Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-23 / 18. szám
Százötven éves a Himnusz Százötven éve, 1823 januárjában írta a Himnuszt Kölcsey Ferenc szűkebb hazájában, a Szatmár megyei Csekén. Hét év múlva jelent meg nyomtatásban az Auróra című folyóiratban, s újabb tizenöt esztendő telt el, amikor — már hat évvel a költő halála után — Magyarország nemzeti himnuszává vált. Azóta generációk sora szinte már a bölcsőből kinőve megtanulja, s felemelőmegrendítő élményként őrzi egész életében. Ez a vers — dal, mondjuk inkább, ragaszkodva az egykori műfaji megjelöléshez — a magyar hazafias költészet egyik legnagyobb remeke. Hatásának, sugárzásának megértéséhez egy pillantást kell vetnünk a korra, amelyben keletkezett, s felidézni a költő alakját. A nemzeti himnusz ugyanis nem egy „révült óra” terméke, mint a polgári irodalomtörténet-írás gyakran állította, hanem egy nagy költő politikailag mélyen átgondolt, művészi tekintetben fegyelmezett és tudatos alkotása. Kölcsey Ferenc életműve tulajdonképpen két nagy forradalmi korszakot kapcsolt össze; híd volt Batsányi és Petőfi között. A Himnusz Petőfi Sándor születésének hónapjában keletkezett. A maga írói nemzedékében egyedül tartozott ahhoz a művésztípushoz, amely a nép szolgálatában egységbe kívánta forrasztani a politikai cselekvést és a költészetet. Kölcsey egész élete ezt a törekvést példázza. Utódja a magyar jakobinusoknak, elődje 1848 népi költőinek, plebejus művészeinek. Hazájának elmaradott állapota mélyen megindította, a nép felemelésének szolgálatába állította egész tehetségét, minden erejét. A szabadságharcot érlelő reformkor eszméit ő fogalmazta meg talán a legtömörebben, a leghatásosabban, amikor követeléseiről ezt írta: „Röviden mondva valamennyit magában foglalja ez a három szó: Haza és haladás és tulajdon a jobbágyok számára.” Harminchárom éves korában, túl az első irodalmi élményeken és szerény sikereken, ifjúi éveiben megszerzett óriási tudásanyag birtokában Kölcsey Ferenc hazájának egyik legnagyobb gondolkodója és költője volt A nemesi mozgalmak eszmekörén messze túllátott, levonta a tanulságokat a francia forradalomból; egy pillanatra sem volt kétséges számára, hogy az abszolutizmus tombolását alulról jövő népi mozgalomnak kell felváltania. Az 1820-as évek eleje a törvénytelen újoncozások, jogtalan adószedések ideje volt — elégedetlenkedett, forrongott az ország, s a költő felfogta e hangokat. Ekkor írta meg a Himnuszt amely érett férfikorának egyik legnagyobb alkotása. Megrázó történelmi képsor a haza szenvedéseiről. A múlt tragikus vétségeinek számbavétele, nemzeti önvizsgálat. Még a vallási elemek is művészi eszközként szolgálnak a kezében. Végigviharzik benne a történelem; ritmusában, rímeiben az elnyomott nép szenvedése árad. Szinte természetes, hogy a reformmozgalom kibontakozásának idején a hatalmas költemény tragikus alapérzése, férfias lírája óriási visszhangot keltett. Újra és újra olvasták, csaknem valamennyi akkori lap közölte, némelyik többször is egymás után. Erkel Ferenc komponálta meg a zenéjét. Bemutatója a Nemzeti Színházban volt, 1844. július 2-án. Kölcsey Ferenc 1838-ban halt meg. Életművét gyűjteményes kötetekben, eszméit, gondolatait a magyar szellem legértékesebb megnyilatkozásai között tartjuk számon, munkássága gazdag örökségünk. De a nevéről mégis elsősorban minden magyar embernek a Himnusz jut eszébe, amely százötven éve született, s amelyet bár méltatlan kor is ajkára vett — kiváltképpen hazugul a két háború között — népünk hajdani