Tolna Megyei Népújság, 1980. november (30. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-01 / 257. szám

1980. november 1. Csak beszélgetni, nem lehetne? Néhány évvel ezelőtt úgy nézett ki, hogy akár be is csukhatnák Általában az öre­gek napközi otthonát, amit a hivatali nyelvhasználat így nyugtázott volna: „egy DNO- val kevesebb. Kár, hogy a Dombóvár környéki közsé­gek egyikében, hiszen itt mindössze három ilyen intéz­mény van, mert a negyedik a városban működik a szo­ciális otthon mellé integrál­va.” A becsukásra szerencsére nem került sor, egyéb tör­tént. A megyei tanács igen tetemes összeget kitevő — majdnem 350 000 forintos — támogatásával átalakították, megszépítették, berendezték az ÖNO-t, amivel kapcsolat­ban korábban „szegényházi” külleme miatt annyira tö­mény volt az ellenérzés, hogy töményebb már nem is lehe­tett volna. A leírt változás után igen gyorsan fedezték föl az attalai idős emberek, hogy szép környezetben, jó egyetértésben, a gondoskodás melegében azt lehet alkotni, ami nekik leginkább hiány­zik: családot. Most tehát az a helyzet, hogy az ÖNO na­pi látogatóit, törzstagjait el­­s­zargatni se lehetne, össze­szoktak, noha együttélésük­ben — ahogy másutt is min­denütt — több a hétköznap, mint az ünnep. Jönnek, jődögélnek már reggel nyolc körül az ÖNO- sok, ki mint érkezik, elkölti a reggelit, miközben megbe­szélheti, hogyan töltötte az éjszakát, mi történt vele teg­nap késő délután óta, és így tovább... És máris kezdődhet a nap. Egyik se olyan, mint a másik, mert itt mindig tud valami történni. Ha magától nem, akkor szervezetten. Van, aki itt más, mert otthon nincs gépe. Vagy éppen fürdik. Orvoshoz nem járnak, az jön hozzájuk. Virágot pedig szá­lat se kell vásárolni környe­zetszépítésre, mert meghozza virágból a kelendőt a kis ud­vari kertecske, ahol az idén akkora sárga és lila krizan­témok nyíltak, mint egy cse­csemőfej. Jártak is sokat, csodájukra. A tulajdonosok igaz örömére. Mert hiszen itt nem napközi otthonosok él­nek a napi 10—12 órán át, hanem napközi tulajdonosok és ez­t akárki beláthatja, más minőségű „maltert” je­lent az összetartozásban. Nagyjából egyívásúak a napközben itt honos férfiak és nők, erőteljesen „hetven­­kedők”, de ami a kedélyvilá­gukat illeti, az bizony inkább középkorúakra vall. Tán egyedül a kezek árulják el a magas kort, de azok se an­­­nyira erezettségükkel, büty­keikkel, hanem azzal, hogy nem tudnak veszteg marad­ni. Ha más nincs, igazítani kell a félrecsúszott asztal­terítőn, helyére tolni a szé­ket, vizet adni a minden lé­tezhető helyet elfoglaló cse­repes virágoknak. Nem tud­nak nyugodni ezek a kedves és jókedvű öregek, mindig kell, hogy csináljanak vala­mit, de úgy ám, hogy annak föltétlenül több értelme le­gyen, mint a puszta időtöl­tés. Van azért, hogy előkerül­nek a társasjátékok, szelíd­­szelíd csatára a kártya és nevetik, hogy az asszonyok milyen jó mesterei a zsíro­zásnak, az ördög bibliájával is. Felolvasás, rádióhallgatás, tévézés van még. De ez a három utóbbi „műsorszám” mind olyan, hogy közben pe­reg a rokka, készül a fonal, a bőr- és műanyag hulladé­kokból bohókás kis állatfigu­rák, bugyellárisok gyártód­nak. De ezeket még az alko­tó is csak úgy tarthatja meg magának, ha leszámolja a kö­zös asztalra az itt megsza­bott árat. Van már megint jó kétezer forintjuk, de lesz az még több is, hogy mire eljön a tél után ismét a moz­dulásra alkalmas idő, fölke­rekedhessenek kirándulni. Nem ide a szomszédba, ha­nem