Tolna Megyei Népújság, 1973. július (23. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-01 / 152. szám

1600 ember és több mint 3 millió forint — A MEZŐGÉP a dolgozóiért — A MEZŐGÉP Vállalatnak nevében foglaltatik működési területe. Ez ismert, sokat fog­­lalkoztunk vele és minden jel arra vall, hogy eredményeinek taglalására a jövőben is nem­egyszer sor kerül majd. A gép­­gyártás fontosságának, az egyes munkák, sőt országhatáron túli hírnévre jutott géptípusok is­mertetése azonban a gazda­ságpolitikusok feladata. Nem mindegy azonban, hogy egy kitűnően működő középüzem­ben a dolgozók milyen körül­mények között dolgoznak, fő­leg pedig az, hogy milyen se­gítséget kapnak szakmai tu­dásuk, általános műveltségük gyarapítására. A kérdés fontosságát külö­nösebben ecsetelni sem kell. A Széchényi által valamikor óhajtott „kiművelt emberfők” nélkül ma már elképzelhetet­len a korszerű termelés,, amire épp a központi gyáregységben szolgáltatott példát a véletlen. A régi csőhúzó gépek kicseré­lése hovatovább nélkülözhetet­lenné vált, hiszen azok gaz­daságtalanul, húszszázalékos selejtaránnyal dolgoztak. Az újonnan vásárolt, magas fokon automatizált gépsor azonban mindaddig nem működött, mert nem működhetett külön­bül, amíg tudásukat állandóan frissítő, avatott szakemberek kezébe nem került. Ennek biz­­tosítása után most­ már csak egyszázalékosra süllyedt a se­lejt. • Mit tesz a vállalat annak érdekében, hogy a dolgozók a tanfolyamokon túlmenően, sa­ját igényeik, egyéni elképzelé­seik szerint is továbbképez­hessék önmagukat? — kérdez­tük Zsigovits Ferenc igazgatót. — Valamennyi gyáregysé­günkben, így a hatszáz sze­mélyt foglalkoztató szekszárdi­ban és Bonyhádon, Bölcskén, Gyönkön, Várdombon, ahol to­vábbi ezer ember dolgozik, van könyvtár. Ebben a tervidő­szakban százharmincezer forin­­tot fordítunk a könyvek gya­rapítására, a könyvtárakra. A könyvállomány negyven szá­zaléka szakmai jellegű, a töb­bi szépirodalmi. Akik akarnak, negyvenkétféle folyóirat között válogathatnak. — Kik akarnak? — Itt a központban 469 be­iratkozott olvasó van, de az arány hasonló a többi gyár­egységnél is. Észrevehetően lendített a könyvek iránti igény növekedésén a szocia­lista brigádmozgalom, amely­ben a címet elért, vagy azért küzdő tagok vállalásai között szerepel a rendszeres könyv­­olvasás. Ez nem akármekkora létszám, hiszen az öt gyár­egységben, 63 brigádban kere­ken ezer ember csatlakozott a mozgalomhoz. — Kik, mit olvasnak? — Ha óhajtják, a könyvtáros részletes statisztikával is szol­­gálhat... — Nem óhajtjuk, az újság­olvasó ritkán kedveli a sta­tisztikákat. Inkább az arányok­­ra lennénk kíváncsiak. — A fizikai dolgozók első­sorban a szépirodalom iránt érdeklődnek, de a képzetteb­bek, és közöttük már az ala­csonyabb képzettségűek is ér­tendők, sűrűn forgatják a szakirodalmat. — Nemrég zárult a könyv évente ismétlődő ünnepe. Mi­lyen eredménnyel? — Két író—olvasó találko­zót hirdettünk meg. Szilvás­ Lajos népes közönséget von­zott volna és Csurka Istvánt is nagyon sokan várták ... Csurka István nem jött el. — További tervek? — A könyvtárnál már em­lített összegen kívül ebben a tervidőszakban másfél milliót terveztünk kulturális célokra. Tánccsoportunk, énekkarunk nincs, nem is valószínű, hogy lesz. Ilyesmire javarészt ingázó dolgozók közt nehéz lenne sort keríteni. A másfél millióból mintegy nyolcszázezret hasz­náltunk fel, ennek bő felét or­szágjáró túrákra. Ezek két­­három napos, múzeumlátoga­tásokkal egybekötött kirándu­lások. Nemsokára elmegyünk Sopronba, mert jó néhányan kíváncsiak, hogy milyen a Tűztorony és egyáltalán mi az a Stomp-ház? A kulturális célokra fordított összegek néhány forinttal eset­leg gyarapíthatták volna min­den dolgozó nyereségrészese­dését. Volt, aki ezt akarta, de a többség úgy döntött, hogy ez a pénz inkább a közösség ér­dekeit szolgálja.