Tolna Megyei Népújság, 1962. december (12. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-16 / 294. szám
Tikos öt perccel ezelőtt érkezett meg az utolsó fuvarral. Szombat van, egy órakor lelép az egész társaság, Tikos ezen gondolkozott egész úton. Az ostort egyszer sem emelte ki a bőrtokból, amit négy évvel ezelőtt szögelt az ülés mellé. Nem, most már nincs szükség arra, hogy odacsapjon a Csillag farára a csomós szíjjal, bekocognak az új udvarra ezzel a kis teherrel, aztán lerakodnak, és indulás vissza az istállóba- Csillag soha többé nem fordul be a kocsival ebbe az udvarba, biztos, hogy más ló se teszi be ide a lábát. Vége. Kész a ház, Csillag hétfőn elmegy a vágóra, befejezi az életét, amiből közel két évet gürcölt végig azért, hogy kis terheket húzzon ide, az új telepre. Tikos itt áll most Csillag előtt, kiveszi pofájából a zablát, arra gondol, hogy van még húsz perc, jó lenne Csillag nyakába akasztani az ablakostarisznyát, hadd ropogtassa a zabot. De kevés az idő, inkább odahaza adja majd neki a kosztot. Simogatja Csillag kopott nyakát, fáj neki, hogy hétfőn nem jönnek már a kocsival, szeretné megkérdezni a lovat, mit érez most, de gyerekességnek érzi ezt és odakiált Szitáséknak az új ház oldalára, ahol hatan állnak együtt, lapátokkal, ásókkal. — No, komák, ez volt az utolsó!... Kőszegi figyel föl erre elsőnek, lóbálja a lapátját, a nyél közepén markolva és elindul Tikosék felé. — Hogyhogy utolsó? — kérdi nagy hangon. — Hát, hogy Csillag nem jön ide többé, úgy. — felel Tikos. — Utolsó fuvar volt. Hétfőn az mondják, a vágóra viszem, ha ugyan viszem, mert megmondom, ahogyan van, semmi kedvem hozzá. Kőszegi odaért, lábához ereszti a lapátot, megveregeti Csillag pofáját, a kiálló járomcsontját és megpróbál belenézni a szemébe. Az angyalát — gondolja azért szomorú, hogy ez a Csillag vágóra kerül hétfőn! Belebámul szegény pára a semmibe, ahogyan eddig is tette, fogalma sem lehet arról, hogy befejezte munkás pályafutását, leszedik róla szépen az istrángot, pihen egyet holnap, s hétfőn ráadják a vezetőszárat szinte meztelenül viszik el a vágóra, aztán volt Csillag, nincs Csillag... — Hát szóval befejezi - mondja halkan, aztán odaszól az embereknek, akik a ház napos oldalán készülődnek. — Halljátok? Csillag vágóra kerül! Az öt közül három figyel föl erre. Szitás, Apró és Papp le is teszi azonnal, ami a kezében van és elindul a ló felé. Három emberben, három különböző hangulatú gondolat támad: Szitás haldokló testet lát a képzeletében, apró, sötét mészárszéket vörös húsokkal, Papp csak a lovat látja és Tikost, s mintha ezek most mind a ketten sírnának. Amikor odaérnek, Apró belemarkol Csillag sörényébe és azt mondja: — Üreg jószág, taszítás a ló feje elé áll, ránéz Tikosra, látja, hogy valami igen nyílt szomorúság rezeg az ember szemében és megszólal: — El kéne búcsúztatni szegényt, komák... — Ez az, nagyon okos dolog — mondja erre Papp és ott állnak mind a négyen Csillag előtt. Az őszi nap, hideg ezüstöt csurgat az új udvarra. Csillag hátán meg-megcsillan a szerszám, a széken kefélt szőr. Tikos örül, hogy itt vannak most ezek az emberek a ló körül, tele van a lelke, szeretne valami szép búcsúztatót mondani, mégiscsak évek óta dolgoznak, élnek együtt, hát csúnya lenne szó nélkül kifordulni ebből az udvarból. De annyit tud csak mondani: — Derék jószág volt, az biztos... Papp felnyúl Csillag fejéhez, simogatja és ránéz a többiekre. — Gyerekek, adjunk neki valamit. A másik három csak a szemével kérdi, hogy mit, de akkor Papp elindul sietve a ház oldala felé. — Persze, hogy adjunk — mondja Szitás is, de marad, olyasfélét érez, hogy Csillagnak most a simogatásra van legjobban szüksége. Eközben Papp ott van már a falnál, ahová fél órája a tarisznyáját tette, föl is nyitja,, kivesz belőle egy darab kenyeret, bicskát húz elő a zsebéből, belevág a kenyérbe és siet vissza a lóhoz. Csillag, mintha mély álomból ébredne, fölkapja a fejét, körülnéz, remeg fekete orra, érzi a kenyér finom szagát. Papp nyomogatja hozzá a kenyeret: — Nesze, Csillag... — s majdnem kifut a száján, hogy ez lesz az utolsó, de mást