Tolna Megyei Népújság, 1980. március (30. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-30 / 76. szám

6 NÉPÚJSÁG — Kezdhetjük in mé­diás i­es­! öt évre az állami díj elnyerése után most ahhoz az aranydiplomához gratu­lálok, mellyel a Sem­melweis Orvostudomá­nyi Egyetem ötven éven át kifejtett szakmai te­vékenységét ismerte el decemberben... — Köszönöm. Szép ün­nepség volt és semmi más­hoz nem hasonlítható érzés az alma mater dísztermé­ben — ahol érkezésünk után mindjárt megszólal a Gau­­demus — kissé megkopa­szodva vagy erősen meg­őszülve viszontlátni az egy­kori fiúkat és lányokat, kö­zöttük olyan Tolna megyei ismerősöket, mint Pongrácz és Mátis doktor. Vagy olyanokat, mint Kerpely F. Ödön és Babics Antal pro­fesszorok, akik az ötven év­vel ezelőtt végzett orvosok nagy családjából tudomá­nyos munkájukkal emelked­tek ki. — A hivatalos ünnep­ségen túl, volt mód az emlékek felidézésére is?­­— Ilyen esemény el sem képzelhető emlékvallatás nél­kül, hiszen az a fél évszá­zad, ami diplománk keltétől eltelt, nemcsak az orvoslás történetében volt mindent forradalmian megújító. A nagy történelmi változások ötven éve is volt ez. Gon­dolja csak meg! Szülőfalum­ban, Dombóváron gyerek­ként találkoztam a proletár forradalommal, majd a Ta­nácsköztársaság bukása után szemtanúja voltam, mint pusztítja a nép legjobbjait a fehérterror. Láttam, amikor Molnár Györgyöt akasztani vitték. Aztán a második vi­lágháború infernója. Ugye nem szükséges ecseteljem milyen mérföldkövet jelen­tett a felszabadulás? Sok szenvedéssel teli, nehéz, de hallatlanul érdekes, izgal­mas ötven évre pillanthat­tunk vissza. — Olyan nyugodt, de­rűs, mint eddig soha. — Nyugodt is vagyok, bár az elmúlt év második felé­ben két alkalommal igen drasztikusan figyelmeztetett a szívem arra, amire pálya­társak, vezető emberek, ba­rátok és ismerősök addig sokkal gyöngédebben figyel­meztettek. Úgy látszik, most már muszáj szót fogadni. — Ezúttal tehát ko­moly a nyugalomba vonulási szándék? — Megérdemlem, hogy ezt így kérdezi, hiszen 1975 óta csak magával legalább öt­ször beszéltem arról, hogy ideje lenne kiállni a sorból. De pont azért, mert sokszor találkoztunk, biztosan meg­érti, miért halogattam a nyugdíjazást. Őszintén szól­va még most sem tudom mit kezdek majd az időmmel, energiámmal. Én 45 óta nemcsak gyógyítottam, ha­nem szünet nélkül kerestem azoknak az embereknek a szövetségét, akik a mester­ségükkel, hivatásukkal járó napi munkán túl is fáradoz­tak mindig valami közhasz­nú dolgon. — A Tolna megyei Tanácsnak 1954 óta tag­ja, de közéleti elkötele­zettsége ennél koraibb. Miért lett “tulajdonkép­pen pártonkívüli létére ennyire aktív politikus? — Még fiatal orvosként döbbentem­­ rá arra a köz­helyes igazságra, hogy nincs különbség ember és ember között. Valahány vérben, mo­csokban születik és a végső szenvedéskor a halál kímé­letlenül hegyezi ki minden ember orrát. — Hogyan lett orvos? — Nem saját elhatározás­ra. Apám szürke, kis fizetésű hivatalnok volt, és 1918 szil­veszterén ragadta el a spa­nyolnátha. A hirtelen halál korábban is volt már csalá­dunk vendége. Három közép­ső testvéremet pár nap lefor­gása alatt ölte meg a difté­­ria. Ez motiválta talán ná­lam 14 évvel idősebb nővé­rem elhatározását, ő dön­tötte el, hogy akármilyen családi tehervállalás árán, orvost farag belőlem. Sok ember nem kis