Tolna Megyei Népújság, 1980. március (30. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-30 / 76. szám
6 NÉPÚJSÁG — Kezdhetjük in médiás ies! öt évre az állami díj elnyerése után most ahhoz az aranydiplomához gratulálok, mellyel a Semmelweis Orvostudományi Egyetem ötven éven át kifejtett szakmai tevékenységét ismerte el decemberben... — Köszönöm. Szép ünnepség volt és semmi máshoz nem hasonlítható érzés az alma mater dísztermében — ahol érkezésünk után mindjárt megszólal a Gaudemus — kissé megkopaszodva vagy erősen megőszülve viszontlátni az egykori fiúkat és lányokat, közöttük olyan Tolna megyei ismerősöket, mint Pongrácz és Mátis doktor. Vagy olyanokat, mint Kerpely F. Ödön és Babics Antal professzorok, akik az ötven évvel ezelőtt végzett orvosok nagy családjából tudományos munkájukkal emelkedtek ki. — A hivatalos ünnepségen túl, volt mód az emlékek felidézésére is?— Ilyen esemény el sem képzelhető emlékvallatás nélkül, hiszen az a fél évszázad, ami diplománk keltétől eltelt, nemcsak az orvoslás történetében volt mindent forradalmian megújító. A nagy történelmi változások ötven éve is volt ez. Gondolja csak meg! Szülőfalumban, Dombóváron gyerekként találkoztam a proletár forradalommal, majd a Tanácsköztársaság bukása után szemtanúja voltam, mint pusztítja a nép legjobbjait a fehérterror. Láttam, amikor Molnár Györgyöt akasztani vitték. Aztán a második világháború infernója. Ugye nem szükséges ecseteljem milyen mérföldkövet jelentett a felszabadulás? Sok szenvedéssel teli, nehéz, de hallatlanul érdekes, izgalmas ötven évre pillanthattunk vissza. — Olyan nyugodt, derűs, mint eddig soha. — Nyugodt is vagyok, bár az elmúlt év második felében két alkalommal igen drasztikusan figyelmeztetett a szívem arra, amire pályatársak, vezető emberek, barátok és ismerősök addig sokkal gyöngédebben figyelmeztettek. Úgy látszik, most már muszáj szót fogadni. — Ezúttal tehát komoly a nyugalomba vonulási szándék? — Megérdemlem, hogy ezt így kérdezi, hiszen 1975 óta csak magával legalább ötször beszéltem arról, hogy ideje lenne kiállni a sorból. De pont azért, mert sokszor találkoztunk, biztosan megérti, miért halogattam a nyugdíjazást. Őszintén szólva még most sem tudom mit kezdek majd az időmmel, energiámmal. Én 45 óta nemcsak gyógyítottam, hanem szünet nélkül kerestem azoknak az embereknek a szövetségét, akik a mesterségükkel, hivatásukkal járó napi munkán túl is fáradoztak mindig valami közhasznú dolgon. — A Tolna megyei Tanácsnak 1954 óta tagja, de közéleti elkötelezettsége ennél koraibb. Miért lett “tulajdonképpen pártonkívüli létére ennyire aktív politikus? — Még fiatal orvosként döbbentem rá arra a közhelyes igazságra, hogy nincs különbség ember és ember között. Valahány vérben, mocsokban születik és a végső szenvedéskor a halál kíméletlenül hegyezi ki minden ember orrát. — Hogyan lett orvos? — Nem saját elhatározásra. Apám szürke, kis fizetésű hivatalnok volt, és 1918 szilveszterén ragadta el a spanyolnátha. A hirtelen halál korábban is volt már családunk vendége. Három középső testvéremet pár nap leforgása alatt ölte meg a diftéria. Ez motiválta talán nálam 14 évvel idősebb nővérem elhatározását, ő döntötte el, hogy akármilyen családi tehervállalás árán, orvost farag belőlem. Sok ember nem kis meglepetésére, győzött. Egykori