gondol: nem szabad az ilyent kimondani. — Egyél — folytatja melegen. A többiek nézik. Csillag pofája megrándul, felhúzza féloldalt az ínyét, beveszi a falatot, amit Papp elég nagyra vágott. Az emberek mosolyognak, a ló zablája csendesen zörren, kis pillanat és lenyeli a kenyeret. Akkor Papp másik darabot vág, és a pofájába adja. — ízlik neki — állapítja meg Tikos kicsit szoruló torokkal. — De hiába, lejárt az ideje. Betegeskedésre nem érdemes tartani. Motornak nem kell majd így kenyeret adni, ha elmen... — Úgy ám! — mondja erre a nagybajszú Szitás, és ő is elindul a ház oldalához, neki is van maradék kenyere, miért ne adná most ennek a szegény Csillagnak. Hozza is a kenyeret, s mire odaér vele a lóhoz, Apró is siet már vissza. — Ejnye, énnekem is van egy darab!... Bámészkodó gyerekek tódulnak oda Csillag köré, az emberek hatan állnak már előtte, etetik a maradék kenyérdarabokkal. Csillag fején meg-megzördül a szerszám, az emberek fanyarkásan mosolyognak, hogy milyen jó dolga van most ennek a lónak, a betyár mindenségit! Kenyeret eszik, lenyelhet több mint fél kilót apró darabokban. Tikos nagyon örül ennek, fönt ül már a bakon, nézi az embereket, amint álldogálnak Csillag körül, aztán nagyot sóhajt, és azt mondja: — Köszönjük, pajtások!... Most aztán hazafelé... Leszáll a kocsiról, megfogja a gyeplőt a zablánál, megemeli a kalapját, mosolyog az emberekre bánatosan, és indítja Csillagot. Vezeti egészen az utcáig, az emberek is kísérik, aztán felül a bakra. Csillag bendőjét melegíti a finom kenyér, patái tompán puffannak . a friss aszfalton, kocog a puffogó gépek között, hazafelé, az istállóba. ORMOS GERÖ 6 AZ UTOLSÓ FUVAR ▼ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]TTTTTVTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTVTTVTTTTTTTTT Álmomban múzsa voltam. Daliás termetű, szárnyas csodalény. Fent volt a hivatalom a mennyekben. Két telefonom is volt, egy földi, és egy menyországi vonal. Az egyik mindig csengetett. Legtöbbször a Földre hívtak, jobban mondva megidéztek. Általában idősebb, kopasz urak invitáltak csókra. Először mindig valamilyen fekete folyadékot ittak, közben füstöltek. Utána hívtak engem. Általában pontosan jelentem meg, és homlokukra leheltem egy-egy csókot. Dühöngtem, hogy nők sohasem rendeltek magukhoz, pedig úgy éreztem, igan csaaak őket tudnám megihletni. Jó dolgom volt. Magas fizetést kaptam, plusz prémiumot, egy-egy sikeres ihletés után. Május közepén egy sürgős telefonhívást kaptam, egy fiatal hölgy kért tőlem csókot. Azonnal kiszáll IHLET tam a helyszínre. A hölgy csinos, szőkehajú. Pongyolában várt rám, és karját ölelésre nyújtotta. Bemutatkozott: — Sárika vagyok. — Én a múzsája — mondtam büszkén. — Nna, ez már igen, itt biztos a prémiumom — dünnyögtem elégedetten és elkaptam a hölgy derekát. Abban a pillanatban pofonok csattantak az arcomon. Felébredtem. A feleségem derekát szorongattam vadul, és ő ütlegelt. — Megőrültél, Jenő? — mondta kiábrándító, prózai hangján. — Mondd, honnan tudod a második keresztnevemet, hiszen sohasem mondtam neked, hogy én Mária—Sarolta vagyok. Te az előbb álmodban ötször is mondtad: Sárika... Sárika — folytatta a feleségem. Elképedtem. Na tessék, kellett ez nekem. Tíz év után megihletett — a feleségem.« K. T. KÓPIÁS SÁNDOR: Rád várok... Rád várok a végtelen idő tengerpartján, a töprengés vasúti váltóinál, a céltalanság villamosmegállójánál, a boldogság bezárt pavilonja előtt, az emberi vágyak útkereszteződésénél. Rád vártam, mielőtt eszmélni kezdett volna őskáosz bölcsőjében a Föld, mert tudtam, hogy térben és időben találkoznunk kell. Tudtam, hogy a szerelem útjait milliárd évekre előre kirajzolják a csillagok. ... Ez nem valami babonás hit az eleve elrendelés őrök törvényében, nem az isten ujjának megsejtése, nem sors, nem végzet, hanem a nő és a férfi minden alól kivételt képező egymáshoz vonzódása a még kialakulatlan anyag legkezdetlegesebb csíráiban, melyek még nem is rendelkeznek az emberi lét pszichikai jellemzőivel de már bennük van a leendő élet makacs és elszánt céltudatossága. ... És te megjössz,egyszerre lépsz be