Tolna Megyei Népújság, 1967. október (17. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-01 / 232. szám

Tt»V 1967. október 1. Fodrászüzlet a pusztán A szombati nyitás után az első vendég reggel hatkor ült a fod­rászszékbe, az utolsótól este nyolckor köszönt el Koch Éva, a fiatal fodrászlány. Szüreti bál­ra készültek a biritói fiatalok, érthető a nagy forgalom. Folya­matosan dolgozott Éva vasárnap délelőtt is és kedden, szerdán is, csak most, csütörtökön volt egy másfél órás pihenője. De holnap, holnapután ismét nagy forgalom­ra számít, hiszen jön a Déryné Színház és színielőadásra beülni frissen csináltatott frizurával jó. Évikém, mikor jöhetek holnap? — egy fiatalasszony érdeklődik. — Tessék jönni fél egy és egy között. Akkorra még nincs elő­jegyzésem. Akár egy városi fodrászüzlet­ben. Ha valaki nem akar hossza­san várakozni, előre megbeszéli az időpontot. Különben az érke­zési sorrend a mérvadó. — Persze, ezt nem lehet szi­gorúan venni. Nyitás után rend­szerint a nőkkel kezdem. Meg­csinálok két-három hajmosást, berakás után a búra alá ültetem őket. Miközben szárad a hajuk, elvégzek egy-két borotválást, haj­­vágást, majd ismét az asszonyok­kal, leányokkal foglalkozom. — Csak idevalósiak jönnek az üzletbe? — Nem. Volt már egy-két ven­dégem Paksról is. Amikor meg­tudták, hogy eljövök a régi mun­kahelyemről, mondták, hogy ide is kijárnak. Határozottan sikere van az új biritói fodrászüzletnek. Itt, a pusztán, ahol soha sem volt fod­rász. Az uraság bejárt Paksra, a puszta béresei, asszonyai, leányai pedig nem jártak fodrászhoz. Most pedig ez a nyolcvancsaládos település állandó munkát ad egy fodrászlánynak. Hogyan „született“ az új üzlet? Ezt próbálom kinyomozni. El­gondolom, hogy hónapokon ke­resztül sürgették szakszervezeti gyűlésen, termelési tanácskozáson, míg nagy nehezen beleegyeztek a vezetők, aztán elintézték a he­lyiséget, megbeszélték­ a szövet­kezettel, hogy berendezi és ki­­küld ide egy fodrászt. — Eszünkbe se jutott ilyet kér­ni — mondja Lehota Mihályné bérelszámoló. Fodrászt a pusztá­ra?... — Ha tehettük, bementünk Paksra — teszi hozzá Duchert Imréné tejkezelő — megcsinál­tatni a hajunkat. A vezetők a megmondhatói an­nak, hányszor „kellett” hozzájá­rulni különféle „hivatalos” be­utazásokhoz, amelyek bevallott célja az volt, hogy a bankban, a postán, vagy valamelyik bolt­ban elintézzenek valamit a gaz­daság asszonyai, leányai és „mel­lékesen” beültek a fodrászhoz is. Koch Mihály szállításvezető őszinte. — Én voltam az egyik fő moz­gatója az ügynek. Lányom ki­tanulta a fodrászszakmát, június­ban felszabadult. De a mestere azt­ mondta, hogy nála nem ma­radhat, van ott egy idősebb se­géd is, azt tartja meg. Beszélget­tünk is, hogy jó lenne itt egy üzletet nyitni, ő szívesen kijárna Paksról. Amikor aztán felszaba­dult ez a helyiség, szóltam az igazgatónak. Egyből ráállt. A biritói fodrászüzlet tehát eléggé rendhagyó módon szüle­tett meg. Borontay István igazgatónál szakemberek jártak az imént. A termés a hajviselettől­­ függ Erről tanúskodik a hat-nyolc szép cső kukorica is az asztalon különféle címkékkel. — Én sokkal kisebb jelentő­ségű dologról szeretnék beszélni, mint a kukoricatermelés. Az új fodrászüzletről. — Talán azt hiszi az elvtárs, hogy nincs kapcsolat a fodrász­búza és a kukorica között? _ ? — Persze, a jó kukoricatermés­hez sok minden kell, gépek, jó vetőmag, vegyszer eső. De min­denekelőtt emberek kellenek. Mi­vel tudjuk mi az embereket itt tartani? Főleg a fiatalokat? Olyan életkörülményeket teremtsünk számukra, hogy ne kívánkozzanak el innét. Ebbe pedig beletartozik nemcsak a lakás, a vízvezetéki víz, a jó út, a televízió, a rend­szeres színházi előadás, az, hogy kulturált körülmények közt el lehessen