tanárom, dr. Riesz József, aki a gimnáziumban egészségtant tanított, még csak nem is gyaníthatta bennem a jövendő pályatársat, amikor megmutatta nekem a Dombóvárra általa tervezett kórház rajzait. Tudja, mi a csodálatos? Hogy a véletlen műveként valóban odakerült a kórház, ahova ő tervezte. • Milyen élete volt a századelő Budapestjén az egyetemi polgárnak? Reményeiben sem olyan összkomfortos, mint most. Bennünket teljesen kisajátított az egyetemi élet és ami kicsi időnk maradt, az az én esetemben ott szerzett barátoké lett. Nekem művészképzős fiúk jutottak és ezért máig hálás vagyok a sorsnak. Érdeklődésemet a zene- és képzőművészet világa felé fordították. Azóta vagyok egyfolytában ragaszkodó híve annak a forrásnak, amelyeket az irodalom, zene, festészet kínál a megújulásra vágyódó embernek. A megújulásnak ez a „szentháromsága”; irodalom, muzsika és képzőművészet a titka annak, hogy Pincehelyen sem érezte soha magát száműzöttnek? — Úgy mondanám, ez is. A házasságom is belejátszott abba, hogy itt tudhattam a mi kicsi világunkban mindig a nagyot, az egészet. Orvos volt a feleségem is, és én ritka szerencsés ember, hogy benne ilyen társat adott nekem a sors. — Köszönöm, hogy erről kérés nélkül beszélt, de ne hagyjuk ki a pályakezdés éveit se a beszélgetésünkből. — Huszonöt éves voltam, amikor 1929 októberében zsebembe került a diploma. A cselédkönyvezés emléke Kaposvárhoz köt. S ez azért érdekes számomra, mert együtt cselédkönyveztünk Babics Antallal, aki akkor még úgy gondolta, hogy nemcsak zseniális urológus lesz, hanem egy új Paganini is. Szenvedélyesen hegedült és sokszor felidéztük rögtönzött hangversenyeit is, amiknek színhelye a kaposvári kórház tüdőosztályának kertje volt. Hogy a „kis doki” virtuozitásához mit szóltak a betegek, nem tudom. Mi, akik nagyon szerettük Antalt, halálmegvető bátorsággal hallgattuk éjszakai koncertjeit. — És hol volt az első igazi munkahelye? — Huszonkilencben a szekszárdi kórház segédorvosa lettem, aminek elmeosztályát — ahova kerültem — a ma is polihisztorként emlegetett dr. Sztanó Sándor vezette. Az ő atyai szavai is közrejátszottak abban, hogy néhány év múlva Pincehelyet választottam letelepedésre. A feleségem a szekszárdi kórházban cselédkönyvezett, de akkor nem szívesen vették a fiatal orvosok és orvosnők összeházasodását. Mi ezt terveztük és megváltunk az intézettől. A válás csak részben okozott szívfájdalmat. Anyai rokonságom élt Pincehelyen és Miszla is közel, ami viszont édesapám szülőfaluja volt. Nem számítottam idegennek. — Köti valami Miszlához? — Az eredeten kívül már nem sok. De van egy jellemző kis epizódom apám szülőfalujával kapcsolatban. Egy előkelő ősökkel dicsekvő járási motabilitás vallatóra fogott egyszer, hogy „ugye, te annak a nemes és nemzetes Lukovits-ágnak a sarja vagy, amelyik...” Illendően végighallgattam, majd megmondtam neki, hogy tévedése alapos, mert a Miszlán honos Lukovitsok ivadéka vagyok és ezek között a legnagyobb úr parádés kocsis volt. — Futtában kiszámítottuk az előbb, hogy orvosként kereken 50 évig és 191 napig dolgozott. Hány év jutott ebből Pincehelynek? — Negyvenhat. — Soha nem kísértették meg innen elcsábító ajánlatokkal? — Én született falusi körorvosnak tartom magamat, mégis megingattak a hűségemben. De csak átmenetileg. Az