minden ajtón), és felragyogsz a megunt tárgyakon, és mágnesessé, elektromossá válik minden, és a szó elhallgat az antik bútorokban. JÉJELI KATALIN: A tájjal együtt... Jégvirágokat karcol a tél az ég hatalmas ablaküvegére. Csilingelő erdőben szaladok, — a szánon sikló fagy utolér-e? A picike, riadt őznyomokat oly pontosan követem, mintha közös lenne az én titkommal a menekülő őzikék titka. Pedig én csak fogócskát játszom, de ők az életüket mentik. .. .A tájjal együtt a hóba süppedek, s nem találok körülöttem senkit. Olaszországi notesz Velence A Doge-palota udvarán két XVI. századbeli kút áll. A világ minden tájáról érkező turisták megbámulják a kutat, azután pénzdarabot dobnak a kútba. A legenda szerint ugyanis, aki pénzt dob a vízbe, az még visszatér Velencébe. Mellettem egy német férfi áll. Száz lírást dob be. Én csak egy tíz lírást. Meglátja ezt a német és megjegyzi: — Tíz líra? Az nagyon kevés! — Én csak pár napra akarok visszajönni. — adom meg a magyarázatot. Firenze Meglátogattam egy Firenzében élő barátomat a Via Nationalen. Ebéddel fogadott. Elpanaszoltam neki, hogy az olasz éttermek rettentő drágák, ezért hideg felvágottat szoktam enni, de most megpróbálkozom majd a „pastasutával”, azt mondják, hogy az az egyetlen olcsó étek az olasz vendéglőkben. Na, akkor menj holnap a szomszéd házban lévő vendéglőbe. Ott remekül főznek. Keresd Luigit, és tőle kérjed a pastasutát így is történt. Luigi bólintott, egy kicsit vigyorgott is, amikor kézzel-lábbal magyaráztam neki, hogy a barátom küldött. Azután megnéztem az étlapon, hogy mennyibe kerül a „pastasma”. Megnyugodtam, hogy csak kétszáz líra (tíz forint), ellentétben az öt-hatszáz lírás húsételekkel. Tíz perc múlva Luigi makarónit hozott, négyféle hússal, és ötféle körítéssel. Csodálkoztam ezen a bőségen, és féltem, hogy valami tévedésről van szó. De nem, csak kétszáz lírát kellett fizetnem. Másnap tudtam meg, hogy a bőségtől ezer lírába került, nyolcszázat barátom előre kifizetett. Róma Sikerült látogatási engedélyt kapnom a római filmvárosba, Cinecittába. Éppen Anna Magnani főszereplésével forgattak egy filmet. A világhírű filmszínésznő előző filmjét, a „Mamma Rómát" nemrégiben mutatták be, nagy sikerrel. A forgatási szünetben tolmács segítségével beszélgettem vele néhány percig. A siker került szóba, és ennek kapcsán elmesélt egy történetet kezdő színésznő korából. — A premier előtt megállapodtam barátaimmal és ismerőseimmel, hogy siker esetén a Via Veneto legdrágább éttermében vacsorázunk. Ha nem lesz siker, akkor a Via del Corson, a kis Gennaro vendéglőben. Egy órával az előadás után egyedül ültem egy nagy asztalnál a Via Veneton, a többiek a Gennaróban vártak rám. Nápoly A kis szállodában, ahol laktam, volt a portásnak egy kisfia. A tízéves kisfiút megajándékoztam egy úgynevezett Balaton szelettel, amelyet még Budapestről hoztam. A gyerek, de a papa is érdeklődéssel nézte az ajándékot. A nápolyi portás megkérdezte, hogy mi ez. — Nápolyi szelet — magyaráztam. — Itt még sohasem láttunk ilyesmit — mondta csodálkozva. Capri Amikor a sikló felvitt a kikötőből a hegyre, belebotlottam egy esküvői menetbe, amely egy vendéglő elé sodort. A násznép bement, én kint maradtam, de a szívélyes vendéglős intett, hogy menjek be. Én gesztusokkal érzékeltettem, hogy nem tartozom a rokonság közé, de a vendéglős legyintett, és szinte betolt az ajtón. Menyasszonyi csókot, és remek ebédet kaptam. Gondoltam, Capriban az a szokás, hogy idegeneket is meghívnak. Amikor távozni akartam, a vendéglős kilencszáz lírás (negyvenöt forint) számlát nyújtott át. Tudta, hogy idegen vagyok, de fizető vendégnek megfeleltem. Tehát itt Capriban fizettem meg az olcsó firenzei pastasuta árát... Bologna Mint minden olasz pályaudvaron, itt is megrohantak a szállók ügynökei. Egymást túlkiabálva dicsérték az albergójukat. — Fényes, ragyogó, olcsó, luxurőz, csodás, kényelmes! Csupa ilyen jelzőt használtak. Egy idősebb hotelügynök németül hozzám szólt: — A miénk is kicsi, kopott, és nálunk sincs meleg víz a csapban. Ebbe a hotelbe mentem lakni. Nem érhetett csalódás... PALÁSTI LÁSZLÓ i