Tolna Megyei Népújság, 1971. február (21. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-21 / 44. szám

A fénykép, amelyen leg­följebb tizennégy éves lehe­tett, szemrevaló fiút ábrázol: nemcsak az ápolt külső tűnik fel, hanem az arc gyerekes kedvessége is, melyre az alig nyolc évvel utóbb készült ké­pen már mi sem emlékeztet. A kép hátlapján anyjának írása:­­Petőfi Zoltán. Mikor még félig meddig ártatlan volt. Tempi passati.” Amikor a kép készült, körülbelül 1862-ben, Petőfiné már több mint tíz éve Horváth Árpád felesége, Zoltán pedig a piaris­tákhoz jár, de évről évre rosszabban tanul. Sorsa már eldőlt, jóllehet környezete egy­előre nem sejti, hogy nincs az az erő, amely megállíthatná a bukásban, s amikor 1870. no­vember 5-én utolsót dobbant a nyugtalan szív, csak tragi­kus sorsa teljesedett be. El­fecsérelt élete példa is lehe­tett volna, de végül már er­re sem volt alkalmas. Petőfi árnya „Legszorgalmasabb fürké­­széseim és bizonyságot adó adataim tökéletesen meggyőz­nek a felől, hogy Petőfi Sán­dor az erdélyi csatákban el­esett.” Szendrey Júlia írja ezt második házasságkötésekor adott nyilatkozatában, 1850. július 21-én. De egyelőre alig volt, aki elhitte: a bujdosó Petőfi legendája még jószeri­vel el sem indult öncsaló­­vígasztaló útjára, s Arany egy év múltán is fájdalommal írja: Igen, a hír halálod ki­mondani haboz. Petőfiné, illetve most már Horváth Árpádné, akit nyug­talansága oly sietve hajtott az új házasságba, gyorsan le­számol Petőfi emlékével, a mártír költő özvegyének szere­pe nem való neki. Mosolyog­va nyújtja karját táncra... Aztán feled, feled feled, — hogy ismét Aranyt idézzük. De Petőfi emléke sokkal elevenebb, a honfiba is hoz­zá menekül, mert a legkisebb remény is vigaszt tud adni. Az özvegynek ezzel is szembe kell néznie, s miután való­ban nincs más fegyvere, csak feled, feled, mert nemcsak új házassága távolítja el Pető­fitől, hanem a kortársi nehez­telés, az ismétlődő hírlapi él­celődések is. Lélektanilag kép­telen helyzet: a Petőfi-kultusz országos üggyé válik. Gyulai már 1854-ben közzéteszi máig is jelentős tanulmányát, meg­indul az emlékezések áradata, csak az özvegynek nincs egy szava sem. ír néhány rossz verset, még rosszabb elbeszé­lést, de arról szót sem ejt, am­iről ő tudna legtöbbet. Az új család, jóllehet Horváth az első években őszintén ra­gaszkodik hozzá, nem elégíti ki, s a várt irodalmi siker is elmarad, pedig azt is meg­próbálja, hogy így írja alá nevét: Petőfi Júlia. De Pető­fi már egy más szférában hat, „firól-fira száll, mint egy kö­zös eszme”, ezt kellene szol­gálnia neki is, később Zoltán­nak is, de mindkettőjükből hiányzik az az erkölcs és alá­zat, ami méltóvá tehetné őket hozzá. Feleségei­ felesége Horváth Ilona, második há­zasságából való lánya, hogy megvédje anyja emlékét. 