Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-08 / 83. szám
Falusi pénzintézetek • Új szabályok szerint működnek a takarékszövetkezetek• A takarékszövetkezetek az elmúlt években a falusi lakosság elismert és többségében jól működő pénzintézeteivé váltak. Tevékenységükkel hozzásegítették a lakosságot, hogy megtakarított pénzét előnyösen elhelyezhesse. Fontos szerepet töltenek be azzal is, hogy rendszeresen nyújtott kölcsönökkel támogatják a háztáji termelés fejlesztését, a tagság építkezéseit és más hasznos törekvéseit. Működésük jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jelenleg már a falusi lakosság több mint négymilliárd forintnyi megtakarított pénzét kezelik és csaknem másfél milliárd forint összegű kölcsönük van kinn tagjaiknál. Néhány nappal ezelőtt ismeretessé váltak azok az új szabályozók, amelyek a negyedik ötéves terv éveiben a takarékszövetkezetekre érvényesek. Ezek egyikének előírása a szövetkezetek és szövetkezni szándékozók régi kívánságát teljesítik, amikor megszünteti a területi elhatárolást. Tehát ezután nemcsak falun, hanem bármelyik városban alakítható takarékszövetkezet. A feltételek szigorúak: a megalakításnál az adott helyiségben a lakosság számottevő részének belépési szándékát feltételezik. Tízezer lakoson aluli településen akkor alakulhat takarékszövetkezet, ha a lakosságnak legalább 5 százaléka belép tagnak, s az induló részjegyalap összege meghaladja a 100 ezer forintot. Tíz-húszezer közötti lélekszám esetén a lakosság 4 százalékának részvétele és 300 ezer forintos részjegyalap létrehozása, húsz-harmincezer közötti létszámnál pedig 3 százalékos belépési arány és legalább egymillió forintos induló részjegyalap szükséges. A harmincezer lakoson felüli városokban egyedi elbírálás alapján állapítják meg a feltételeket. A szabályozás fontos új eleme, hogy megszűnik a kölcsönalap áthelyezési lehetősége; eddig ugyanis, ha egy takarékszövetkezetnél a kikölcsönözhető összeget saját tagsága nem vette maradéktalanul igénybe, akkor (meghatározott feltételekkel és megszabott időre) átadhatta egy másik takarékszövetkezetnek. Ennek megszűnése miatt szükségessé válhat, hogy az induló új takarékszövetkezetek kölcsönalapját meghatározott ideig az OTP egészítse ki a szükséges mértékűre, s a korábbiaknál nem kedvezőtlenebb feltételek szerint. A takarékszövetkezetekre is kiterjesztik a nyereségadót; nyereségük után — a szövetségeik fenntartására fordított rész kivételével — 20 százalék adót kell ezentúl fizetniük. Egy párhuzamos rendelkezés ugyanakkor a szövetkezeti önkormányzat erősödését segíti elő, amikor előírja, hogy az adózott nyereségrész további felhasználása felett most már kizárólag a szövetkezet közgyűlése dönt. S. 1. Népújság 3 Ül. április 8. nak érdekében a nőkkel közösen Alig több mint egy esztendeje annak, hogy napvilágot látott a Központi Bizottság állásfoglalása a nők helyzetéről. Kevés téma kavart fel olyan szenvedélyes vitát, mint ez. Sorra jelentek meg a kimutatások, az összehasonlítások a férfiak fizetésével és teljes joggal ismételték a szóhoz jutott lányok, asszonyok: egyenlő munkáért — egyenlő bért! Elég sok helyütt, elég gyakran mondták... Hazánkban 100 dolgozó közül már több mint 40-et képviselnek nők, s vannak az életnek olyan területei, amelyek teljesen „elnőiesedtek”: a kereskedelemben másfélszer annyi nő, mint férfi dolgozik, a híradástechnikai iparágban szintén a nők javára billen a mérleg és a pedagógus hivatást is egyre inkább csak a nők vállalják. Az aktív kereső nők száma jelenleg túllépte már a kétmilliót az országban. De a reprezentatív felsorolás mellé idekívánkozik egy dicsekvésre egyáltalán nem méltó összehasonlítás: azonos munkáért átlagban a nők kétháromszáz forinttal kerestek kevesebbet, mint a férfiak! Azért írom múltidőben, mert remélhetőleg a tavalyi párthatározat óta sok helyen levonták a tanulságot. Tulajdonképpen nem csupán a fizetésekről van szó. Sokkal többről. A nők helyzetéről, és nagyon lényeges, hogy a legtöbb helyütt nem „az egyenlő munkáért egyenlő bér” került önmagában megvitatásra, hanem a többi társadalmi, gazdasági probléma is szóba került. Az évszázados tradíciók, a modern korba átmentett, avult felfogás a nők