Tolna Megyei Népújság, 1971. február (21. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-21 / 44. szám
A fénykép, amelyen legföljebb tizennégy éves lehetett, szemrevaló fiút ábrázol: nemcsak az ápolt külső tűnik fel, hanem az arc gyerekes kedvessége is, melyre az alig nyolc évvel utóbb készült képen már mi sem emlékeztet. A kép hátlapján anyjának írása:Petőfi Zoltán. Mikor még félig meddig ártatlan volt. Tempi passati.” Amikor a kép készült, körülbelül 1862-ben, Petőfiné már több mint tíz éve Horváth Árpád felesége, Zoltán pedig a piaristákhoz jár, de évről évre rosszabban tanul. Sorsa már eldőlt, jóllehet környezete egyelőre nem sejti, hogy nincs az az erő, amely megállíthatná a bukásban, s amikor 1870. november 5-én utolsót dobbant a nyugtalan szív, csak tragikus sorsa teljesedett be. Elfecsérelt élete példa is lehetett volna, de végül már erre sem volt alkalmas. Petőfi árnya „Legszorgalmasabb fürkészéseim és bizonyságot adó adataim tökéletesen meggyőznek a felől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban elesett.” Szendrey Júlia írja ezt második házasságkötésekor adott nyilatkozatában, 1850. július 21-én. De egyelőre alig volt, aki elhitte: a bujdosó Petőfi legendája még jószerivel el sem indult öncsalóvígasztaló útjára, s Arany egy év múltán is fájdalommal írja: Igen, a hír halálod kimondani haboz. Petőfiné, illetve most már Horváth Árpádné, akit nyugtalansága oly sietve hajtott az új házasságba, gyorsan leszámol Petőfi emlékével, a mártír költő özvegyének szerepe nem való neki. Mosolyogva nyújtja karját táncra... Aztán feled, feled feled, — hogy ismét Aranyt idézzük. De Petőfi emléke sokkal elevenebb, a honfiba is hozzá menekül, mert a legkisebb remény is vigaszt tud adni. Az özvegynek ezzel is szembe kell néznie, s miután valóban nincs más fegyvere, csak feled, feled, mert nemcsak új házassága távolítja el Petőfitől, hanem a kortársi neheztelés, az ismétlődő hírlapi élcelődések is. Lélektanilag képtelen helyzet: a Petőfi-kultusz országos üggyé válik. Gyulai már 1854-ben közzéteszi máig is jelentős tanulmányát, megindul az emlékezések áradata, csak az özvegynek nincs egy szava sem. ír néhány rossz verset, még rosszabb elbeszélést, de arról szót sem ejt, amiről ő tudna legtöbbet. Az új család, jóllehet Horváth az első években őszintén ragaszkodik hozzá, nem elégíti ki, s a várt irodalmi siker is elmarad, pedig azt is megpróbálja, hogy így írja alá nevét: Petőfi Júlia. De Petőfi már egy más szférában hat, „firól-fira száll, mint egy közös eszme”, ezt kellene szolgálnia neki is, később Zoltánnak is, de mindkettőjükből hiányzik az az erkölcs és alázat, ami méltóvá tehetné őket hozzá. Feleségei felesége Horváth Ilona, második házasságából való lánya, hogy megvédje anyja emlékét. 