1885-ben a Fővárosi Lapok­ban nyilatkozatot tett közzé. De a gyereki ragaszkodás sem képes elhallgatni egy meg­jegyzést, midőn Szendrey Jú­lia „excentrikus voltáról” be­szél, s a szinte önkéntelen jelzőt nem nehéz jellemképpé kerekíteni. Az elkényeztetett várkisasszony a mindig há­­zsártos, de végül mindenbe beletörődő apa aggódó szere­­tetében nőtt föl,­aki — a for­rások elég egyértelműek — talán boldogtalan házasságáért akarta így kárpótolni magát. Jómódú volt, sőt gazdag, s nem került megerőltetésébe, hogy lányának a legjobb ne­velést adja. Júlia, mint pesti k­isasszony, megtanult németül, űzhetően zongorázott, jára­tos volt az irodalomban, de csak olyan fokon és annyi kedvvel, amint a többi szat­mári úrilány. A lángész kö­zelségében mindez rögtön szenvelgéssé vált, ahogy a költői napló sajnos nagyon is leplezetlenül mutatja. Petőfi egyelőre — tehát rö­vid élete végéig, — a diadal­mas hódító, s ha lélektanilag valami gyanús ebben a bol­dogságban, akkor a túlhang­­súlyozottsága az, mintha ma­gát is meg kellene győznie boldogságáról, mindennap. Va­lószínűleg hitelt adhatunk Petőfi István feleségének, Gaylhoffer Antóniának, aki­nek ezt mondta Szendrey Jú­lia: „Ne gondoln ám, hogy mi olyan boldogok voltunk, mint azt Sándor a költeményeiben írta... Sándor hirtelen és lob­banékony természetű volt, én nyughatatlan és ideges.” Szendrey Júlia minden sza­va telitalálat: második há­zasságát azzal menti sógor­nője előtt, hogy elítéli a va­lóban­ lobbanékony Petőfit, s közben akaratlanul önmaga fölött is ítéletet mond, mert a „nyughatatlan és ideges" jelzők nemcsak az ő tragé­diáját sejtetik, hanem Zoltán fiáét is. Tegyük hozzá, jól­lehet csak játék a szavakkal; ha Petőfi túléli Segesvárt, felesége „nyughatatlan és ide­ges” vagy éppen „excentrikus” volta hamarosan felborítja ezt a házasságot. Petőfi maga fölé emelte Júliáját, aki nem érte be érzelmi és érzéki di­adalával, szellemi társ is akart lenni. De csak arra fu­totta erejéből, hogy úgy vá­gassa haját, mint George Sand, férfiruhát öltsön, vagy éppen szivarozzon. Nyughatatlan volt és ide­ges? — inkább elkényeztetett, aki — idézett szavai bizonyít­ják — Petőfire gyakorolt ér­zéki vonzását sem tudta ér­tékelni, amit pedig a jószemű Arany is észrevett, egyébként nem írta volna nászúti fi­gyelmeztetésként : „Isten áld­jon meg édes Sándorom. Int­­lek, kérlek és oktatlak, le ne rontsd magadat a patkolás­­ban...” A fiatalasszony koltói naplójában ennek nyoma sincs. Ilyeneket ír: „Mi vi­gasztalhatja hát azt, ki ked­vesét elveszti? mi a nőt, ki férjét temeti el, kivel eggyé olvadtnak hitte (kiemelés tőlem Cs. L.) saját életét... Mit tegyen, ha elgondolja, hogy az ott fog fekünni, lenn a sír hi­deg éjszakájában egyedül (kiemelés tőlem Cs. L.), a kí­gyók és férgek martaléka...” Arra is van adatunk, hogy Júlia unta a koltói szép na­pokat, s alig várta, hogy el­utazzanak. De mindegy, Se­gesvár napjáig csak Petőfi fényében tudjuk látni s ez őt is megszépíti, hogy a bukás aztán annál mélyebbre ránt­sa, amikor szinte provokálja a végzetet, hogy beteljesítse, a Szeptember végén jóslatát m A csatateret összejára>in” — mondja házassági nyilatko­zatában, de a kortársi vissza­emlékezés erősen leszállítja a romantikus vállalkozás érté­két, s úgy tűnik, a férfiruhás özvegynek inkább a szerep volt a fontos. Lengyel József orvost Petőfi utolsó óráinak tanúját nem is kereste föl, pedig „szívesen ajánlkozom vala a helyet, hol elestét hi­szem, megmutatni, de a ná­lunk töltött nap kellemes vál­tozatai a kedves kis nőt an­­­nyira elfoglalták, S igénybe vették, hogy ez tőle nem is várhatóm". Ami ezután kö­vetkezik, a „kedves kis nő” erőltetett szerepjátszása, de az csak arra jó, hogy előkészít­sen egy másik, az övénél is tragikusabb szerepet Petőfi Zoltánét Petőfi Zoltán útja Szabályos bukás-történet olyan mint egy erkölcsi pél­dabeszéd, amivel kegyes lel­keket szoktak riasztani. Való­jában unalmas is, mert hi­ányzik belőle Villon züllött­­ségének képzelőereje, vagy a magyar Listius László gonosz nagyvonalúsága. 