fogyasztani egy pohár sört, hanem a hajszárító búza is. A lány, a ló egész nap kukoricát kapál, este úgy megy a táncmu­latságra, hogy előzőleg megcsi­náltatja a frizuráját. A húszéves állatgondozó munka után lezuha­nyoz és estére hegyes orrú cipőt húz... Rendhagyó — szabályos Ha itt nem biztosítjuk a meg­felelő életkörülményeket, a fia­talok elmennek a városba. Ahol mindezt megtalálják. Hát ezért örültem az ötletnek és meg kell mondjam őszintén, minden segít­séget megadtunk ahhoz, hogy minél előbb megnyíljon az üzlet. Még a lábtörlő rácsot is a mű­helyünkben csinálták meg hulla­dékanyagból. A nyáron nyitot­tuk meg az új Vegyesboltot — még ruházati cikkeket is árusí­tanak benne — és az italboltot, kis kerthelyiséggel. Előzőleg meg­kerestük a földművesszövetkeze­­tet. Azt mondták, adjunk telket és embereket az építkezéshez.­ A­ többi az anyag, a berendezés és üzemeltetés az ő dolguk. Most Földesen hasonlót csinálunk, az­zal a különbséggel, hogy mi ad­juk az anyagot az építkezéshez és a szövetkezet a munkásokat. — És a szabályok? — A törvé­nyes keretek? — A különféle rendelkezéseket nem szegjük meg. De amit lehet, megteszünk. Hogy őszinte legyek, öt évvel ezelőtt nem mertünk volna mindebbe belemenni, de most azt tekintjük fő szabálynak, hogy az a jó vezető, aki az em­berek gondjainak megoldásán is fáradozik, a termelés kérdéseinek megoldásán töri a fejét. Rendhagyó módon születtek a biritói üzletek? — Inkább ezt ké­ne szabályosnak tekinteni. JANTNER JÁNOS Filmfelvevőt, fényképezőgépet, órát nyerhet Indul a Moziüzemi Vállalat rejtvény­pályázata A Tolna megyei Moziüzemi Vállalat a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 50. év­fordulója alkalmából 12 fordu­lós képrejtvény-pályázatot hir­det. A Tolna megyei Népúj­ságban 4-étől naponta egy-egy moziképet közlünk, amely nagy sikerű szovjet filmek jel­lemző szereplőit és jeleneteit ábrázolja. A kép alatt közöl­jük a megfejtendő kérdést há­rom felelettel, amelyekhez 1, 2, x jelzés tartozik. A megfej­tőnek a helyes válasz alatti jelzést kell bekarikáznia, és azt az alább közölt totószel­vénybe a megfelelő helyre be­írnia. A totószelvényt csak a teljes kitöltés után, tehát ok­tóber 15-e után kell a Tolna megyei Moziüzemi Vállalat cí­mére — Szekszárd, Garay tér 4. — legkésőbb október 22-ig beküldeni. Az értékelés ered­ménye a Népújság november 5-i szám­ában jelenik meg. A három első díjat november 7-én a szekszárdi Garay film­színházban adják át a szeren­csés nyerteseknek a második mo­zielőadás vetítése előtt. A pályázat fő­díja egy Qarc­h filmfelvevőgép tartozékok­kal, második díj egy fényképe­zőgép, a harmadik díj pedig egy karóra. Ezenkívül kiosz­tanak negyedik díjként egy hat hónapra szóló egyszemé­lyes, ötödik díjként egy három hónapra szóló egyszemélyes és hatodik díjként egy egy hónap­ra szóló egyszemélyes mozibér­letet. fOLNA MFCYFI NEPŰJSAQ így látták Szekszárdot A FRANCIA VENDÉGEK Egy újságcikk kevés ahhoz, hogy leírjuk a franciaországi Be­­zons város hattagú küldöttségé­nek szekszárdi élményeit. Íme Albert Bettencourt­nak, Bezons város polgármesterének néhány megjegyzése: — Mi a város vendégei voltunk több napon keresztül, s termé­szetesen igyekeztünk minél töb­bet látni, tapasztalni. Küldöttsé­günk a legkülönbözőbb politikai körökből tevődik össze. Alkal­munk nyílt a város és a megye vezetőivel éppúgy találkozni, be­szélgetni, mint az egyszerű dol­gozókkal a különböző munkahe­lyeken. Nyugodt szívvel mond­hatom, hogy a tapasztalataink minden várakozást felülmúltak. Nem gondoltuk, hogy ebben a kis városban ennyi nagy építke­zéssel,­ ilyen sok komoly intéz­ménnyel találkozunk. Különösen az lepett meg bennünket, hogy milyen sokat adnak e városban az emberek