1885-ben a Fővárosi Lapokban nyilatkozatot tett közzé. De a gyereki ragaszkodás sem képes elhallgatni egy megjegyzést, midőn Szendrey Júlia „excentrikus voltáról” beszél, s a szinte önkéntelen jelzőt nem nehéz jellemképpé kerekíteni. Az elkényeztetett várkisasszony a mindig házsártos, de végül mindenbe beletörődő apa aggódó szeretetében nőtt föl,aki — a források elég egyértelműek — talán boldogtalan házasságáért akarta így kárpótolni magát. Jómódú volt, sőt gazdag, s nem került megerőltetésébe, hogy lányának a legjobb nevelést adja. Júlia, mint pesti kisasszony, megtanult németül, űzhetően zongorázott, járatos volt az irodalomban, de csak olyan fokon és annyi kedvvel, amint a többi szatmári úrilány. A lángész közelségében mindez rögtön szenvelgéssé vált, ahogy a költői napló sajnos nagyon is leplezetlenül mutatja. Petőfi egyelőre — tehát rövid élete végéig, — a diadalmas hódító, s ha lélektanilag valami gyanús ebben a boldogságban, akkor a túlhangsúlyozottsága az, mintha magát is meg kellene győznie boldogságáról, mindennap. Valószínűleg hitelt adhatunk Petőfi István feleségének, Gaylhoffer Antóniának, akinek ezt mondta Szendrey Júlia: „Ne gondoln ám, hogy mi olyan boldogok voltunk, mint azt Sándor a költeményeiben írta... Sándor hirtelen és lobbanékony természetű volt, én nyughatatlan és ideges.” Szendrey Júlia minden szava telitalálat: második házasságát azzal menti sógornője előtt, hogy elítéli a valóban lobbanékony Petőfit, s közben akaratlanul önmaga fölött is ítéletet mond, mert a „nyughatatlan és ideges" jelzők nemcsak az ő tragédiáját sejtetik, hanem Zoltán fiáét is. Tegyük hozzá, jóllehet csak játék a szavakkal; ha Petőfi túléli Segesvárt, felesége „nyughatatlan és ideges” vagy éppen „excentrikus” volta hamarosan felborítja ezt a házasságot. Petőfi maga fölé emelte Júliáját, aki nem érte be érzelmi és érzéki diadalával, szellemi társ is akart lenni. De csak arra futotta erejéből, hogy úgy vágassa haját, mint George Sand, férfiruhát öltsön, vagy éppen szivarozzon. Nyughatatlan volt és ideges? — inkább elkényeztetett, aki — idézett szavai bizonyítják — Petőfire gyakorolt érzéki vonzását sem tudta értékelni, amit pedig a jószemű Arany is észrevett, egyébként nem írta volna nászúti figyelmeztetésként : „Isten áldjon meg édes Sándorom. Intlek, kérlek és oktatlak, le ne rontsd magadat a patkolásban...” A fiatalasszony koltói naplójában ennek nyoma sincs. Ilyeneket ír: „Mi vigasztalhatja hát azt, ki kedvesét elveszti? mi a nőt, ki férjét temeti el, kivel eggyé olvadtnak hitte (kiemelés tőlem Cs. L.) saját életét... Mit tegyen, ha elgondolja, hogy az ott fog fekünni, lenn a sír hideg éjszakájában egyedül (kiemelés tőlem Cs. L.), a kígyók és férgek martaléka...” Arra is van adatunk, hogy Júlia unta a koltói szép napokat, s alig várta, hogy elutazzanak. De mindegy, Segesvár napjáig csak Petőfi fényében tudjuk látni s ez őt is megszépíti, hogy a bukás aztán annál mélyebbre rántsa, amikor szinte provokálja a végzetet, hogy beteljesítse, a Szeptember végén jóslatát m A csatateret összejára>in” — mondja házassági nyilatkozatában, de a kortársi visszaemlékezés erősen leszállítja a romantikus vállalkozás értékét, s úgy tűnik, a férfiruhás özvegynek inkább a szerep volt a fontos. Lengyel József orvost Petőfi utolsó óráinak tanúját nem is kereste föl, pedig „szívesen ajánlkozom vala a helyet, hol elestét hiszem, megmutatni, de a nálunk töltött nap kellemes változatai a kedves kis nőt annyira elfoglalták, S igénybe vették, hogy ez tőle nem is várhatóm". Ami ezután következik, a „kedves kis nő” erőltetett szerepjátszása, de az csak arra jó, hogy előkészítsen egy másik, az övénél is tragikusabb szerepet Petőfi Zoltánét Petőfi Zoltán útja Szabályos bukás-történet olyan mint egy erkölcsi példabeszéd, amivel kegyes lelkeket szoktak riasztani. Valójában unalmas is, mert hiányzik belőle Villon züllöttségének képzelőereje, vagy a magyar Listius László gonosz nagyvonalúsága. 