meglepetésé­re, győzött. Egykori tanárom, dr. Riesz József, aki a gim­náziumban egészségtant ta­nított, még csak nem is gya­níthatta bennem a jövendő pályatársat, amikor megmu­tatta nekem a Dombóvárra általa tervezett kórház raj­zait. Tudja, mi a csodálatos? Hogy a véletlen műveként valóban odakerült a kórház, ahova ő tervezte. • Milyen élete volt a századelő Budapestjén az egyetemi polgárnak? Reményeiben sem olyan összkomfortos, mint most. Bennünket teljesen kisajátí­tott az egyetemi élet és ami kicsi időnk maradt, az az én esetemben ott szerzett bará­toké lett. Nekem művész­képzős fiúk jutottak és ezért máig hálás vagyok a sors­nak. Érdeklődésemet a zene- és képzőművészet világa fe­lé fordították. Azóta vagyok egyfolytában ragaszkodó híve annak a forrásnak, amelyeket az irodalom, zene, festészet kínál a megújulásra vágyó­dó embernek.­­ A megújulásnak ez a „szentháromsága”; iro­dalom, muzsika és kép­zőművészet a titka an­nak, hogy Pincehelyen sem érezte soha magát száműzöttnek? — Úgy mondanám, ez is. A házasságom is belejátszott abba, hogy itt tudhattam a mi kicsi világunkban mindig a nagyot, az egészet. Orvos volt a feleségem is, és én ritka szerencsés ember, hogy benne ilyen társat adott ne­kem a sors. — Köszönöm, hogy erről kérés nélkül be­szélt, de ne hagyjuk ki a pályakezdés éveit se a beszélgetésünkből. — Huszonöt éves voltam, amikor 1929 októberében zsebembe került a diploma. A cselédkönyvezés emléke Kaposvárhoz köt. S ez azért érdekes számomra, mert együtt cselédkönyveztünk Babics Antallal, aki akkor még úgy gondolta, hogy nemcsak zseniális urológus lesz, hanem egy új Paganini is. Szenvedélyesen hegedült és sokszor felidéztük rögtönzött hangversenyeit is, amiknek színhelye a kapos­vári kórház tüdőosztályának kertje volt. Hogy a „kis doki” virtuozitásához mit szóltak a betegek, nem tu­dom. Mi, akik nagyon sze­rettük Antalt, halálmegvető bátorsággal hallgattuk éjsza­kai koncertjeit. — És hol volt az első igazi munkahelye? — Huszonkilencben a szek­szárdi kórház segédorvosa lettem, aminek elmeosztá­lyát — ahova kerültem — a ma is polihisztorként emle­getett dr. Sztanó Sándor ve­zette. Az ő atyai szavai is közrejátszottak abban, hogy néhány év múlva Pincehe­lyet választottam letelepe­désre. A feleségem a szek­szárdi kórházban cseléd­­könyvezett, de akkor nem szívesen vették a fiatal orvo­sok és orvosnők összeházaso­dását. Mi ezt terveztük és megváltunk az intézettől. A válás csak részben okozott szívfájdalmat. Anyai rokon­ságom élt Pincehelyen és Miszla is közel, ami viszont édesapám szülőfaluja volt. Nem számítottam idegennek. — Köti valami Misz­­lához? — Az eredeten kívül már nem sok. De van egy jel­lemző kis epizódom apám szülőfalujával kapcsolatban. Egy előkelő ősökkel dicsekvő járási m­otabilitás vallatóra fogott egyszer, hogy „ugye, te annak a nemes és nemze­­tes Lukovits-ágnak a sarja vagy, amelyik...” Illendően végighallgattam, majd meg­mondtam neki, hogy tévedé­se alapos, mert a Miszlán honos Lukovitsok ivadéka va­gyok és ezek között a leg­nagyobb úr parádés kocsis volt. — Futtában kiszámí­tottuk az előbb, hogy orvosként kereken 50 évig és 191 napig dol­gozott. Hány év jutott ebből Pincehelynek? — Negyvenhat. — Soha nem kísér­tették meg innen elcsá­bító ajánlatokkal? — Én született falusi kör­orvosnak tartom magamat, mégis megingattak a hűsé­gemben. De csak átmeneti­leg. Az