott. Elpanaszoltam neki, hogy az olasz éttermek ret­tentő drágák, ezért hideg felvá­gottat szoktam enni, de most megpróbálkozom majd a „pasta­­sutával”, azt mondják, hogy az az egyetlen olcsó étek az olasz vendéglőkben.­­ Na, akkor menj holnap a szomszéd házban lévő vendéglő­be. Ott remekül főznek. Keresd Luigit, és tőle kérjed a pastasutát így is történt. Luigi bólintott, egy kicsit vigyorgott is, amikor kézzel-lábbal magyaráztam neki, hogy a barátom küldött. Azután megnéztem az étlapon, hogy mennyibe kerül a „pastasma”. Megnyugodtam, hogy csak két­száz líra (tíz forint), ellentétben az öt-hatszáz lírás húsételekkel. Tíz perc múlva Luigi makaró­nit hozott, négyféle hússal, és öt­féle körítéssel. Csodálkoztam ezen a bőségen, és féltem, hogy valami tévedésről van szó. De nem, csak kétszáz lírát kellett fizetnem. Másnap tudtam meg, hogy a bőségtől ezer lírába került, nyolc­százat barátom előre kifizetett. Róma Sikerült látogatási engedélyt kapnom a római filmvárosba, Cinecittába. Éppen Anna Magna­­ni főszereplésével forgattak egy filmet. A világhírű filmszínésznő előző filmjét, a „Mamma Rómát" nemrégiben­­ mutatták be, nagy sikerrel. A forgatási szünetben tolmács segítségével beszélgettem vele néhány percig. A siker ke­rült szóba, és ennek kapcsán el­mesélt egy történetet kezdő szí­nésznő korából. — A premier előtt megállapod­tam barátaimmal és ismerőseim­mel, hogy siker esetén a Via Ve­­neto legdrágább éttermében va­csorázunk. Ha nem lesz siker, ak­kor a Via del Corson, a kis Gen­­naro vendéglőben. Egy órával az előadás után egyedül ültem egy nagy asztalnál a Via Veneton, a többiek a Gennaróban vártak rám. Nápoly A kis szállodában, ahol laktam, volt a portásnak egy kisfia. A tízéves kisfiút megajándékoztam egy úgynevezett Balaton szelettel, amelyet még Budapestről hoztam. A gyerek, de a papa is érdeklő­déssel nézte az ajándékot. A ná­polyi portás megkérdezte, hogy mi ez. — Nápolyi szelet — magyaráz­tam. — Itt még sohasem láttunk ilyesmit — mondta csodálkozva. Capri Amikor a sikló felvitt a kikö­tőből a hegyre, belebotlottam egy esküvői menetbe, amely egy ven­déglő elé sodort. A násznép be­ment, én kint maradtam, de a szívélyes vendéglős intett, hogy menjek be. Én gesztusokkal ér­zékeltettem, hogy nem tartozom a rokonság közé, de a vendéglős legyintett, és szinte betolt az aj­tón. Menyasszonyi csókot, és remek ebédet kaptam. Gondoltam, Cap­­riban az a szokás, hogy idegene­ket is meghívnak. Amikor távozni akartam, a vendéglős kilencszáz lírás (negy­venöt forint) számlát nyújtott át. Tudta, hogy idegen vagyok, de fizető vendégnek megfeleltem. Tehát itt Capriban fizettem meg az olcsó firenzei pastasuta árát... Bologna Mint minden olasz pályaudva­ron, itt is megrohantak a szállók ügynökei. Egymást túlkiabálva dicsérték az albergójukat. — Fényes, ragyogó, olcsó, luxur­őz, csodás, kényelmes! Csupa ilyen jelzőt használtak. Egy idősebb hotelügynök németül hozzám szólt: — A miénk is kicsi, kopott, és nálunk sincs meleg víz a csapban. Ebbe a hotelbe mentem lakni. Nem érhetett csalódás... PALÁSTI LÁSZLÓ i

Next