1848. december 15-én született, tehát pontosan kilenc hónappal március 15-e után; orvosi szempontból nincs jelentősége, s mint jelképpel se tudunk vele mit kezdeni. Apja már januárban Bemhez megy, s a kis család ettől kezdve csaknem mindig úton van. Mezőberény, Torda a két utolsó állomás, utána Kolozsvár következik, az anya még Petőfit várja, de helyette az apja utazik sietve Kolozsvárra, s Erdődre viszi az egyre magasabbra csapó pletyka elől. Zoltán rossz csillagzat alatt kezdi életét, mert a nyugtalan anya áprilisban már Pesten van s július 21-én megjelenik a mostohaapa a másfél éves fiú életében. Valóban csak megjelenik, mert Horváth Árpád, bár őszintén szerette Zoltánt, keveset látja: az anyai szeszély inkább a házon kívül keres neki otthont. Előbb Erdődre viszi, majd Garayékhoz, azután Marika húgához, aki közben Gyulai Pál felesége lett, s amikor 1858-ban beíratják a piaristákhoz, végleg Garayékhoz költözik. Nem a legszerencsésebb indítás, de Petőfi fia így is biztos jövő elé nézhetne: megkapja az Akadémia ezer forintos nagydíját, ami 1858-ban igazán nagy pénz, főleg akkor, ha a józan Petőfi István kezeli, aki hivatalosan is elvállalta a gyám teendőit. Zoltán már szerepet játszik, s úgy lép apja nyomába, hogy bukott diák akar lenni Pesti időszaka ezzel le is zárul, s 1864. augusztusában így kerül Csákóra, gyámjához és nagybátyjához, aki maga mellé veszi gazdasági gyakornoknak, „praxinak”. Ez sem tart sokáig, mert úgy érzi, többre hivatott, visszatér hát az iskolába, Szarvas, Nagykőrös, Szeged következik, de még mindig a bukott diák olcsó feltűnését keresi, s mindenünnen eltanácsolják. Horváth Árpád tesz utolsó próbát vele, beíratja Pesten a IV. kerületi gimnáziumba, de még iskolakezdés előtt megszökik, s fölcsap színésznek. „Sápadt arcú, vézna legényke” — mint a szemtanú Szana Tamás írja, „tüzes villogó szemekkel, a megjelenésében az önérzet kifejezésével”. Petőfi Zoltán, illetve a nagy Petőfi fia, mert mindenütt így fogadja a borba menekült honfibú, de Szana mást is észrevesz: „Reám, megvallom, első látásra nem valami kellemes benyomást tett Petőfi Zoltán. Sápadt, beesett arcán éjjeli dorbézolásnak nyomait véltem fölismerni, s nagy önbizalmát, mely szavaiból kisugárzott, nem találtam eléggé megokoltnak. Ezt a fiút rosszul nevelték...” A kép már nem változik, s ami még történik rövid életében, sorsa irreverzibilis tragikuma. Nincs értelme, hogy végig kísérjük útjának önmagát ismétlő állomásait, az események egyébként is elférnek, néhány adatban. 1868. szeptember 6-án meghalt Szendrey Júlia, a következő évben Petőfi István lemondott kilátástalan gyámi tisztjéről. A betegeskedő Zoltánt Rosenauba küldik, aztán Meran következik, majd több napos bécsi részegeskedés egy orosz herceggel. 1870. november 5-én bekövetkezik a vég, meghalt Petőfi Zoltán. (Folytatjuk). Csányi Miostor A LÁNGÉSZ ÁRNYÉKÁBAN PETŐFI ZOLTÁN TRAGÉDIÁJA Petőfi Zoltán 4—5 éves korában ....8 éves korában ....13—11 éves korában