sorsát, történelmünk legjobbjainak küzdelmét zengi, fájdalmas soraiban is diadalmasan. T. I. C, 17. -i Hősköltemény a tv-ben ? A Magyar Televízió Az ember tragédiája előadásával hódolt Madách emlékének az évforduló alkalmából. Mindenképpen tiszteletre méltó vállalkozás, az előadásról bármi legyen is a véleményünk. Jelentőségét csak növeli, hogy szombaton este közvetítették, olyan időben, amikor szinte az egész ország láthatja. De miért kellett a nagy vállalkozásnak egy bántó fogalomzavarral kezdődnie? A bemondónő ugyanis „hőskölteménynek” nevezte Madách művét, ami körülbelül olyan, mintha filagóriát mondott volna allegória helyett. A műfaji meghatározások egyáltalán nem közömbösek. Ha valaki szonettről beszél, kizárólag egy tizennégy sorból álló, kötött rímképletű versre gondolunk. Ha hőskölteményt mondunk, csak eposzra gondolhatunk, ugyanis ez a szó jelöli kizárólagosan a meglehetősen általánossá vált görögöt. Madách drámai költménynek nevezte művét, így olvasható minden kiadáson. Ha másnak kereszteljük el, csak zavart támasztunk, fogalomzavart. Arra pedig igazán nincs szükség. (c.) a film Homérosza A rigaiak nem annyira építészeti értékei, mint inkább személyes vonatkozásai miatt mutatják meg az érdeklődőknek azt a házsort, amelyet Michail Eisenstein mérnök tervezett. Szabvány városi házak ezek, a múlt század végének stílusában, s a figyelem valóban csak a mérnök fia miatt terelődhetett rájuk is. Ez a fiú hetvenöt évvel ezelőtt, január 23-án született, s vonult be immár kitörölhetetlenül a művészetek történetébe: Szergej Eisenstein. Őt is mérnöknek szánták, s valószínűleg tanulóéveinek emlékeként vonzódott mindig a képzőművészethez, mindenekelőtt a rajzhoz, a festészethez. Nem vált kárára a természettudományokon iskolázott logika, a matematika szabályainak tisztelete sem; ezeket a hajlamait is művész-egyénisége alkotóelemeivé tette. Mégsem, az építőművészet, nem a grafika, a festészet, nem a díszlettervezés, s nem is a színházi rendezés várt rá, hanem a legfiatalabb művészet, a század művészete, hogy új Homéroszként megnyissa és megszabja a film nagykorúvá fejlődésének útjait. Megjelenése előtt alig negyedszázad telt el, hogy a nevezetes párizsi kávéházban lezajlott az első nyilvános vetítés. Sokféle próbálkozás, részsiker és kudarc jellemezte e negyedszázados pályát. Egy francia „varázsló”, Melies már kiaknázta a celluloidszalag és a felvevőgép minden trükkjének nézőt hökkentő csodáját Griffith amerikai rendező az irodalom példáján a filmelbeszélés titkait fedezte fel. Vertov, Eisenstein későbbi barátja, pályatársa, nagy találmányával, a különböző helyeken felvett jelenetek egymás mellé helyezésével, a vágással, a „montázzsal” rájött a filmművészet egyik sajátosságára. Eisenstein azonban nemcsak a különböző eszközök szintézisét teremtette meg. Egy hallatlan dinamizmussal fejlődő, forradalmi állam minden lendületét eszméinek nagyszerűségét egyesítette a filmművészet legújabb eszközeivel. így született a Sztrájk, a Patyomkin páncélos, az Október, a Régi és új, a Jégmezők lovagja, a Rettegett Iván. Mindössze hat befejezett film, néhány kísérlet és befejezetlen próbálkozás. Azt is mondhatnánk: mindössze ennyi maradt utána. Ez a „mindössze” azonban nemcsak egy életmű teljessége, hanem egy új műfaj születésének és első igazi kiteljesedésének korszaka is. Eisenstein életműve nyomán megtanulta a világ, hogy a filmmel másképpen kell számolni, mint korábban, a mozivászon mást jelentett már, mint addig. Most, a 75. születésnap jó alkalom lehet annak elemzésére, mit jelentett valójában a világ filmművészete számára Eisenstein. De nem lehet úgy emlékezni rá, mint valakire, aki már nincs. Életművének folytatásával szinte naponta találkozhatunk a szovjet és az egész világ haladó filmmivészetében. S ez minden ünnepi megemlékezésnél többet jelent. BERNÁTH LÁSZLÓ íi'iriinrirniiifí'ii.i("iiiii!"