első megingás a kórházalapításhoz kapcsolódik. A pincehelyi kórházat egy erre a célra csak nemi erőszakkal alkalmas kúriában kellett létrehozni. Megbízott igazgatóként bábáskodtam akkor az intézet alapítása körül. Máig úgy emlékezem erre a pionírmunkára, hogy a közakarat előtt nincs lehetetlen. Megtanultunk semmiből, valamit csinálni. Megjegyzem, korábban a belecskai gyermekotthon születési körülményei sem voltak mások. Adva volt a kastély és adva voltak a háborúban elárvult gyerekek. Jött hozzám egy lelkes fiatal rendőrtiszt, hogy csináljunk otthont a gyerekeknek. Nekirugaszkodtunk és sikerült. Emberi csoda volt, hiszen az intézet kezdetben kétforintos pártfogói befizetésekből „élt”. Ez az intézmény a gyerekek miatt nőtt nagyon a szívemhez, és akkor is megmaradtam volna orvosának, amikor már egészségügyi gyermekotthonná avanzsált, ha nem fizettek érte. Visszakanyarodott aztán az életem Szekszárdra is. A megyei tanács egészségügyi osztályának vezetését bízták rám 1953—54 között. Ennyi idő alatt kiderült rólam, hogy szervezési képességem, kedvem csak akkor szuperál kifogástalanul, ha gyógyítok és nem mellékesen. Gyorsan visszamentem Pincehelyre és bebizonyítottam, hogy onnan is jól lehet szolgálni a fejlődést. — Ezek szerint nem lehetett akkor már megválni sem a pincehelyi emberektől, sem a saját ültetésű fenyőktől? — Maga is tudja, hogy fenyőket ültettünk? Egy, még most is él ezek közül. A feleségem imádta a kertet és amikor elfáradt a fogorvosi rendelőben, szívesen és nagy szakértelemmel kertészkedett. Ami pedig az embereket illeti, nem volt nehéz megszeretni őket. Ki is tartottunk egymás mellett hűségesen, pedig elő-elő kellett vennem néha a szigorúság hangjait is. — Hozzászoktak már a körzethez tartozók ahhoz a gondolathoz,hogy „doktor bácsi”-juk helyét rövidesen végleg más veszi át? — Már megvan, aki a helyembe áll. De az emberek meg-megállítanak még és kérdezik, hogy mikor kezdek újra dolgozni. Úgy tűnik, nem veszik észre, hogy eljárt felettem az idő, és meg kell tanulnom módjával élni. Most még nem tiltják az egészségemre szigorúan őrködő pályatársak az autózást, aminél kevés pihentetőbb dolgot ismerek. De biztosan bekövetkezik az is. Nem baj. Akkor majd nem én megyek, hanem hozzám jönnek. Gyerekünk, sajnos, nem született, de van egy unokaöcsém, akire fiamként gondolhatok. Feleségével sikeres keramikusok. Amikor eljönnek, magukkal hozzák a hasznos szép újjászülő levegőjét. Sok kedves ember, jó barát, ismerős vesz körül. Szóval, szokás kérdése. Egy idő után biztosan nem lesz olyan furcsa, hogy semmi dolgom. — Semmi! Annyiszor tetszett már sűrű ámenokkal megpecsételt semmittevést ígérni, hogy jogot érzek némi kételkedésre ... — Én meg ezért nem is haragudhatok, mert ha az egészségem engedi, nem elnökként, de a megyei tanács szociális és egészségügyi bizottságában csak szeretnék azért picikét dolgozni. — Lám, jól sejtettem, hogy nem százszázalékos a nyugalomba vonulás szándéka! Elégedett? — Kitüntetések sorával tiszteltek meg eddig és ez azért jó, mert bebizonyíthattam, hogy a falusi körzeti orvos életműve sem marad törvényszerűen jeltelen. Rengeteget dolgozhattam és ez örömmel tölt el. Ha elégedetlenséget érzek néha, az csak azért van, hogy nem tudtam még többet tenni. — Április 9-én tölti be 76. évét. Beszélgetésünk befejezéseképpen hadd kívánjak jó egészséget és még sok boldog születésnapot! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: SZEPESI L. 1980. március 30. Múltunkból 1686-ban a török csapatok kitakarodtak Magyarországról. Véget ért a csaknem 150 esztendős uralmuk, amely rendkívüli módon visszavetette az országot a gazdaságban, a tulajdonviszonyokban, a kultúrában. Egész országrészek váltak lakatlanná. Egykor virágzó településekről az utókor szinte semmit sem tud, csaknem nyomtalanul tűntek el. Gyakran csak egy-egy dűlő neve emlékeztet arra, hogy valamikor az adott térségben község, mezőváros létezett. Egy 1690 szeptemberében készült összeírás szerint például elpusztult Döbrönte, s „lakosai sehol sem találhatók”. Dorog is elnéptelenedett, 12 év óta elhagyott, lakói nem tértek vissza. Kihalt Gyánt is, „idevaló lakos nem mutatkozik”. Borzason sem lakik senki, s az összeíró szerint nem is tudni, hogy már mióta puszta. Tóti 10 év óta puszta, az összeíró Ozorán talált egy idevaló lakost. Szakályban az egykor jobb napokat megélt községben „minden puszta”. Horhi „mikor pusztult el, nem tudni”, Nyilas községről pedig azt sem tudni, hogy vajon kié volt a török uralom előtt, s kinek adózott a törökök ideje alatt, addig, amíg valaki egyáltalán élt a községben. A Kapos folyó mellett fekvő Szent Péterről ezt tartalmazza az összeírás: Nem tudni, mióta áll pusztán és kinek Uradalmához való, szántóföld és erdő, bár a rét Simontornyához tartozik. Némediről azt állítja az írás, hogy 10 éve lakatlan. Sárszentlőrincről pedig úgy tudják, hogy fél évszázada lakatlan, azaz puszta. Csetény a Sár folyó mellett terült el. Róla tudják, hogy kinek a birtoka, de fogalma sincs az összeírónak, hogy mióta lakatlan a település. Dád 20 éve pusztaság. A felsorolt 13 község közül mindössze egyben volt egy elhagyott templom. Épületek számáról az összeírás nem ad felvilágosítást. Néhány kihalt településen volt egy, esetleg két elhagyott malom. A kihalt vidék újratelepítésekor többen is bejelentették igényüket egy-egy településre. Ebből hosszan tartó birtokper keletkezett. S ha visszaemlékezések, esetleg oklevelek hitelt érdemlően tanúsították is, hogy a török előtt kié volt a birtok, akkor sem ment minden simán, hiszen a birtokhatárok rendszerint nem egyeztek meg azzal, amilyen igénnyel felléptek a visszatérők. A hivatkozott összeírást részletesen feldolgozta Hegedűs László, s a tanulmánya a Tanulmányok Tolna megye történetéből sorozat 9. kötetében a napokban jelent meg. Ebből a tanulmányból megtudjuk, hogy megyénk északi és középső részében a sok elpusztult település mellett maradt néhány ahol a lakosság átvészelte a török pusztítását. Az összeírás szerint ilyen lakott terület maradt Simontornya. Róla a leírás a következőt mondja: A vár háromemeletes, régi, de nagyobbrészt elpusztult. Erdeje nincsen, 500 hold szántóföldje van. A szőlő a hegyen helyezkedik el. Művelt szőleje összesen 300 kapás, 3 éve ültették, a többi szőlők 7 éve elhanyagoltan vannak. A bor közepes minőségű, többnyire vörös. Egy kétkerekű malmuk van a földek közt, elpusztult. A kőből épült török mecsetből alakítottak templomot. Egy hosszú, pallós híd van, melyet leromboltak, de már használják. Földmíves csak 7 van, katona 50, 150 hajdú és egy polgár. Az állatállomány