1848. december 15-én szü­letett, tehát pontosan kilenc hónappal március 15-e után; orvosi szempontból nincs je­lentősége, s mint jelképpel se tudunk vele mit kezdeni. Apja már januárban Bemhez megy, s a kis család ettől kezdve csaknem mindig úton van. Mezőberény, Torda a két utolsó állomás, utána Ko­lozsvár következik, az anya még Petőfit várja, de helyet­te az apja utazik sietve Ko­lozsvárra, s Erdődre viszi az egyre magasabbra csapó plety­ka elől. Zoltán rossz csillag­zat alatt kezdi életét, mert a nyugtalan anya áprilisban már Pesten van s július 21-én megjelenik a mostoha­apa a másfél éves fiú életében. Va­lóban csak megjelenik, mert Horváth Árpád, bár őszintén szerette Zoltánt, keveset lát­ja: az anyai szeszély inkább a házon kívül keres neki ott­­hont. Előbb Erdődre viszi, majd Garayékhoz, azután Ma­rika húgához, aki közben Gyulai Pál felesége lett, s amikor 1858-ban beíratják a piaristákhoz, végleg Garayék­hoz költözik. Nem a legsze­rencsésebb indítás, de Petőfi fia így is biztos jövő elé néz­hetne: megkapja az Akadémia ezer forintos nagydíját, ami 1858-ban igazán nagy pénz, főleg akkor, ha a józan Pe­tőfi István kezeli, aki hiva­talosan is elvállalta a gyám teendőit. Zoltán már szerepet ját­szik, s úgy lép apja nyomába, hogy bukott diák akar lenni Pesti időszaka ezzel le is zá­rul, s 1864. augusztusában így kerül Csákóra, gyámjához és nagybátyjához, aki maga mel­lé veszi gazdasági gyakornok­nak, „praxinak”. Ez sem tart sokáig, mert úgy érzi, többre hivatott, visszatér hát az is­kolába, Szarvas, Nagykőrös, Szeged következik, de még mindig a bukott diák olcsó feltűnését keresi, s mindenün­nen eltanácsolják. Horváth Árpád tesz utolsó próbát ve­le, beíratja Pesten a IV. ke­rületi gimnáziumba, de még iskolakezdés előtt megszökik, s fölcsap színésznek. „Sápadt arcú, vézna legényke” — mint a szemtanú Szana Tamás írja, „tüzes villogó szemekkel, a megjelenésében az önérzet ki­fejezésével”. Petőfi Zoltán, il­letve a nagy Petőfi fia, mert mindenütt így fogadja a borba menekült honfibú, de Szana mást is észrevesz: „Reám, megvallom, első látásra nem valami kellemes benyomást tett Petőfi Zoltán. Sápadt, be­esett arcán éjjeli dorbézolás­nak nyomait véltem fölismer­ni, s nagy önbizalmát, mely szavaiból kisugárzott, nem ta­láltam eléggé megokoltnak. Ezt a fiút rosszul nevelték...” A kép már nem változik, s ami még történik rövid éle­tében, sorsa irreverzibilis tra­gikuma. Nincs értelme, hogy végig kísérjük útjának ön­magát ismétlő állomásait, az események egyébként is el­férnek, néhány adatban. 1868. szeptember 6-án meghalt Szendrey Júlia, a következő évben Petőfi István lemondott kilátástalan gyámi tisztjéről. A betegeskedő Zoltánt Rose­­nauba küldik, aztán Meran következik, majd több napos bécsi részegeskedés egy orosz herceggel. 1870. november 5-én bekövetkezik a vég, meghalt Petőfi Zoltán. (Folytatjuk). Csányi Miostor A LÁNGÉSZ ÁRNYÉKÁBAN PETŐFI ZOLTÁN TRAGÉDIÁJA Petőfi Zoltán 4—5 éves korában ....8 éves korában ....13—11 éves korában

Next