megítéléséről, tudjuk, hogy nem oldható meg egyik napról a másikra. Erre még az eddigi huszonöt évünk is kevés volt. De azért abban is van elgondolkodtató, hogy ilyen erős központi és társadalmi összefogásra volt szükség, hogy végre komolyan vegyük a nők helyzetét! Nehéz elvi indokot találni arra, hogy csak azért keressen valaki kevesebbet, mert nő. Az valóban tűrhetetlen, hogy a munkaerő neme és nem pedig a végzett munka minősége határozza meg az erkölcsi-anyagi ítéletet! A meditáció viszont arra is kötelez, hogy sokoldalúan közelítsük meg ezt a problémakört. Az egyik textilgyári szocialista brigáddal cigarettaszünetben vitatkoztunk. Sehogy sem fért a fejembe, miért nem szóltak?, miért engedték a megkülönböztetést?. .. Mentek volna a szakszervezethez, az üzemvezetéshez!.. . „Ott is csak férfiak ülnek... Akárhová mentünk férfiak ültek a pozícióban.. Azért emelem ki szó szerint ezt a mondatot, mert — a keserű megfogalmazás mellett — nagyon elgondolkodtató. Sokszor a nők önmaguk is beleegyeztek — illetve passzivitásukkal beleegyeznek —, hogy azonos teljesítménynél is megkülönböztessék őket. Másrészt pedig, s ennek a kára szerintem nagyobb: legtöbbjükben kevés a társadalmi érdeklődés, cselekvőképesség. Pedig ki érthetné meg jobban a saját gondjaikat, mint éppen a közülük való szószólóik. Megfelelő szakképzettség birtokában csakis az aktivitásukkal tudnának, hogy a fiatalasszony szavait ismételjem: „pozícióba” kerülni. Aktivitással és tanulással, mert a kettő összefügg. Ezt igaz, hogy jobban támogathatnák a férfiak is, hisz sajnálatos jelenség sokhelyütt, hogy nehezen kerülhet vezető tisztre még a legjobban képzett női munkaerő is. A tanulást, a szakmai fejlődést nem véletlenül szőttem már az előbb bele a gondolatmenetbe, ugyanis itt kellene talán a legtöbbet tenni a nők érdekében — a nőkkel közösen. .. Az egyik konzervgyár húsüzemében boszorkányos ügyességgel dolgoztak a nyolc általánost végzett lányok. Kérdem tőlük: ki a szakmunkás?. .. Senki nem válaszolt... Kérdem: ki akar az lenni?... Bizonytalanul bólogatott kettőhárom. .. De előtte fél órával még ömlött belőlük a panaszáradat, hogy mennyivel jobban megbecsülik mindenben a férfiakat... Szakma nélkül, ismeretek nélkül szinte lehetetlen ma már előbbre jutni. És ez így van rendjén. Kell-e kommentálni, hogy az előbb említett élelmiszeriparban minden második dolgozó nő , és csak minden nyolcadiknak van szakmunkás-bizonyítványa. A vegyipar negyvenezer munkásnőjéből mindössze hatezer szakmunkás, a villamosenergiaiparban foglalkoztatott nyolcezer nőből kétszáznak sincs szakmája!... Nem azért, hogy a mérleget helyrebillentsem, inkább önmagam vigasztalására hozom fel, hogy: a szakmunkásképző intézetekben ma már végre minden negyedik tanuló — lány. Természetesen arról is beszélni kell, — és a tanulságot gyakorlatban is levonni, — hogy a lányok-asszonyok helyzete általában nehezebb, mint a férfiaké. A családalapítás, majd később a születő és növekvő gyermek, a háztartás halmozódó gondja, a bevásárlástól a takarításig — sajnos sokkal inkább teher az asszony, mint a férj vállán. Ezért az egyenrangúság ma már nem jog kérdése, hanem szinte kizárólag gondolkodásunkon múlik a valóra váltása. A házastárs, a munkatársa a segítségnyújtás gazdag variációját joggal elvárhatja. Amennyire fontos, hogy a férj, az apa is kivegye részét az otthoni munkából, hogy egyenlő lehetőségekkel éljék az életüket- legalább ilyen lényeges, hogy az üzem is segítse az ott dogozó nőket. Hogy legyen a textiles ifibrigádnak egy kultúrszoba, ahol összejöhetnek, hogy legyen valaki, aki megkedvelteti velük a tanulást; hogy a szakmai képzés elismerését lássák; hogy az előbbre jutás egyenrangúsága is meglegyen; és mindezek mellett legyen óvoda és bölcsőde, törődjenek szociális és munkakörülményeikkel. Mostanában egyre széles kisebb körű mozgalom kezd kialakulni: az üzemek jelentős anyagi támogatással hozzájárulnak bölcsődék, óvodák építéséhez. Nagy gondot vesznek le az asszonyok válláról, mert nyugodtan dolgoznak, de nagy gondtól szabadulnak meg azok a vállalatok is, mert kapnak elegendő munkáskezet. Íme: a jól felfogott érdek is azt diktálja, hogy élni lehet, s élni kell az adott lehetőségekkel. A