kulturálódására, mű­velődésére. Láttuk, hogy épül a hatalmas művelődési palota, de a működő kulturális létesítmé­nyeket is megtekintettük. Mi Franciaországban kapitalista rendben élünk, nekünk ott min­dennapi harc az osztályrészünk. Amint itt Magyarországon is közismert, a vasárnapi választá­sok során jelentősen előretört a francia kommunista mozgalom. (Közbevetőleg megjegyezzük, hogy mint kommunista polgár­­mestert, Albert Bettencourt is­mét megválasztották — a szerk. megjegyzése). Most a választási győzelmünk után arra törek­szünk, hogy egyesítsünk minden baloldali erőt. De Gaulle külpoli­tikája jó, azzal mi kommunisták is egyetértünk, a békés, baráti külpolitikáját mi is támogatjuk. De ez csak egy része politikájá­nak. Mi­­ franciák, akik mindig­ a forradalom élharcosai voltunk, most évszázadokkal szorultunk háttérbe, mert az országban nincs megfelelő demokratikus előrehaladás. És amikor idejö­vünk Magyarországra, látjuk, hogy itt boldogság van, a dolgo­zók saját maguknak építik or­szágukat. Biztosak vagyunk ab­ban, hogy önöket, mint Szekszárd város képviselőit nagy örömmel fogadják majd Bezons város dol­gozói, ha eljönnek viszonozni a mi látogatásunkat, de bizonyos hivatalos körök már másképpen veszik majd ezt. A küldöttség jellegének meg­felelően szinte kizárólag város­­fejlesztési és hasonló kérdésekről folytak a beszélgetések. — Szekszárdon mennyi a lak­bér? — Az átlagkereset 6—7 száza­léka. — Ez szinte hihetetlenül elő­nyös a lakóknak. Nálunk a vá­rosi tulajdonban lévő lakások után egy-e­gy dolgozó átlagosan keresetének egyharmadát fizeti. De ez még a jobbik arány, ráért a magántulajdonosok olyan ma­gas lakbért kérnek, hogy fel­emészti egy dolgozó átlagkerese­tének az 50 százalékát is. Ez a 6—7 százalék elég a lakások fel­újítására és újak építésére? — Nem. Szekszárdon például körülbelül 2 millió forint jön be évente lakbérből, de csak a fel­újítási kiadás kitesz évente 4 milliót. Nálunk az állam hatal­mas összeget fordít a dolgozók lakásviszonyainak megjavítására. — Bezons elsősorban saját ere­jére van utalva. Ott a különbö­ző adók fedezik a kiadásokat: a város polgárai kereseti adót, lak­béradót, lakásadót egyaránt fi­zetnek. — Mi volt a véleményük a város összképéről? Néha már kora reggel elkezd­tük járni a várost. Az egyik reg­gel arra figyeltünk fel, hogy 7—8 óra közt milyen tömeg hullám­zik az utcákon. Megtudtuk, hogy többnyire ilyenkor futnak be a reggeli vonatok, buszok, s igen sok az úgynevezett „bejáró”. Ez legtöbb város esetében így van. Viszont ami meglepett bennün­ket, hogy itt milyen nyugodtak, kiegyensúlyozottak az emberek. Megfigyeltük azt is az utcákon, hogy milyen jólöltözöttek az em­berek, különösen a gyermekek. Mivel ezt az utcán láttuk, s nem is ünnepnap, nyugodtan levon­ható belőle az a következtetés, hogy az emberek jól élnek, mert különben nem tellene ilyen öl­tözködésre. — Mi a véleményük az üze­­­­mekről? — Ez is ugyanolyan kellemes meglepetés, mint maga az egész város. A városnak ugyan nincs nagyobb ipara, azt észrevettük­, de az üzemek modernek, jól felszereltek, a dolgozók elégedet­tek, megfelelő körülmények közt dolgoznak. Mi odamentünk, aho­va akartunk, azt kérdeztünk, amit akartunk. Ezt azért jegy­zem meg, mert ha önök eljönnek hozzánk, nehezebb dolgunk lesz az üzemlátogatást illetően, mert ott magáncégek vannak, s oda vagy beengednek valakit, vagy nem. Végezetül szeretnénk hangsú­lyozni — fejezte be nyilatkoza­tát Albert Bettencourt Bezons-i polgármester — hogy reméljük, a két város közti baráti kapcso­latok a mostani megállapodá­saink alapján tovább bővülnek majd az elkövetkezendő években. BODA FERENC 99 Háború“ a Sötétvölgyben­ ­ Csütörtökön délelőtt mintegy százötven őcsényi iskolás szállta meg a sötétvölgyi