a Bakony vidékére, Zircre. Délidőben és váratlanul toppantunk be az attalaiak ÖNO-jába, ahol most a ve­zetőnői, gondozónői tisztet, helyettesítésben Orbán László­­né — Erzsiké — látja el, di­cséretes odaadással. Jórészt neki tulajdonítható, az ő sze­retetteljes leleményének, hogy senki se számítja magát csak vendégnek, csak napközisnek, akinek kijár az a napi két­szeri étkezés, meg ami itt nem mellékesként, alig vala­mi térítésért kapható. S ahon­nan haza­vivődik az ebéd is, ha valaki lebetegszik és nem tud bejönni. A családban azonos jogokkal és kötelessé­gekkel bírnak a családtagok... A városi főorvos, dr. Bitter Vilma és Schroth Ferencné, szociálpolitikai főelőadó tár­saságában érkeztünk Dombó­várról. Nekik nem új, ami nekem az. Mint a szívélyes emberek lakta házban, nyom­ban maga mellé invitált egy csupa mozgás, aprócska ter­metű, alma arcú kis öreg­asszony és úgy, hogy „lel­kem, aranyoskám, itt a he­lye mellettem!” Nem kellett hát a szóért a szomszédba menni később sem, de az is igaz ám, hogy még mindig ott ülnénk, be­szélgetnénk, tréfálkoznánk, ha úgy lehetne, ahogyan nem lehet. Kosár arany se okozhatott volna olyan boldog fölbolydu­­lást az attalai öregek között, mint az égi ajándékként kö­zéjük pottyant beszélgetők. Idegenek? Egy percig se azok. Józsi bácsi nyomban elmond­ta, hogy 13 éves kora óta kö­ti a gyapjúharisnyákat, -zok­nikat. Annyi idős volt, ami­kor elárvult. Negyed óra se telt bele, már megtudtuk, ki az, „akivel mindig történik valami”. (Ő volt az, akiről azon nyomban azt súgta a fülembe fotós kollégám, hogy „betyáros kis menyecske le­hetett a néni”.) — Jaj, miért is nem üzen­ték meg, hogy jönnek! — Máskor jelentsék majd, és fölkészülünk! — Tessék mondani, szabad itt rózsafűzérezni? — tuda­kolta egyikük igen komolyan. Komoly kellett legyen a fe­lelet is. Megegyező a légkör­rel. Itt, ha csak nem zavarja valaki a kedvtelésével a má­sikat, azt tesz, amit jónak lát — mondtam. De azt már le­nyelve, hogy legföljebb csip­kelődnek vele picikét, akik­nek a keze alól bumfordi mackók, nyuszik, kutyusok kerülnek elő sorra. Rendsze­resen eljönnek az óvodások műsort adni a dédikéknek, nagyikáknak és a tapsra rá­adásként játékokat kapnak, hogy nagyobb legyen a köl­csönös öröm. A megyének sok DNO-já­­ban jártam már, de ilyen valódi családias légkörű kö­zösséggel eddig még nem ta­lálkoztam. El is megyek hoz­zájuk, akárhányszor csak ar­ra visz az utam. Kívánságuk szerint „csak beszélgetni”. A felnőttvédelmi szociális gondoskodás munkájának ve­zetői, dolgozói — az utób­biak között sokan tisztelet­­díjas házi gondozók — mind többször találják magukat szembe ezzel a „csak beszél­getni” igényével. König Ist­vánná, aki Dombóvár egy­­szem főfoglalkozású házi szo­ciális gondozónője mesélte, hogy reggel nyolckor kezdi a munkáját, aminek kötelmeit leírni igen nehéz lenne, mert benne van minden, ami egy nehezen mozgó, vagy ágyhoz kötött idős ember személye körül és lakásában adódik. Sok időt nem tud eltölteni egy helyen, hat-hét gondo­zottja van és mind többször hallja a kérést: — „Ma ne csináljon semmit, Annuskám, csak üljön ide közel és be­szélgessünk!” A tiszteletdíjas gondozó­nőknek is — 12 van belőlük a városkörnyéken — ezzel megegyező a tapasztalata. Csak pénzzel vagy a gondos­kodás más eszközeivel egyre nehezebb lesz elboldogulni. A felnőttvédelemre szorulók a magány ellen kérnek gyógy­szert. Kapcsolatot a világgal. Nem kétséges, hogy a dom­bóvári Városi Tanács V. B. — amikor