X. kongresszus a nők kérdésével kapcsolatban megállapította, hogy az utóbbi időben a helyzetük javult. De azt is kimondja a kongresszusi határozat: „hosszú, szívós munka kell még ahhoz, hogy az egyenjogúság elve teljes mértékben érvényesüljön mindazokon a területeken, ahol a nők dolgoznak, illetve társadalmi és politikai tevékenységet fejtenek ki”. BÁN JÁNOS Palántagyár Csepelen Közel 3 millió palántát tudnak előállítani a csepeli Duna Tsz 10 ezer négyzetméter alapterületű dán rendszerű, teljesen automatizált palántanevelő üvegházában, amelyet nemrégiben helyeztek üzembe. Képünkön: uborkapalánták az üvegkázba(MTI fotó — KS) Ritkán térünk vissza ezeken a hasábokon laptársainknál megjelent cikkekre. Kivételt most azért teszünk, mert a Magyar Hírlap április 8-i számának harmadik oldalán található úgynevezett „belső vezér” — Papp Antal tollából — különösen izgalmas témát feszeget. Nemcsak abban az összefüggésben, ahogyan azt a „Vájtfülűek” című publicisztika írója teszi. Megállapításaival nincs miért vitatkozni, dr. Varga Alajosnénak a Statisztikai Szemlében megjelent tanulmányára alapozva közöl számokat és fejteget összefüggéseket a hazai olvasási igénnyel kapcsolatban. Régi vesszőparipánk, hogy a sokak által ridegnek vélt statisztika szürke számai mögött rejlő, élő és lüktető valóságot közel kell hozni az olvasóhoz. Papp Antal ezt teszi, felhívta a figyelmet az olvasótábor beszűkülésének valós veszélyeire. Megállapításaival — mint mondottuk — nem kell, nem lehet és nem is kívánunk vitába szállni, hiszen a negatívumokról beszélni az újságíró nem mindig kellemes, de mindenhogyan tisztes kötelessége. Cikkében azonban idéz egy számot, melyet most írásunk címéül is választottunk, és amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. 5,2. Az utolsó kiértékelt adatok szerint, tízezer lakosra számítva, egyetlen esztendőben ennyi új könyv jelent meg Magyarországon. Ujjongjunk? Legyünk pontosak: ujjonghatunk is. A hazánknál lélekszámban sokkal kisebb Finnországban ugyanez a mutatószám kétszer ekkora. Gutenberg szülőhazájában, a hatalmas könyvkiadási hagyományokkal rendelkező, mai Német Szövetségi Köztársaságban egy tizeddel alacsonyabb. Lényegesen alacsonyabb a gazdag Belgiumban, vagy a zsebkönyv méretű irodalmi művek kiadását megteremtő Franciaországban is. A számok mögött rejlő részleteket Papp Antal kitűnően taglalta. Azt, hogy a szépirodalom olvasótábora csökken, az ismeretterjesztőé növekszik. Miért? „Nagyon sommásan fogalmazva: egyszerűen azért, mert ismeretterjesztő irodalmunk jobb, mint szépirodalmunk”, vagyis nem elsősorban a kollégánk cikkének címében is említett „vájtfülűekhez” szól. Mindez igaz, változtatást igényel és a változtatás lehetősége elsősorban az írók, másodsorban a válogatásra hivatott könyvkiadók kezében van. Most azonban, amikor választások előtt a jogos számbavétel napjait éljük, mégsem árt felhívni a figyelmet az 5,2-es mutatószámra, mely kultúrpolitikánk eredményességének egyik jelzője is. Negyven esztendővel ezelőtt ugyanis Magyarországon a tízezer lakosra jutó kiadott könyvek száma nem érte el a kettőt sem. OI. Tanácskozott a Hazafias Népfront Tolna megyei Elnöksége Szerdán délelőtt Szekszárdon ülést tartott a Hazafias Népfront Tolna megyei Elnöksége, a testületi tanácskozás napirendjén egyetlen téma szerepelt. Csajbók Kálmán megyei népfronttitkár előterjesztése alapján értékelte az elnökség az élénk érdeklődés közepette lezajlott országgyűlési képviselő- és helyi tanácstagjelöltet állító jelölőgyűlések gazdag tapasztalatait. Részt vett és felszólalt a tanácskozáson Tolnai Ferenc, a megyei pártbizottság titkára is. Az előterjesztést követő élénk eszmecsere befejeztével megállapította az elnökség, hogy megyeszerte sikeresek, közhasznúak és sokoldalúan aktívak voltak a jelölőgyűlések. A választás eddigi előkészületei folyamán jól vizsgáztak a népfrontbizottságok, az agitátorok, érvényre jut a tömegpolitikai munkában az egyre több dolgozót mozgósító nemzeti program. Végül megszabta az elnökség az április 25-i választás előkészületeinek további tennivalóit, foglalkozott az április 15-ig megalakítandó szavazatszedő bizottságok létrehozásának és felkészítésének feladataival.