ismeretlen, legfeljebb mindössze 200. Lakóház épült 75.” A leírás szerint Simontornya tehát a felszabadulást követő negyedik-ötödik évben megindult a gazdasági felemelkedés útján, hogy később betölthesse egy adott térségben a központ szerepét. Mi a helyzet a megyénk északi részén lévő másik várnál? Ozoráról van szó. Az összeírás meglehetősen részletes leírást ad az egykor jelentős szerepet játszott településről. Idézzük: „A vár síkon van. A várat eléggé lerombolták. Makkos erdő nincsen, a vidék hegyes, cserjés. A művelt föld mindössze 300, a rét 55 hold. Használaton kívül, s elhagyottan, mindazonáltal legeltetéssel tartják fönn bivalyaikat, s kaszálnak is, most osztották szét 21-én (azaz 1690. szeptember 21-én — a szerk.). A szőlőhegyen művelés alatt álló szőlő 200 kapás, 3 éves, a többi 7 esztendeje pusztulóban. Legeltetőhelyeik elhagyott faluk mezőin vannak. Két malmuk van, mindegyik két kerékre, de az egyiket lerombolták. A templom elpusztult. Földműves 28, a Nádor szabad katonája 30, hajdú 46. Fából készített nyomorúságos faház épült 49.” A környék másik központi fekvésű települése Pincehely. Erről a községről az eddigieknél többet tartalmaz az összeírás. Indokolt idézni : „Lakossága a Török vesztének vége előtt elszéledt, most a Hely és a Kapos folyó között lakik. A szőlőt két éve művelik, 178 kapást, a többi 700 kapás 7 esztendő óta műveletlen, jó bort termő magas szőlőtőkék. A malom a töröké volt s az ostrom idejéig nyolc kerékre járt — ime-nosza, most a nagy éhezés idején könnyen birtokba vették. Vár nincs, külön egy elhagyatott kőtemplom, mely török mecset volt, fedél nélkül. Egy szükségből felépített, kétes híd van, hosszúsága 70 ölnyi. Állandó földműves lakossága nincsen. Van teljességgel 120 szabad katona és hajdú, a Herceg Nádor szolgálatában. Ház ugyanannyi, aztán a szigeten 66 lakatlan, ugyanott egy rác kunyhó. Török uraság a simontornyai bég volt, Keresztény úr nem birtokolta. A Herceg Nádor igényli. Véle, nyolcvanan lakták.” Az összeírásból idézzük még a Mucsi községre vonatkozó tételeket, annál is inkább, mert itt az adózásról is szó esik. Tehát mucsi „hegy és völgy között fekszik, Simontornyától 4 mérföldnyire, határtalan makkoserdőben. 170 erős holdat tartanak, a rét legalább 20 hold. Az erdőben legeltetnek. A szőlő 8 év óta elhagyottan van, legalább 200 kapásnyi , közepes minőségű bort ad. Halászat nincs, ugyanúgy malom, sem templom, kastély nincsen, sem híd. Földmíves legfeljebb 9, zsellér 2. Földesuruk Nádasdi Ferenc volt. Gabonából adtak tizedet hozzá földadót gazdánkért forintot, kappant lehdfípig kettőt, hasonlóképpen 1 köböl vajat, továbbá pallót egy szekérrel, a Török Császárnak személyenként 1 aranyforintot, az eltávozottak semmit. Keresztény földesuruk Botka Ferenc. És valamint a két Székely, azonbal ad a közösség barmok után 2 sertést. Felnőtt: 18 lélek.” A fenti sorok is tanúsítják, Tolna megye egyes térségei, mindenekelőtt a kisebb községek elnéptelenedtek, a nagyobb községek, ha a lakosság száma alaposan meg is csappant, fennmaradtak, s amint a török elvonult, megkezdődött a gazdasági újjáépítés. Az idézett összeírás azt a történelmi állapotot tükrözi, amikor már nincs a török, de még nem kezdődött meg a betelepülés. Ezért alkalmas a török idők hatásának mérésére. K. BALOG JÁNOS