Tolna Megyei Népújság, 1976. június (26. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-01 / 128. szám

I Már minden visszaköszön... o ! Nézzék ezt az arcot és tulajdonosának mozgékony kezét! Segíteni igyekszik ez a kéz a cifrázatlan szónak, hogy ismerősként értsem, közben úgy fordul egymás felé, ahogy a virágban már a gyümölcsöt megmutatni vágyó kertész keze. Ütni vajon tud-e? Meggyőződésem, hogy igen, de nem sújt le csak nagyokkal, hiszen ez a kéz egy munkásasszonyé: alkotásra termett, azért olyan kemény, határozott fogású. Arra biztat a nevetéskor kapésan összehúzódó kék szempár, hogy faggassam bátran, titka nincs. Zavarba ejtő ez a nyíltság és az a valami, ami belülről sugározva kislányossá lágyítja az egyébként markáns, 52 éves asszonyarcot Tómann Györgyné — mert ő az, aki szembenéz — április 4- én kitüntetést kapott, a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Fogalmazhatnám ünnepélyesebben, de Marikának ez nem tetszene. Azt mondom inkább, amit ő, hogy a kendergyári munkásság kivételes eseményének számít minden olyan alkalom, amikor közülük valaki kormánykitüntetést kap, így nem egyedül az övé az érdemrend. Részük van benne a többieknek, mert bizonyítja azt is, hogy nem olyan észrevétlenül kicsi a dunaföldvári kendergyár, mint azt a kívülállók hiszik. Netán azok a fiatalok gondolják, akik csak átmenetileg vállalnak itt munkát és alig tanulnak meg tájékozódni az üzemben, máris odébbállnak. — Lehet szeretni ezt a gyárat. j**. Elhiszem. Tómannét erre a vallomásra közel két évtizedes munkásmúlt jogosítja. Hitelt kell aztán adnom a szavának azért is, mert most munkamódszer átadó, az újak betanításával bízták meg, ezenkívül az üzemi pártalapszervezet titkára is. Ha valaki panaszkodhatna a kendergyári munkára, ő az, mert nincs az a munkafázis, ami ne lenne a soisujjában.o Sűrű 18 év van mögötte. Egy éve dolgozott csak a gyárban, amikor nem is egyik napról a másikra, hanem a fél nap leforgása alatt megözvegyült. Szörnyű emlékű az a május még 17 év után is. Pedig milyen gyönyörű volt! A délutáni műszakból hazafelé mendegélő lányok, asszonyok csapatában azt beszélték, hogy ilyen teliholdas, romantikus szépségű éjszakán vétek aludni. Kötekedtek, tréfálkoztak, jó orvosság az a fáradtság ellen. Marika csakugyan nem aludt. Utána sem jött álom a szemére sok éjszaka. Kínozta a villámcsapás-váratlanságú veszteség, nyomasztották a vállára szakadt gondok. „Fel kell nevelni a két gyereket és úgy, mintha élne az apjuk!” — Marikám, tegyél táglát a zsebedbe, mert elvisz a szél! — mondogatták neki együttérző féltéssel abban az időben. Negyvenöt kiló volt, de úgy hordta a bútorüzemben a pozdorját, mint a termetben és súlyban nála másfélszer akkorák. A lánya 12 éves volt, Gyuri 6. Az hajtotta, hogy „a semmiben hiányt”, neki apának és anyának kell lennie két gyerek nem szenvedhet egyszemélyben. _ — Nem volt egyszerű — mondja csöndesen. Kisvártatva ismét mosolyog és meséli, hogy csakugyan „végigzongorázott” minden munkahelyet a gyárban, mert soha nem érzett jogot arra, hogy a fizikumára való hivatkozással ne oda álljon, ahol éppen munkáskézre volt szükség. „ Nyolc évet töltöttem már a formázóban, amikor hivatott az egység vezetője, hogy segítsek, mert nincsenek elegen az áztatónál, szervezzek egy brigádot. Hallgattak rám az asszonyok, nem tehettem meg velük, hogy megszervezzem a csapatot, én meg bentmaradok a formázóban. A művezető váltig tiltakozott, hogy Tómannét nem ereszti. Tómanné ment az áztatókkal és utána is szerzett még egy 5 évre szóló mandátumot a szabad ég alatti munkára. A kötözőbrigáddal, mert akkor azt kellett O — ötvennyolcban jöttem ide, hatvanban kértem a felvételemet a pártba. Titkárnak a XI. kongresszus előtt választottak meg, előtte 5 alkalommal választottak a járási pártbizottság tagjának. De még ma is pirulnom kell, amikor az jut az eszembe, hogy az elvtársak mennyi szépet mondtak felvételemkor, az addig jelentéktelennek hitt munkámról. Lángol az emlékezéstől ellágyuló arc és hangja csodálkozó, amikor azt mondja, hogy hiszen ő soha nem csinált egyebet, mint végezte a kötelességét, és hát nem kötötték le csak a saját gondjai. Egyszer sem fáradt el ez a törékeny asszony? Ó, de hányszor! A céltudatos ember élete sem csupa napsütés és csupa győzelem. Csak „elkeseredni nem szabad!” Nem szabad, hogy állandósuljon a lehorgadás, kivált ha két remek gyereke van az embernek. — Itt dolgozik a lányom is a bútorlapüzemben. A férje pedig elektrotechnikus a Dunaújvárosi Vasműben. Nekik köszönhetem az első unokát, aki