_____a„ .>.i; ----------------------------------------------- ISMÉT EGYÜTT, AVAGY A VÉGLEGES SZAKÍTÁS Négy esztendőn át csend honol a Buttler-házaspár háza táján. Ki-ki a maga útját járja: János a bánáti párdányi birtokbirodalmát, Katinka meg a felvidéki Eperjest... Az esztendők lassan, de kíméletlenül múlnak. Alig húsz hónap boldogság van mögöttük, örömteli együttéléssel, s máris 30 esztendősek... S ily hatalmas birtok teljhatalmú ura nem engedheti meg magának azt a felelőtlenséget, hogy ne gondoskodjék utódlásáról! Igen ám, de házassága már jó mély kátyúba zökkent, s a négyéves különélés lehetetlenné tette, hogy egy piktorral újabb ágacskát pingáltasson a szoba falát díszítő családfájára. Egyik barátja találja fel részére Kolumbusz tojását. Fogadja vissza asszonyát, s így majd csak megoldódnak utódtalanságának problémái... A nyakas János gróf kénytelen beadni a derekát, és hosszú levélben tárja fel vágyait Katinkája előtt. Hogy is szól ez az asszonyhívogató szerelmes levél? „Szerelmes Hitvesem1 Elveszett nyugodalmam annyi sok-sok Esztendők alatt keresvén nálad Nemes Hitvestárs, engedj kérésemnek, halljad kegyesen, s légy meggyőződve, hogy a nap vidáman nem süt reám, hacsak Szívednek jósága meg nem erősíti. Hozzád küldött kevés soraimból Drága Hölgy, ne ítélj, azok oly igaz szívből fakadnak, melyet világi hatalom megzavarni nem fog. Ha Szeretetre méltónak találasz, úgy szenvedő szívemet lecsillapíthatod és a megtörténteket temesd az örök semmiségbe. Ha sértve találod tagadat, engedj meg, tudom, hogy Te több ellenségeidnek megbocsátottál, ne méltass ezeknél kevesebbre, én ugyanis férjed vagyok, kivel élni magad ígérted. Hát nem akarnád Te a további esztendőket a nyugodalom és megelégedés között által élni. Zsengéjét asszonyi korodnak megátkozom, máskép kell gondolkodnunk. Vess egy pillanatot a jövődbe, s akkor kérdezd szívedtől, várjon mostani pályafutásod kedvedre fog-e lenni mindenkor. Ha meg vagy így elégedve, akkor elveszítettem Hitvestársamat, akit szívemből szerettem és minden nyugodalmamat. Kívánom azonban, hogy Te mindenkor nyugodt légy. Ne tarts szemrehányásaimtól, mert azok szívemből számkivetettek. Amit egy szív a szerelem és barátsággal megoszthat, azt az én szívem tőled meg nem fogja tagadni. Kedvesem! Gyönyörködve megyek azon szempillantás eleibe, mely Téged karjaim közé vezet. A tájék, ahol lakom, nem fogod megutálni. Itt is fogsz Te találni társaságban való embereket. Lovakat és kocsit fogok néked küldeni, útiköltséggel együtt... Azon bizodalomra, hogy Téged jönni láthatlak, maradok Téged szerető férjed és barátod G. Buttler.0 A szirénhangú szerelmes levél megteszi hatását, s az esdre hívogató, csalogató szó nem téveszti célját. Katinka grófnő négyévi különélés után 1801. július első napjaiban bevonul új otthonába, a párdányi kastélyba, férje oldala mellé. A családi békesség ismét zavartalan. Második mézeshetét éli a különös házaspár ... Dőry Katalin két év múltán, tavasszal rövidebb időre hazalátogat szüleihez, Girincsre. De nem valami jó hatással vannak rá szülei, s ottani társasága, mert visszatérve férjéhez, hamarosan ismét távozik. János gróf