­­ És a fiatalok? A MEZŐGÉP dolgozóinak 46 százaléka „KISZ-korú”. Az igazgató nem betű szerint, csak tartalmilag fogalmazott úgy, hogy őket majdnem ki­vétel nélkül hódolat illeti, nem bírálat. Szinte nincs az a vá­ratlanul bekövetkező hajrá, amikor ne lehetne számítani rájuk. — Egy kis túlzással: — ha azt kérném, hogy valamilyen alkalmas segédeszközzel von­tassák le a Holdat az égről, biztos megkísérelnék. — Az elismerés? — Egyelőre elsősorban csak anyagi. Itt bevallom őszintén, adósaik vagyunk. Régi igény, hogy hozzunk létre egy KISZ- klubot. Kiürítettük az iroda­ház alagsorát, a hely szűk, nem alkalmas. Ezt az adósságot is törlesztjük majd, remélhetőleg az év vége előtt. Itt szemben, a legkésőbb decemberig át­adandó új épülettömbben ren­dezünk be klubot, amely nem­csak a KISZ-fiataloknak lesz elégséges, hanem esetenként tanfolyamok, vetítések rende­zésére is. A MEZŐGÉP szociális léte­sítményei megfelelnek a vo­natkozó előírásoknak, ha az előírásokat csak betű szerinti értelemben vizsgáljuk. Mind*­.-i gyáregységben van konyha, ebédlő, öltözők, mosdó is. Ugyancsak mindenhol orvos' rendelő, ahová hetente két a­­l­kalommal ellátogat egy-két órára a szerződéses üzemor­vos. Nemcsak a szabályok szá­mítanak azonban. Éppen ezért a fejlesztési alapból egymillió­­négyszázezer forintot szánnak az öltözők, elsősorban a női öltözők bővítésére, korszerűsí­tésére.­­ Másfél millió kulturális célra, százharmincezer külön a könyvekre, egymillió-négy­százezer szociális célokra. Akárhogyan számoljuk, ez fe­lül jár a hárommillión.­­ Remélhetőleg a következő ötéves tervben még többet for­­díthatunk minderre. ORDAS IVÁN Részlet a MEZŐGÉP központi gyáregységének könyvtárából. Fotó: G. K. Komplex tanfolyam pedagógusoknak A­lig fejeződött be a tanév, jó néhány megyénkben peda­gógusnak máris fontos elfog­laltsága akadt: a megyei to­vábbképzési kabinet által szervezett komplex tanfolyam elsőéves hallgatói egyhetes, bentlakásos továbbképzésen vettek részt Szekszárdon. A százötven tanár és tanító nyolc csoportban egészítette ki a pedagógiával és tantárgy­pedagógiával kapcsolatos isme­reteit, hallgatta az Országos Pedagógiai Intézet, illetve az MTA munkatársai, valamint a megyénkben szakemberek ál­tal tartott előadásokat. Az al­só tagozatos és napközis neve­lők­, a matematikai, magyar, a történelem, a testnevelés és a földrajz szakos tanárok továbbképzése tegnap fejező­dött be. Régi aratás Saját időszámításom a felszabadulás esz­tendejével kezdődik, ilyenformán a régi ara­tásokról nekem tulajdonképpen a felszabadu­lás utáni aratások jutnak eszembe. Kislány voltam még, mikor anyám elvitt haza hogy falusi levegőt szívjak, „valamit szedjen magára ez a girhes gyerek”, s hogy konok, szigorú nagyapám móresre tanítson a borotvafenő szíjjal. Nap­szaga volt a feslett kombinéból átvedlett lábtörlő rongynak, fal­tam a gangra rakott paradicsomot, töltény­hüvelyeket kerestem a szilvafa alatt egy első világháborús gyalogsági ásóval. Emlékszem, este villanyt sosem gyújtottunk, nagyapa há­borús meséit hallgattuk a kis sámlin kupo­rogva. Nem értettem akkor belőle semmit. Csak a forradásokat kerestem másnap a háló­szoba hármas tükre előtt magamon. Otthon az óvóhelyen játszottunk, a poroló­fára húzott rongyszőnyeg sátra alatt, a har­madik emeletről szappanbuborékokat fújtunk, s a nyitott szeméttárolók rothadt bűzfelhője mögé bújtunk alkonyatkor anyánk elől. Nap nélkül, fény nélkül, paprikás krumplin, zsíros kenyéren és háromforintos gubics almán él­tünk. Nagyanya csodálatos sárga, meg zöld mas­nijai a hajamban! Anyám szerint ízléstelen és parasztos, de szegény öregecske mit is te­hetett volna, olcsó szalagokkal igyekezett ar­ra a kis időre az utcabéli gyerekekhez hason­lóvá formálni. A padlásfeljáró volt a kedvenc helyem. Te­tejéről a hegyekig lehetett látni: fönt szőlő­sorok, alatta a kert aljáig hosszan húzódó vékony csíkok. Kérdeztem mi az: mák, ga­bona, lucerna, kukorica — majd megnézzük — mondta nagyapa és másnap kivitt, hogy megmutassa az életet. Sohase rozsnak hívta a rozsot, búzának a búzát, hanem életnek a ga­bonát. Okos élet látod? — lehajtja a fejét. Még két nap és kaszálom. Letépett egy cso­­korravalót, hosszan a tövétől, egész szálával, nézte, tapogatta, kimorzsolta belőle a szeme­ket, híjas fogával megrágta, kivette, a tenye­rébe tette. Kenyérke. Ebből lesz a kenyérke. De hisz az a boltban van — mondtam és csi­náltam én is kicsike kenyérkét. A boltban pénzért, a földön munkáért — nevetett. A paraszt viszi a boltba a kenyeret. Elveti az életet, lekaszálja, kigépeli, a molnár megőrli, a pék megsüti, apád a vasúton megkeresi a rávaló pénzt, téged meg elküldenek a boltba, hogy vegyél rajta kenyérkét. Ebből a picike magból jövőre megint élet lesz, aztán abból megint kenyér. Hogy lesz ebből a kis magból búza, meg búzatábla, meg kenyér? Hát lesz — mondta. És ezzel lezárta az ügyet, mert nagyapa ilyes­min sosem gondolkodott. Lazár bácsi, aki drótkeretes pápaszemet viselt és uras szalma­kalapot hordott, sőt a méhek életét is ismerte úgy magyarázta, hogy a jóistenke megterem­tette a földet, tél, utána tavasz, utána nyár jön, nyáron napot ad a búzára, meg esőt, az embernek erőt a karjába, oszt a fejébe. Az ember még mindig azon gondolkodik, hogy hogy töltse meg a hasát. Vasárnap nagyapa megreperálta az udvaron a kaszát. Jó messzire elzavart, nehogy körü­lötte lábat­lankod­jak. Az mi? — ordítottam a füstölő tetejéről. Kaszakő — kiabált vissza. Én meg jót nevettem, mert eszembe jutott az a disznó versike, amire Beregi Lala tanított az árokparton. Hétfőn volt az aratás. Fél hold búza. Vittek, hadd lássam. Kétszer fordultunk, mire a föld­re került minden. Nagyapa a szélén kezdte és belül, a karján kidagadtak az erek, a fürge kis­asszony meg szaladt utána és kapkodta a markot. Én meg szedegettem, amit elhagyott. Nem sok maradt, így aztán hamar meguntam, meleg volt, por, piszok, csípte a karom az izzadtság. A libák mellett tocsogtam egész aratás alatt, a nagy­árok fenekén összegyűlt vízben. Ez a képe — mondta nagyapa a búzasátorra. Aztán ne fe­ledd otthon megmondani apádnak, hogy úgy viselkedjen, most már nagylány vagy­ kis dö­gös arató. Nagyapa a fa alá ült, mi meg el­maradt szálak után­ kutattunk a tyúknak. A gépelés a Horthy-telep két utcája között esett meg. Mennyi szaladgálás volt akkor is! Velem nem törődtek. Csak a búza volt a fon­tos, hogy mire sorra kerülnek, a gép körül legyen minden. Nagyanya rendelkezett, apa te a zsáknál leszel de el ne mozdulj onnét, én meg a kévét figyelem. Álltak mint a cövek és meresztették a szemüket. Sündörögtem a gép hátulja körül, hajamba, hátamba szállt a törek, polyva, meg a por. Iszonyatos kavargás, zaj, csapkodás, kiabálás volt mindenütt. Hogy értették egymást, nem is tudom. Dér Irént figyeltem, nagy darab, melles falusi lány volt, a gép alól a töreket húzta, hajlott, meg nem állt, a lába feketére sülve. Hű de irigyeltem. Nagyapa a tíz kicsi zsák tetejére ültetett, vigyük — mondta, megvan a kenyérke, aztán nehogy eldobáld, mint a többi városi gyerek! összegyűjtitek, hazahozzátok, odaadjuk a ma­lackának, hogy legyen a kenyérre zsírozó. Nagyanya kis liszár haján egy egész búzatábla volt. Hagyd fiam, majd megmossuk a tekenő­be. Téged is lecsutakollak, oszt mehetsz ját­szani. Régi, régi aratásom. Azóta is láttam sokat. Közelről is, távolból is, vonatablakból, autóból, kombájnok men­nek csendesen egymás után, szép pirosra meg kékre festik. A búzából tudom, hogy lesz a kenyér, a magból a növény, s ha kicsit gon­dolkodom, a pétisó képlete is eszembe jut. Nagyapában sincs nosztalgia a földecskéje, a szalmaszőke, mézszínű élet, a csípős-poros ka­szálások után. Aratási vacsorákra mindig sze­mélyesen hívja meg a tsz-elnök: no, jöjjön Jani bátyám, learattunk. Szívesen megy, azt hiszem. D. VARGA MÁRTA

Next