lány és 12 éves. Gyuriéknál is mindjárt jön a baba. Ő újságolja és hozzáteszi, hogy fiút várnak, de ha elvéti a dolgát a gólya, az sem baj. Fontos, hogy ép, egészséges legyen a gyerek. Egyébként, a lánya, fia, még a kis menye is technikumba jár. A Gyuri kezdte, ő a tanulásban a rangidős. Most végez a harmadik osztállyal. Nővére másodikos, a kis menye pedig elsős. A fia feleségestől a gumisoknál dolgozik és házépítésre készül. A lányáék már egyenesben vannak, ő is elégedett a családi fészekkel. Nézzem csak meg a Pentelei utcában a házát!o Csodálattal is tisztelettel hallgatom. Megértve, hogy miért éppen ezt a külsőre még legalább százezer hasonló asszonyt tartották méltónak a kendergyári kommunisták arra, hogy párttitkáruk legyen. Gyémántkemény és gorombán nyílt, ha kell. Szavaiból az élet, az ember szeretete süt ki és az a vágy, hogy hasznosan éljen. Két órát tölt naponta a pártirodában, mely harsányzöld növényeivel elárulja az asztalát. Szükség van erre a két órára, de kint az üzemben jobb azért neki. „Ott minden visszaköszön.” Köszönhető is mindennek és mindenkinek. Most éppen a csiszolóban van emberhiány, betanítandó munkás viszont nincs. Ugye nem haragszom, de sietne vissza. Biztosan hiányolják már... Búcsúzunk. Kézfogásában a biztonságnak azt a nyugtató, biztató, meleget érzem, ami csak a céllal élő, tiszta emberek sajátja. Megajándékozottnak érzem magamat, amikor a gyárkapuból utánam szól, hogy keressem meg máskor is. Megkeresem. S tán rábízom azt a gondomat, milyen nehéz megrajzolni egy ember portréját. Pokolian nehéz, mert a sután fogalmazott igazságokat gyakran közhellyé alázza a valóság és a rövid beszélgetésekből születő portrék csak utalni tudnak a lenyűgözően bonyolultra, a köznapisága ellenére is példásan hősiesre... LÁSZLÓ IBOLYA Magyar-szovjet: barátsági hónap Szocialista brigádok a minőségért A magyar—szovjet barátsági hónap keretében brigád vezetői tanácskozást tartottak a Bonyhádi Cipőgyárban — amint arról lapunkat dr. Nagy Ernő, a cipőgyári MSZBT-tagcsoport elnöke tájékoztatta. A tanácskozáson a Táncsics brigád kezdeményezéséhez 34 szocialista brigád csatlakozott és vállalt védnökséget a szovjet exportra készült termékek minősége felett. Alapvetően értékelték a bedolgozott felsőbőranyagok átvételének szigorítását, a szabászok minőségi munkáját, a technológiai fegyelem betartását, a brigádok önellenőrzésének kialakítását. A brigádok vállalták, hogy júniustől a minőség javítása érdekében tett intézkedéseikről, a hibák észleléséről naplót vezetnek és ezek megszüntetése érdekében a termelésirányítókkal szorosan együttműködnek. A termelésirányítók az információnyújtás javítására tettek ígéretet. I Vasárnap, a gyermeknap jegyében kora úttörőcsapata pedig a KISZ KB Vörös Selyemzászlós szalag kitüntetést kapta a megyei úttörő-találkozó alkalmából. A családias hangulatú ünnepség után — amelyet a decsi általános iskolások megható műsora tett még színessebbé — az úttörővezetők közös ebéden vettek részt. Délután a vidéki pajtások és a budapesti vendégek találkoztak a vendéglátó szekszárdi mtsoracsapatok tagjaival. Gyermeknaphoz méltóan elsősorban játékos műsorok szerepeltek a délutáni programban. Aszfaltrajzverseny, görkorcsolya- és rollerverseny, térzene és „Gyere velünk, játsszunk együtt” sportvetélkedő — sok úttörőt állított nehéz választás elé, amikor arról csiintött, melyiken vegyen részt. Fél négykor a művelődési központban az aranyérmes úttörőzenekarok, tánccsoportok, éneklőrajok és kamarakórusok gálaműsora kezdődött. A kora esti szürkület alig ereszkedett a városra, amikor a Babits általános iskola udvarán fellobbant a minden úttörőszívet megdobbantó tábortűz és kezdődött a tarka tábortűzi majális, aminek a sötétség beálltával az égboltra színes virágokat rajzoló petárdák fénye vetett véget. Szép volt az úttörő-találkozó. Emlékezetes az 1976. évi nemzetközi gyermeknap. A szervezők anyagi áldozatot és fáradságot nem kímélve mindent megtettek, hogy jól sikerüljön, persze az ő akarásuk kevés lett volna. A találkozó szervezésének lehetőségei újra bizonyították, hogy egy nemzet mélységes szeretete és törődése övezi hazánkban a gyerekeket. Drága és hasznos ajándékot kaptak megyénk dolgozóitól — a szekszárdi úttörőházat. Boldog öröm sugárzott minden gyermekarcon a ház átadásakor, de ugyanez az öröm, a meghatott boldogság ott volt a felnőttarcokon is. Adtak, mert adhattak ! Volt miből adniuk. Örömet okoztak és örömet kaptak: sugárzóan boldog gyermekarcokat. Tamási Fotó: Komáromi (Folytatás az 1. oldalról.)