kissé nyugtalan már emiatt, de csak annyi észrevételt tesz, hogy november 20-ra okvetlen legyen Párdányban. Girincsről hamarosan levél hozza az örömhírt Buttlernak: Katinka anyának érzi magát! Végre! János szíve-lelke repes az örömtől. De sajnos nem sokáig tart az oly régen remélt apai boldogság. Az újabb értesítés már arról szól, hogy az anya „letette” magzatját. Az abortusz híre tőrként hasít Buttler szívébe. Most már érzi, tudja, hogy vége minden reménységének: felesége képtelen neki gyermeket szülni! De a békességet mégsem ez robbantja fel, hanem ismét Dőry Katalin nyughatatlan vére idézi fejére a vész fekete fellegeit. Nem hajlandó ugyanis tudomásul venni férje hívó szavát, s még Pestre is fel akar ruccanni, egy kis szórakozásra. Az idő múlik ... Katinkáról pedig semmi hír Párdányban... „Jöjj, mert én nem tudok mit tennék itt magam” — írja feleségének. November elején azután keserű epébe mártott pennával, felkorbácsolt lelkiállapotban szólítja fel hitvesét a döntésre: „Mennél elébb haza igyekezz. Hogyha egész magadnak akarsz élni, okosabb, hogyha soha se jössz Párdányba... Micelest ezen levelemet megkapod, mindjárt újra vedd magad, hogyha ez nem tetszik néked, tehetsz amit akarsz, de az én szívemrül és házamrul örökké lemondjál... De elég a szarul...” A fenyegető hangú levélre megszeppenő menyecske végül is jobbnak látja, hogy a megbeszélt határidőre hazatérjen. Buttlert mélységesen elkeseríti felesége esztelen szeszélyessége, s hogy gyermektelenségre kárhoztatja családját. Úgy érzi a történtek után, hogy részére betelt a pohár! Elönti a dühödt elkeseredettség. Egy papírszeletkére szörnyűséges sorokat firkant Katalin részére. „Szüleid írásaiból is látom, hogy ők sem ellenzik, hogyha tőlem elmegy, ha én neked 1800 forintot adok évenkint. Én teljesítem tehát kívánságodat és kívánom, hogy minél előbb hagyd el házamat! Nem tudlak már téged szeretni, mert gyermeket sem remélhetek tőled. Miért kell neked a jelenléteddel az én életemet megkeseríteni, mivel veled én már sohasem lehetek boldog. Napjaidat jobban tudod barátaid és barátnőid körében tölteni, mint itt. Elutazásod napját meghatározom, és kívánom, hogy mielőbb megtörténjék.” Katalin körül meginog a világ. Ajtót mutat neki a férje! De ő nem mehet sehová! Nincs sehol sem megélhetése! Maradni akar! Terhes vitatkozással, rút alkudozással telik el néhány nap, míg a plébános jelenlétében „szerződés"-t kötnek egymással „Minekutánna már egyszer az egri szentszék által egymástól elválasztva lettünk volna, gondolván, hogy talán, ha még egyszer összvejövünk egymással, nyugodalmas életet viselünk. Próbát tettünk, mindazonáltal közöttünk az óhajtott békességet fel nem találván” évi 1800 forint tartásdíjban állapodnak meg, melyet Katalin elfogad és ígéri, hogy perrel sem fogja soha megtámadni, „elégedvén férjemnek barátságosan vélem tett kötésével.” De az asszony már másnap kijelenti, hogy nem fogadja el a megállapodást! Szemrehányást tesz férje erkölcstelen élete miatt, mellyel Buttler már több nőt tragédiába, sőt halálba is taszított. De ő megbocsát férjének, hátha sikerül kiengesztelnie és visszamaradnia. Buttler János azonban hallani sem akar már jobaházi Dőry Katalin grófnőről. S egy decemberi napon elhagyja férje párdányi kastélyát, — most már véglegesen és Visszavonhatatlanul... (Folytatjuk) A Különös házasság igaz históriája A megyei kórházban és a megye területén lévő valamennyi kórházban és szociális otthonokban az influenza-megbetegedések miatt a látogatás szünetel. (293)