egyik nemrég tar­tott ülésén — úgy határozott, hogy szélesíteni kell a terü­leti szociális gondozás lehető­ségeit, ezzel a pénzben ki nem fejezhető értékű emberi elemmel, illetve ennek igé­nyével is számolt. Az éssze­rűség is azt diktálja, hogy növekedjék a közeli jövőben az ÖNÖ-k és a házi szociá­lis gondozást végzők száma, hiszen aki a maga megszo­kott környezetében ínséget nem lát, legföljebb végső esetben pályázik szociális ott­honi elhelyezésre. Dombóvá­ron van szociális otthon, de helyet nem tud, csak 65 sze­mélynek biztosítani. — 1­ászló — Fotó: kapfinger Kinek mihez van ked­ve — csinálja Jöjjenek máskor is! ­­TOLNA _ _ NÉPÚJSÁG 3 Műveltség és társadalom III. A két kultúra viszonya A XX. század második felé­ben felgyorsult technika­i­­technológiai fejlődés, a mű­szaki ismeretek információ­­robbanása, a meglévő tech­nikai apparátusok hallatlan gyors elavulása jelentős mér­tékben felértékelte a társa­dalmi értékrendben a termé­szet- és műszaki tudományo­kat. A század utolsó évtize­deinek „közgondolkodásában” új értékrend alakult ki, amely szerint a társadalmi fejlődés, a jólét és biztonság alapja a technika és a mö­götte levő, műszaki- és ter­mészettudományok szakadat­lan fejlődése. Végbement a régi értékek átértékelése, sőt bizonyos értelemben elveté­se is. A hagyományos érte­lemben vett humán tudomá­nyok, amelyek a műveltség alapját és mércéjét adták az új technikai-műszaki-termé­­szettudomány-centrikus ér­tékrendben a műveltség ön­célú elemeivé váltak, haszon­talan, avitt dolgokká, ame­lyekre semmi szüksége a mo­dern embernek. A humán tudományos ér­tékeknek ez a társadalmi méretű devalválódása egy szűk emberöltő alatt ment végbe. Felnőtt egy nemze­dék, amelynek jelentős cso­portjai számára alig mond valamit a művészet közös­ségteremtő ereje, a mitoló­gia mögött meghúzódó em­beri történelem, az emberi élet javítására törekvő tár­sadalmi erők. A technikai apparátusok mögött eltűnik az ember, a technika alkotó­ja, eltűnnek a személyiséget meghatározó emberi közössé­gek és az általuk létrehozott kulturális értékek. Közép­iskolai tanárok, szociológusok a megmondhatói annak, mit is sajátítanak el a humán tu­dományokból a tizenévesek. Lehet háborogni és szörnyül­­ködni a történelmi, irodalmi és művészeti ismeretek oly­kor megdöbbentő alacsony szintje miatt, lehet morali­zálni, lehet a fiatalok léha­ságát okolni, de mindez nem teszi érthetővé és megmagya­­rázhatóvá — és főleg meg­­változtathatóvá — a dolgokat. A technikai fejlődés azt az objektív, de valójában ha­mis látszatot hozta létre gondolkodásunkban — s ezt bizonyos polgári elméletek egyenesen szuggerálták —, és sokszor cselekvéseinkben, hogy a technika „oldaláról” megoldhatóak, kiküszöbölhe­tőek, orvosolhatóak a társa­dalmi és emberi konfliktu­sok. A valóságban önmagából a technikai „oldalból” ezek a társadalmi kollíziók nem kö­­zelíthetőek meg és nem is ke­zelhetők. A „technikai feti­­siizmus” alkalmatlan erre, hi­szen az értékrendjébe ékelő­dött ember képtelen eliga­zodni a kor és az emberiség alapproblémáiban, csak a fel­színt és a dolgok egy oldalát képes megragadni. Mivel ér­tékrendje csúcsán a technikai dologi viszonyok helyezked­nek el, az emberi viszonyok, az egyén és a közösség kér­dései iránt tökéletesen im­munis, érzéketlen marad. Ki­üresedik — mondhatnánk di­vatos szociológiai műszóval élve. Ennek a kiüresedésnek a réme nagyon sok polgári és marxista társadalomtudóst elgondolkodtatott és arra