Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-01 / 281. szám
1979. december 1. Beszéljük meg Ilii Egy település szellemi élete, a falusi közművelődés nem lehet csak a fő hivatású népművelő szívügye. Erről beszélgettünk Regölyben Szabados Éva pedagógussal, dr. Dienes Ferencné könyvtárossal, Mészáros Gyulával, a helyi termelőszövetkezet párttitkárával és Riba Tibor agronómussal. Kérdés: Sok faluban hallani, hogy a fiatalok elvándorolnak, szakmát szerezve, a kenyeret már nagyobb településeken keresik. Regölyben is tapasztalható ez? Szabados Éva: Részben. Az általános iskolában évente végez átlag tizenöt gyerek. Ezek mindegyike tovább tanul. Jó, ha ketten-hárman visszajönnek a téeszbe dolgozni. És aki visszajön, az sem biztos, hogy véglegesen. Az is gyakori, hogy a fiatalok itt megszedik magukat, aztán továbbállnak. Házat már Tamásiban vagy Szekszárdon vásárolnak. Kérdés: Hány év kell ahhoz, hogy valaki megszedje magát ? Riba Tibor: Ez változó. Azt hiszem, nem is csak a fiataloktól függ. Legtöbb esetben a szülők, nagyszülők is besegítenek, és amikor összejött a lakás, a kocsi ára, akkor lesz szűk a falu, kevés a lehetőség. Kérdés: Milyen lehetőség? Riba Tibor: Általában a kulturális lehetőségek hiányára panaszkodnak. Igaz, sokszor olyanok, akik még a könyvtárba se iratkoznak be. Tény az jó, hogy a kocsma többször van nyitva, mint a művelődési ház, de azt hiszem azért itt, falun is lehet élni, kulturálódni, de ehhez a művelődési ház vezetőjének a legjobb szándéka, felkészültsége is kevés. Mert egy fecske nem csinál nyarat, hiába a legjobb műsor, ha közöny, érdektelenség fogadja. Kérdés: Mit lehet tenni azért, hogy ne érdektelenség fogadjon egy műsort? Dr. Dienes Ferencné: Gyakorlatból tudom, hogy a személyes meggyőzés a legfontosabb. Sokszor rendezünk itt a könyvtárban irodalmi esteket, író—olvasó találkoz Szabados Éva zokat. Negyven, ötvenen mindig összejövünk. Kérdés: Kik jönnek el egy ilyen programra? Dr. Dienes Ferencné: Az olvasók, a könyvtár tagjai persze a témától is függ, hogy ki lesz itt. Az irodalmi műsorokra a pedagógusok mind eljönnek, itt vannak a tsz-értelmiségeiek, de az átlagolvasók is. Egyébként a szervezésben, a műsorok összeállításánál is számíthatok a tsz-re, annak vezetőire. Kérdés: Miért szívügye a tsz-nek a község kulturális élete? Mészáros Gyula: Talán még ma is furcsának hangzik, de meggyőződésünk, hogy a kultúra valahol munkaerővé válik. Ha itt a községben a művelődési ház tartalmas programokat szervez, ha megteremtjük a közművelődési lehetőségeket, akkor a fiatalok letelepednek, mert a a pénzkeresés mellett mást is kapnak a falutól. Ha itt maradnak, azzal a ttsz is jól jár, mert nincsenek utánpótlási, munkaerőgondjai. Azt hiszem, ezen a téren az utóbbi időben van változás. A műszaki szakembereink között egyre több a fiatal. Kérdés: Be lehet vonni a közművelődési munkába a helyi szakembereket ? Dr. Dienes Ferencné: Pár éve az egyik mezőgazdasági ismeretterjesztő sorozatot helyi előadókkal szerettük volna megszervezni. Egyetlen előadásit sikerült így megtartani. Többre nem tudtunk előadót szerezni. Kérdés: Miért? Dr. Dienes Ferencné: Nem vállalták. Igaz, akkor még kevesebb szakkönyvünk volt, a felkészülés is nehezebb lett volna, de megoldható. Nehéz az embereket megmozgatni. Kérdés: Azt hiszem, ebben a „megmozgatásban” lenne nagy szerepük a falun élő értelmiségieknek. Itt segíthetnék legjobban a népművelőt. Van erre Regölyben példa? Szabados Éva: A pedagógusok ilyen szempontból könnyebb helyzetben vannak. Ha mi szervezünk egy műsort, a gyerekek szülei biztos eljönnek, de elhívják ismerőseiket, Rokonaikat is, szinte láncreakció ez. A másik, hogy ha a gyerekben felébresztjük az igényt a kultúra, a könyvek iránt,a gyerekek — és erre nem egy példa van — felébresztik szüleikben is ezt az igényt. Dr. Dienes Ferencné: Az biztos, hogy a pedagógusokon nagyon sok múlik. Ha nyolcadik osztályig belenevelik a gyerekbe a könyv szeretetét, az később is olvasóm marad. Egyébként megfigyeltem, hogy a gyerekek és az idősek olvasnak sokat, a középkorosztály dolgozik, műveli a háztájit, este örül, ha lepihenhet, nemhogy könyvet venne a kezébe. Kérdés: Az agrárértelmiség hogyan segítheti