erdő­­szélen levő erdészház környékét. A termelőszövetkezet és a hon­védség gépkocsijai szállították a pajtásokat, a fegyveres erők nap­ja alkalmából egy nagyszabású hadijáték színhelyére. A felső négy osztályt képvi­selő úttörőőrsök először lelemé­nyességet, fizikai felkészültséget, tudást igénylő versenyben mér­kőztek meg egymással. Az első feltétel szerint egy, a bokrok között elrejtett levelet kellett megkeresni mindegyik őrsnek. A hetedikesek pillanatok alatt megtalálták. A nyolcadiko­soknak már néhány percbe tel­lett mire rábukkantak... A lezárt borítékban egy szét­tépett térképvázlat volt. A pa­pírdarabokat össze kellett rakni, és aszerint továbbindulni a Vetél­kedő útvonalán. A következő állomáson a fiú­kat mászókötél, a lányokat kú­szófolyosó várta. Az időeredmény itt is befolyásolta a versenyt. Aki a kúszófolyosón a hátával érin­tette a kifeszített spárgát, az * és természetesen a csapat — hi­bapontot kapott. A harmadik állomáson szám­tanfeladatokat kellett megoldani, történelmi, irodalmi és nyelvtani kérdésekre felelni. Ezután következett a nap leg­izgalmasabb része — a számhá­ború­ik védők elfoglalták helyüket a dombon, egy kis tisztá­son, a homlokukra kötött kar­tonlapon kék számokkal. A zász­lót jó magasra felkötötték egy fára ... Rakétajelre indult meg a táma­dás, katonák közreműködésével. Az erdő csendjét géppisztolysoro­zatok — vaktölténnyel —■ verték fel, puffancsok durrantak, köd­gyertyák füstjének védelme alatt törtettek felfelé, egyszerre három oldalról rohamozva, a piros szá­mos támadók. Sűrű bokrok kö­zött kúszva, csúszva törték előre, rohamukat még a helyzeti előny­ben, a fák törzse mögött, a bok­rok alján, mélyedésekben lapuló védők sem tudták feltartóztatni. Akinek a számát leolvasták, az „elesett”, ki kellett állnia a küz­delemből. Néhány fős felderítő járőrök rohamoztak az élen, majd utánuk tömör bolyban egy-egy nagyobb létszámú csoport, és habár a vé­dőknek sikerült néhány számot leolvasni, ők is hasonló sorsra jutottak. — A zászlóhoz! A zászló felé! — vonultak vissza a védők. A zászlót őrző védők abban az irányban helyezkedtek el, ahon­nan a legnagyobb ,,csatazaj” hal­latszott. Egy támadó csoport közben csendben a védők hátába került és amire a meglepetéstől ma­gukhoz tértek volna, egy köd­gyertya védelme alatt egyszerre többen is kúsztak felfelé a fára... Néhány pillanat múlva már dia­dalmas csatakiáltással lobogtatták kezükben a zászlót. — Miénk a zászló! Győztünk! A verseny és a számháború fáradalmai után előkerült a táskákból az ennivaló. Néhány pajtás felderítő útra indult, majd jókora nyaláb száraz gallyal tért vissza. Az erdőszéltől távolabb tüzet raktak, kezdetét vette a nyársfaragás, a szalonnasütés.­­De voltak, akik még az ebé­det is elhanyagolták, amikor a harci játékban részt vett katonák hozzáláttak fegyvereik tisztításá­hoz. Néhányan még arra is vál­lalkoztak, hogy amint látták, szétszedjék, majd ismét össze­rakják a géppisztolyt. Azzal csak teljes lett az öröm, amikor a fegyverrel a nyakuk­ban őrszemeknek állhattak ki, őrizni a rögtönzött tábort. Még a katonasapkát is a fejükre rakták. A bátrabbak példáját a többiek is követték, majdnem hajba is kaptak, mert mindegyik szerette volna, ha — csak néhány pilla­natra is — igazi fegyver van a kezében. Egyik katona közben tangó­harmonikát szedett elő a sok tit­kot rejtő sátorlap alól. A lányok egy szempillantás alatt körbefog­ták, és rövid idő alatt „lebonyo­lították” a legutóbbi táncdal­fesztivált. A délutáni órákban indul­­tak vissza a gépkocsik, a jókedvű gyerekekkel. A program este hétkor a sportpályán folyta­tódott tábortűzzel, az úttörők és a katonavendégek műsorával. A tábortűz mellett hirdették ki a délelőtti verseny eredményét is. BI.

Next