a következtetésre vezetett, hogy korunkban égetően szükséges a humán és termé­szettudományoknak egy új szintézise. Helyesebben itt az idő a szintézis társadalmi feltételeit megteremteni. Vagyis egy olyan korszerű műveltségmodell megterem­tésének irányában kell tevé­kenykedni, amely harmoni­kusan egyesíti magában a kor­szerű természeti és műsza­ki, valamint az általános és egyetemes értékeket megtes­tesítő humán kultúrát. Álta­lánossá válik az a felismerés, hogy a műszaki és termé­szettudomáyos kultúra fejlő­dése is torzzá válik a humán kultúra nélkül, helyesebben a humán kultúra állandó kont­rollja nélkül. Az a felisme­rés is mindinkább tért hódít, hogy a humán kultúra egyenletes fejlődése feltéte­lezi a természettudományos kultúrát is. Snow angol tudós rendkívül erőteljesen fogal­mazta meg ezt az igényt, de hasonló következtetésre ju­tott olyan haladó polgári gondolkodó is, mint Adorno. Hazánkban főleg a 60-as években kezdődtek viták a korszerű műveltségről. Megfi­gyelhető volt nálunk is egy­fajta technika-fetisizmus, amely a korszerű műveltség­­modellként a szűk, könnyen alkalmazható szakmai isme­reteket magában foglaló isme­retrendszert értette. Az okta­tási értékrendben is egyre in­kább háttérbe szorultak a humán tudományok, a „gaz­daságilag nem konvertál­hatók” és ez az állapot ese­tenként és egyes helyzetek­ben a humán értelmiség „má­sodrangú értelmiségként” való kezeléséhez vezetett. A 70-es években a történelem és egyéb humán tárgyak a társadalomi értékrendben hivatalosan is másodrangúvá váltak. A negatív hatások sze­rencsére hamar jelentkeztek és tudatosult — a különböző fórumokon lefolytatott viták is erről tanúskodnak — az a felismerés, hogy történel­mi, társadalmi és nemzeti önismeret nélkül nem lehet a világ dolgaiban tájékozód­ni, nem lehet a technikát fejlesztő közösségeket irá­nyítani és nem lehet a jövőt alkotni. Egyre erősödik az a felismerés, hogy a humán kultúra az emberi közösségek egyik lényeges eleme, egyén és közösség közvetítőeszkö­ze, a személyiség kiüresedé­sének ellenszere. (Vége) MIKECZ TAMÁS Elkészült A decsi Egyetértés Terme­lőszövetkezet évek óta nagy erőfeszítéseke­t tesz a sokáig ráfizetéses szarvasmarha­­tenyésztési ágazat deficitjé­nek megszüntetése, a terme­lési eredmények javítása ér­dekében. Az elmúlt időszak­ban először is teljes állo­mánycserét hajtottak végre. A gyenge eredményeket mu­tató magyartarka állományt a hollandiából vásárolt feke­te-tarka tehenekkel váltották fel. A csere igazolta a döntés helyességét. Tavaly megkö­zelítették az egy tehénre jutó átlagban a 4 ezer litert, az idén­ pedig már 200 literrel ezt a mennyiséget is túlszár­nyalták. Ez a korábbi átla­gokhoz képest több mint ezerliteres javulás. A fajtaváltással együtt megkezdték a tehenészeti te­lep korszerűsítését és bővíté­sét is. A 16 millió forint érté­kű munka során a telep 613 férőhelyesre bővült. Felépí­tették a fejőházat, a hozzá tartozó felh­ajtórendszerrel, elkészült a 36 férőhelyes el­lető, a borjúnevelő, ahol 126 állat helyezhető el. Ezek mel­lett silótároló és kiszolgáló gépeknek gépszín is készült, valamint szociális létesítmé­nyek a dolgozók részére. Az építésit a termelőszövet­kezet saját építőbrigádja vé­gezte. Jelenleg a­­ telepen 415 te­hén van. A tervek szerint 1982 közepére szaporítják fel az állományt a teljes, 636-os létszámra. a szarvasmarhatelep Tehenek az AGROKOMPLEX rendszerű szabadtartásos, pihenőboxos istállóban A fejőház belseje

Next