első megingás a kór­házalapításhoz kapcsolódik. A pincehelyi kórházat egy erre a célra csak nemi erőszak­kal alkalmas kúriában kel­lett létrehozni. Megbí­zott igazgatóként bábás­kodtam akkor az intézet ala­pítása körül. Máig úgy em­lékezem erre a pionírmun­kára, hogy a közakarat előtt nincs lehetetlen. Megtanul­tunk semmiből, valamit csi­nálni. Megjegyzem, koráb­ban a belecskai gyermekott­hon születési körülményei sem voltak mások. Adva volt a kastély és adva voltak a háborúban elárvult gyere­kek. Jött hozzám egy lelkes fiatal rendőrtiszt, hogy csi­náljunk otthont a gyerekek­nek. Nekirugaszkodtunk és sikerült. Emberi csoda volt, hiszen az intézet kezdetben kétforintos pártfogói befi­zetésekből „élt”. Ez az intéz­mény a gyerekek miatt nőtt nagyon a szívemhez, és akkor is megmaradtam volna or­vosának, amikor már egész­ségügyi gyermekotthonná avanzsált, ha nem fizettek érte. Visszakanyarodott az­tán az életem Szekszárdra is. A megyei tanács egész­ségügyi osztályának vezetését bízták rám 1953—54 között. Ennyi idő alatt kiderült ró­lam, hogy szervezési képes­ségem, kedvem csak akkor szuperál kifogástalanul, ha gyógyítok és nem melléke­sen. Gyorsan­­ visszamentem Pincehelyre és bebizonyítot­tam, hogy onnan is jól lehet szolgálni a fejlődést. — Ezek szerint nem lehetett akkor már meg­válni sem a pincehelyi emberektől, sem a sa­ját ültetésű fenyőktől? — Maga is tudja, hogy fenyőket ültettünk? Egy, még most is él ezek közül. A feleségem imádta a ker­tet és amikor elfáradt a fog­orvosi rendelőben, szívesen és nagy szakértelemmel ker­tészkedett. Ami pedig az embereket illeti, nem volt­­ nehéz megszeretni őket. Ki is tartottunk egymás mellett hűségesen, pedig elő-elő kellett vennem néha a szi­gorúság hangjait is. — Hozzászoktak már a­ körzethez tartozók ah­hoz a gondolathoz,hogy „doktor bácsi”-juk he­lyét rövidesen végleg más veszi át? — Már megvan, aki­­ a helyembe áll. De az emberek meg-megállítanak még és kérdezik, hogy mi­kor kezdek újra dolgozni. Úgy tűnik, nem veszik ész­re, hogy eljárt felettem az idő, és meg kell tanulnom módjával élni. Most még nem tiltják az egészségemre szigorúan őrködő pályatár­sak az autózást, aminél ke­vés pihentetőbb dolgot isme­rek. De biztosan bekövetke­zik az is. Nem baj. Akkor majd nem én megyek, ha­nem hozzám jönnek. Gyere­künk, sajnos, nem született, de van egy unokaöcsém, aki­re fiamként gondolhatok. Feleségével sikeres kerami­kusok. Amikor eljönnek, magukkal hozzák a hasznos szép újjászülő levegőjét. Sok kedves ember, jó barát, is­merős vesz körül. Szóval, szokás kérdése. Egy idő után biztosan nem lesz olyan fur­csa, hogy semmi dolgom. — Semmi! Annyiszor tetszett már sűrű ámen­okkal megpecsételt sem­mittevést ígérni, hogy jogot érzek némi kétel­kedésre ... — Én meg ezért nem is haragudhatok, mert ha az egészségem engedi, nem el­nökként, de a megyei tanács szociális és egészségügyi bi­zottságában csak szeretnék azért picikét dolgozni. — Lám, jól sejtettem, hogy nem százszázalékos a nyugalomba vonulás szándéka! Elégedett? — Kitüntetések sorával tiszteltek meg eddig és ez azért jó, mert bebizonyíthat­tam, hogy­­ a falusi körzeti orvos életműve sem marad törvényszerűen jeltelen. Ren­geteget dolgozhattam és ez örömmel tölt el. Ha elége­detlenséget érzek néha, az csak azért van, hogy nem tudtam még többet tenni. — Április 9-én tölti be 76. évét. Beszélgeté­sünk befejezéseképpen hadd kívánjak jó egész­séget és még sok boldog születésnapot! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: SZEPESI L. 1980. március 30. Múltunkból 1686-ban a török csapatok kitakarodtak Magyarország­ról. Véget ért a csaknem 150 esztendős uralmuk, amely rendkívüli módon visszave­tette az országot a gazdaság­ban, a tulajdonviszonyokban, a kultúrában. Egész ország­részek váltak lakatlanná. Egykor virágzó települések­ről az utókor szinte semmit sem tud, csaknem nyomta­lanul tűntek el. Gyakran csak egy-egy dűlő neve em­lékeztet arra, hogy valami­kor az adott térségben köz­ség, mezőváros létezett. Egy 1690 szeptemberében ké­szült összeírás szerint pél­dául elpusztult Döbrönte, s „lakosai sehol sem találha­tók”. Dorog is elnéptelene­dett, 12 év óta elhagyott, la­kói nem tértek vissza. Ki­halt Gyánt is, „idevaló lakos nem mutatkozik”. Borzason sem lakik senki, s az ös­­­szeíró szerint nem is tudni, hogy már mióta puszta. Tóti 10 év óta puszta, az össze­író Ozorán talált egy idevaló lakost. Szakályban az egy­kor jobb napokat megélt községben „minden puszta”. Horhi „mikor pusztult el, nem tudni”, Nyilas községről pedig azt sem tudni, hogy vajon kié volt a török ura­lom előtt, s kinek adózott a törökök ideje alatt, addig, amíg valaki egyáltalán élt a községben. A Kapos folyó mellett fekvő Szent Péterről ezt tartalmazza az összeírás: Nem tudni, mióta áll pusz­tán és kinek Uradalmához való, szántóföld és erdő, bár a rét Simontornyához tartozik. Némediről azt állít­ja az írás, hogy 10 éve la­katlan. Sárszentlőrincről pe­dig úgy tudják, hogy fél év­százada lakatlan, azaz puszta. Csetény a Sár folyó mellett terült el. Róla tudják, hogy kinek a birtoka, de fogalma sincs az összeírónak, hogy mióta lakatlan a település. Dád 20 éve pusztaság. A felsorolt 13 község kö­zül mindössze egyben volt egy elhagyott templom. Épü­letek számáról az összeírás nem ad felvilágosítást. Né­hány kihalt településen volt egy, esetleg két elhagyott malom. A kihalt vidék újratelepí­tésekor többen is bejelentet­ték igényüket egy-egy tele­pülésre. Ebből hosszan tartó birtokper keletkezett. S ha visszaemlékezések, esetleg oklevelek hitelt érdemlően tanúsították is, hogy a tö­rök előtt kié volt a birtok, akkor sem ment minden si­mán, hiszen a birtokhatárok rendszerint nem egyeztek meg azzal, amilyen igénnyel felléptek a visszatérők. A hivatkozott összeírást részletesen feldolgozta Hege­dűs László, s a tanulmánya a Tanulmányok Tolna megye történetéből sorozat 9. köte­tében a napokban jelent meg. Ebből a tanulmányból megtudjuk, hogy megyénk északi és középső részében a sok elpusztult település mel­lett maradt néhány ahol a lakosság átvészelte a török pusztítását. Az összeírás sze­rint ilyen lakott terület ma­radt Simontornya. Róla a leírás a következőt mondja: A vár háromemeletes, régi, de nagyobbrészt elpusztult. Erdeje nincsen, 500 hold szántóföldje van. A szőlő a hegyen helyezkedik el. Mű­velt szőleje összesen 300 ka­pás, 3 éve ültették, a többi szőlők 7 éve elhanyagoltan vannak. A bor közepes mi­nőségű, többnyire vörös. Egy kétkerekű malmuk van a földek közt, elpusztult. A kőből épült török mecsetből alakítottak templomot. Egy hosszú, pallós híd van, me­lyet leromboltak, de már használják. Földmíves csak 7 van, katona 50, 150 hajdú és egy polgár. Az állatállo­mány