a tsztagok kulturálódását? Mészáros Gyula: Természetesen nem csak azzal, hogy megveszünk ötven jegyet valamelyik színházi előadásra és azt szétosztjuk a tagok között. Bár ezt is csináljuk. Szerintem a legjobb prókátor a személyes példa. Ha egy brigádvezetőnek, vagy agronómusnak van tekintélye, akkor az emberek hallgatnak rá, követik. De hiába küldené a brigádtagokat könyvtárba, színházi előadásra, ha őt ott még senki sem látta. Hiba Tibor: Nem elég, ha valaki jó agrárszakember. El kell fogadtatnia magát az emberekkel ahhoz, hogy hallgassanak a szavára. Ha ez sikerül, nyert ügye van. Akkor, amikor a földeken a munkát elosztja, de akkor is, amikor próbálja az embereket egy színházi előadás, vagy mozifilm megtekintésére rábeszélni. Persze a személyes példa fontosságát én is hangsúlyoznám. Mészáros Gyula: Ide tartozik a szocialista brigádmozgalom kérdése is. A vállalásokba beveszik általában a kulturális programokat. De hogy az ne csak kipipálandó, letudandó feladat legyen, abban a mozgalom irányítóira nagy feladat hárul. A szélesebb tájékozottságú vezetőknek, akiknek nem új a színházi élmény, a művészi film, úgy kell irányítaniuk a brigádtagok érdeklődését, hogy azok felfedezzék maguknak ugyanezeket az élményeket, hogy legközelebb már saját elhatározásból igényeljék ugyanezt. A szocialista módon élni jelszót tartalommal megtölteni a vezetők feladata, de ezt elvégezni csak az tudja, akinek erre lehetősége van, aki többet tanult, többet tud. Riba Tibor: Fontos az is, hogy a megszerzett bizalmat ne játsszuk el. Most a regölyi strand esete jutott eszembe. A lakosság társadalmi munkában megépítette, most nyáron pedig lezárták a strandot. Nehéz lesz itt még egyszer egy ilyen nagyszabású társadalmi munkára mozgósítani az embereket. Kérdés: Hány olyan értelmiségi él a Regölyben, akire a művelődés fő hivatású szervezői számíthatnak? Dr. Dienes Ferencné: Szerintem negyven-ötven ilyen ember van. Persze munka is akad bőven. Gyuszi gondolatát folytatva elsősorban élni kell megtanítanunk az embereket. Hogy éljenek a lehetőségekkel, ne azzal büntessék a gyereket, ha rosszat tesz, hogy nem mehet szakkörre, vagy sportolni; hogy a háztájiból befolyó pénzt ne negyvenezer forintos kerítésre vagy síremlékre fordítsák! Egy irodalmi estet egyedül is meg tudok szervezni, de hogy arra eljöjjenek az emberek, ahhoz annak a negyven-ötven embernek a munkája szükséges. Mert a tudatváltás — ahogy Gyuszi mondta — a szocialista módon élni jelszó mindennapi gyakorlattá válása a legnehezebb feladat, de az előrelépés egyetlen útja. A beszélgetést vezette és lejegyezte: TAMÁSI JÁNOS Dr. Dienes Ferencné Riba Tibor Mészáros Gyula Csordás János életmentő Tegnap délelőtt Szekszárdon dr. Szabópál Antal, a megyei tanács elnöke életmentő emlékérmet adott át Csordás János honvédnek. Csordás János 1979. október 14-én lélekjelenlétével megakadályozta, hogy egy égő oxigéntömlő miatt robbanás következzen be az atomerőmű reaktorterében. Csordás János vékony dongájú miskolci munkásgyerek. Sorkatonai szolgálatra Paksra, az atomerőmű építkezésére vonult be. Csendes, szerény, halk szavú. Az október 14. napra így emlékezik: — Jó volt azon a vasárnapon dolgozni. A langymeleg őszi napsütés bizsergette az ember bőrét. Az egyes reaktor szilfon konzoljánál voltunk. Ez lesz a védőpajzs felmenő fala. Mellettünk a siófoki Kőolajipari Vállalat és a gyár- és gépszerelő emberei dolgoztak. Az egész terület három méter átmérőjű kör. Az egyik siófoki fiú peremeire vágta le oxigénnel a borító lemezt. Háttal álltam a siófoki fiúnak. Valamiért, már nem tudom milyen indíttatásból, hirtelen megfordultam. Az oxigéntömlő lent volt a deszkán. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ég a tömlő. Egy pillanat alatt megfordultam és megtörtem a csövet. Más megoldás nem volt. Tudtam, ha a palackig ér a láng, akkor kegyetlen munkát végez a robbanás. Elkiáltottam magam; ÉG A TÖMLŐ! A Lenin Kohászati Művekben láttam ilyen robbanást. Úgy szedték össze az embereket utána. Nem volt időm megijedni, a srác, aki hegesztett, nem vette volna észre, mert legalább három méter mélyen volt a reaktortérben. Esetleg csak azt, hogy repül. Egy palackban van 150 atmoszféra nyomás. Zárt tér, ahol az eset történt, ha robban, viszi magával az egészet, ott volt mellettünk 20 oxigén- és 15 dissousgázpalack. Mikor elkiáltottam magam, hogy ég a tömlő, valaki elzárta a csapot. Láttam, hogy már nem ég, de a kezem, a jobb kezem igen. A kesztyűm gyulladt meg — teljesen leégett a kezemről. Lerántottam a maradékot, eldobtam és elszaladtam. Mikor láttam, hogy csupa seb a kezem, mondom a többieknek — na, megyek az orvoshoz — két bajtársam vitt el. Kaptam egy injekciót, befújták a sebet sprével. Nem is fájt az égés. A bajtársaim? Mindegyik ugyanígy cselekedett volna. Mind a tizenhárom, mert ennyien vagyunk a brigádban ...* Csordás János a kitüntetés átvétele után vigyázzba vágta magát és hangosan, katonásan mondta: „A dolgozó népet szolgálom”. Ekkor jutott eszembe, hogy mindenkinek van az életében egy pillanat, amikor minden kiderül. Az egész életet ez a pillanat vezényli tovább. És senki sem tudja, hogy mikor jön ez a másodperc töredékét jelentő idő. Ez a pillanat nem a véletlen műve, ez jellemzi az embert, az addigi tetteit, a jövőt. Csordás János pillanata 1979. október 14-én, vasárnap délután 15 óra 15 perckor volt. H. J. Fotó: COTTWALD KÁROLY Csordás János átveszi a kitüntetést ^PÜJSÄG 3 A NEB életéből Merkl Ferenc elnökletével tegnap ülést tartott a megyei NEB. A szokásos elnöki jelentésen kívül a testület megtárgyalta a zöldség- és gyümölcsfelvásárlás alakulásáról szóló vizsgálat anyagát és a folyékony üzemanyagokkal való takarékos gazdálkodás utóvizsgálati megállapításait.* Majdnem egy órát töltöttem egy ízben az atomerőmű kijáratánál, a délutáni órákban. Nem számoltam meg, de legalább öt autóbusz indult ez alatt az idő alatt Szekszárdra. Vagy. Állnak az emberek a buszmegállóban, várnak. Jön egy autóbusz, ülnek benne tízen, de nem áll meg. Aztán végre megérkezik a menetrend szerinti és fölszállnak rá annyian, hogy állni is alig lehet. Megyeszerte ismerős a kép, és szidjuk a Volánt, nem tudva róla, hogy azok az autóbuszok nem az ő tulajdonában vannak. A megyei szállítási bizottság tavasszal megkereste a NEB- et és egy felméréshez kérte a bizottság és a közlekedési szakcsoport segítségét. Azt kívánták felmérni, hogy a vállalatok, szövetkezetek és más szervek tulajdonában lévő kisebb, nagyobb autóbuszok kihasználtsága milyen? A megyei NEB közlekedési szakcsoportja kérdőívet küldött mintegy hetven autóbusztulajdonos gazdasági egységnek és többek között arra kértek választ, hogy gépkocsinként mennyi azok napi megtett kilométere, és vállalnának-e menetrendszerű közlekedést ezekkel a járművekkel? Például iskolai, óvodai, vagy más rendszeres szállítást Volán díjtarifáért? A visszaérkezett kérdőíveket értékelő és a tapasztalatokat összegző szakcsoporti ülésre a héten került sor. Az első meglepő következtetés az volt, hogy majdnem akkora szállítási kapacitással rendelkeznek a megye gazdálkodó egységei, intézményei, mint maga a Volán. Nem a vizsgálatba bevont hetven egységről van szó, hanem a megyében lévő összes közületi autóbuszról. Az is kiderült, hogy igen gyakori a párhuzamos járat, ami egy más szempontból nemhogy természetes, hanem egyenesen eredmény. Arról van ugyanis szó, hogy a Volán-járatok is alkalmazkodnak a munka- és iskolakezdéshez, ami a saját autóbuszoknál természetes. Néhány állami gazdaság, pontosan a paksi, a dalmandi és az alsótengelici eddig is törődött a dolgozói és azok családtagjai utaztatásával. Vannak bevásárló-, kiránduló- és még orvoshoz vivő járatok is. A megkérdezett közületek többsége nem is vállalkozna hasonlóra, más része pedig feltételekhez köti, például csak a nap meghatározott idejét hajlandó lekötni, vagy pedig központi felújítást és karbantartást kér. A napi megtett kilométerekben, tehát a kihasználtság mértékében, nagyon nagyok a különbségek az egyes autóbuszok és gazdálkodó egységek között. Szerepel a kimutatásokban napi 37,5, 43 és több 15—200 kilométer út is. A közlekedési szakcsoport megállapította, hogy a gazdasági egységek ma nincsenek kellőképpen ösztönözve arra, hogy ezeket a járműveket gazdaságosan használják ki. Hiszen ahol „szociális” fuvaroztatás van, ott sem számítanak fel viteldíjat, hanem saját költségre üzemelteti a vállalat az autóbuszt.