ismeretlen, legfeljebb mindössze 200. Lakóház épült 75.” A leírás szerint Simontor­nya tehát a felszabadulást követő negyedik-ötödik év­ben megindult a gazdasági felemelkedés útján, hogy ké­sőbb betölthesse egy adott térségben a központ szere­pét. Mi a helyzet a megyénk északi részén lévő másik várnál? Ozoráról van szó. Az összeírás meglehetősen rész­letes leírást ad az egykor jelentős szerepet játszott te­lepülésről. Idézzük: „A vár síkon van. A vá­rat eléggé lerombolták. Mak­kos erdő nincsen, a vidék he­gyes, cserjés. A művelt föld mindössze 300, a rét 55 hold. Használaton kívül, s elha­gyottan, mindazonáltal le­geltetéssel tartják fönn biva­lyaikat, s kaszálnak is, most osztották szét 21-én (azaz 1690. szeptember 21-én — a szerk.). A szőlőhegyen mű­velés alatt álló szőlő 200 kapás, 3 éves, a többi 7 esz­tendeje pusztulóban. Legel­tetőhelyeik elhagyott faluk mezőin vannak. Két malmuk van, mindegyik két kerékre, de az egyiket lerombolták. A templom elpusztult. Föld­műves 28, a Nádor szabad katonája 30, hajdú 46. Fá­ból készített nyomorúságos faház épült 49.” A környék másik központi fekvésű települése Pince­hely. Erről a községről az eddigieknél többet tartalmaz az összeírás. Indokolt idéz­ni : „Lakossága a Török vesz­tének vége előtt elszéledt, most a Hely és a Kapos fo­lyó között lakik. A szőlőt két éve művelik, 178 kapást, a többi 700 kapás 7 esztendő óta műveletlen, jó bort ter­mő magas szőlőtőkék. A ma­lom a töröké volt s az ost­rom idejéig nyolc kerékre járt — ime-nosza, most a nagy éhezés idején könnyen birtokba vették. Vár nincs, külön egy elhagyatott kő­templom, mely török mecset volt, fedél nélkül. Egy szük­ségből felépített, kétes híd van, hosszúsága 70 ölnyi. Ál­landó földműves lakossága nincsen. Van teljességgel 120 szabad katona és hajdú, a Herceg Nádor szolgálatá­ban. Ház ugyanannyi, aztán a szigeten 66 lakatlan, ugyanott egy rác kunyhó. Török uraság a simontornyai bég volt, Keresztény úr nem birtokolta. A Herceg Nádor igényli. Véle, nyolcvanan lakták.” Az összeírásból idézzük még a Mucsi községre vonat­kozó tételeket, annál is in­kább, mert itt az adózásról is szó esik. Tehát mucsi „hegy és völgy között fek­szik, Simontornyától 4 mér­­földnyire, határtalan mak­koserdőben. 170 erős holdat tartanak, a rét legalább 20 hold. Az erdőben legeltetnek. A szőlő 8 év óta elhagyottan van, legalább 200 kapásnyi , közepes minőségű bort ad. Halászat nincs, ugyan­úgy malom, sem templom, kastély nincsen, sem híd. Földmíves legfeljebb 9, zsel­lér 2. Földesuruk Nádasdi Ferenc volt. Gabonából ad­tak tizedet hozzá földadót gazdánkért forintot, kap­­pant lehdfípig kettőt, ha­sonlóképpen 1 köböl vajat, továbbá pallót egy szekérrel, a Török Császárnak szemé­lyenként 1 aranyforintot, az eltávozottak semmit. Keresz­tény földesuruk Botka Fe­renc. És valamint a két Szé­­kely, azonbal ad a közös­ség barmok után 2 sertést. Felnőtt: 18 lélek.” A fenti sorok is tanúsít­ják, Tolna megye egyes tér­ségei, mindenekelőtt a ki­sebb községek elnéptelened­tek, a nagyobb községek, ha a lakosság száma alaposan meg is csappant, fennma­radtak, s amint a török el­vonult, megkezdődött a gaz­dasági újjáépítés. Az idézett összeírás azt a történelmi ál­lapotot tükrözi, amikor már nincs a török, de még nem kezdődött meg a betelepülés. Ezért alkalmas a török idők hatásának mérésére. K. BALOG JÁNOS

Next