Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)

1988-12-30 / 310. szám

- A Fáradt kapuba menj legelőször - kapom két kollégámtól is a jó tanácsot. - Ott mindent megtud­hatsz. Elindultam hát a nevezetes kocsma felé, igaz nem célirányosan, hanem a Babits utcán keresz­tül, a Kálvin térre, amerre hajdanán talán Babits Mihály is gyakorta ballagott. Találomra több járó­kelőt is megszólítottam, kikről kiderült, hogy ugyan egy-két évtizede már Szekszárdiak - egészen pontosan felsővárosiak -, de Szentesről, Szed­resről, Budapestről, meg számtalan más helyről sodorta ide őket a­ sorsuk.­­ Tudja, ennek a városrésznek a jellege nagyjá­ból még a régi, de a hangulata már nem. Én tős­gyökeres fölsővárosi vagyok, itt születtem, csak tudom - mondja egy kedves, barátságos asszony­ság. - Sorra elhalnak azok az öregek, akik itt az ízt, a zamatot jelentették, a hangulatot. Helyükre ide­genek jönnek, s ők már nem olyanok. De hát ho­gyan is lennének? A Háry-hegy felől csoszogás hallik. Kékmelles­­kötényes atyafi botozza erősen a kövezetét. Amint mellém ér, nagyot szusszant, kalapját följebb tolja, viseltes zsebkendőjével megtörli verejtékező homlokát. - Kit tisztelhetek az elvtársban? - szólít meg. Be­mutatkozom. - Aha! - mér fel vizenyős szemeivel. - Akkor valami írás ügyiben járkál? - Ahogy mondja. Hát bátyám mi járatban van? - Sunyin mosolyog rám. - Tán valami butellában járt? - kockáztatom meg a nagy talányt nem igény­lő kérdést. - Eltalálta. - Van errefelé sok butella?­­ Akad egy pár. De nem lehet ám mindegyikbe bemenni, mert nem adnak rendes bort. Én már ki­tapasztaltam, hogy mi a helyzet. Ez rendes hely, ahova én járok. És nem is drága. Az asszony ad húsz forintot, azon megiszom két pohár bort, meg még kapok vissza négy forintot. A Fáradt kapába csak akkor megyek, ha sört akarok inni. Ott a bor nagyon drága. Tíz forint egy deci. De nekem nem is szük. Igazi jó bort nagyon nehéz manapság kapni. Nem akarom megnevezni, de az egyik borosgaz­dáról azt beszélik, hogy bemegy a városba, aztán tizesivel veszi a Pitralont. Tudja, kinek magyaráz­zák, hogy annyit borotválkozik... Különben is min­dig borostás a képe. * Ma már bizonyított tény, hogy Szekszárd ősi magva a mai fölsőváros. Ezt régészeti leletek is igazolják, de a józan belátás is, hiszen hajdanán, sőt, a legújabb korokig a hegyláb és a Duna közötti területen a szeszélyesen kanyargó Sárvíz mo­csárvilága volt. A hegy alatt húzódott a buda­­eszéki hadiút, a rajta gyakorta elvonuló, fosztogató csapatok. Mindezek lehetetlenné tették azokban az időkben a normális életet azon a területen, ahol a mai városközpont terül el. A sűrű erdőségekkel bontott dombok adhattak csak menedéket az em­bereknek, ahol a természeti körülmények a létfel­tételeket is biztosították. A fölsőváros hajdani terü­letén mindez együtt állt.­­ Fölsőváros? Az Szekszárd szégyenfoltja. Nem is a városé, hanem a vezetőségé. Hát az itteniek nem érdemeltek volna már meg egy rendes ABC- áruházat, nincs orvosi rendelőnk, a Bezerédj utcá­ba kell lemenni öregnek, betegnek, a táposbolt­­ban a nincsből van a legtöbb - kardoskodik egy helybeli asszonyság. - Pedig sokan tartanak itt disznót, nyulat, baromfit, és nincs mindenkinek autója, hogy bemenjen valahova a városba takar­mányért. Én ki merem magának jelenteni, hogy egy rissz-rossz falu jobban el van látva, mint mi a megyeszékhelyen. Utak vannak betonosak, meg járdák is, de nézze meg, mi folyik rajtuk! Megnéztem. A fel-fel törő talajvízzel elegy szennyvíz. Szinte minden ház udvarából - még az egyre szaporodó újakéból is - kis erecske kanya­rodik ki a kapu alatt az utcára. Lehangol sok ház látványa is. Nyomorúságosan kicsinyek, elhanya­goltak, tenyérnyi udvarukon vagy az épülethez ra­gasztva, a ma már faluhelyen is ritkán látható félte­tős budi. És nem vagyok meggyőződve arról sem, hogy a hatvanas évek közepe táján végleg felszá­molt barlanglakások tényleg végleg fel lettek-e számolva. Bár nem sikerült egy esetben sem meg­győződnöm a tényállásról, erős a gyanúm, hogy a meredek löszfalak előtt összetákolt szánalmas, kis bodegák belső „termei” a föld alatt folytatódnak. Hitemben megerősített egy-két helybeli is. * A Fáradt kapuban nagy a csend. Szomorúan lá­tom, hogy a hatalom itt is erőt akar venni a népaka­raton. A hivatalos cégér Remete kocsmát hirdet. Furcsa, hogy a teremtő népi képzeletnek kontrát mond a bürokrácia. Szembe szegül azokkal az emberekkel, akik ott hagyják a pénzüket az italért, meg azért, hogy a bürokrata is fizetéshez jusson. Nem kevés az ilyesmiben a cinizmus.­­ Ünnepek után vagyunk, nincs pénz. Talán majd délután, vagy estefelé többen lesznek... A bor literje valóban száz forint.­­ Én mint kistermelő azt mondom, hogy ha negyven forintért adom a bor literjét - vagy akárki más is számolhat -, akkor egy elfogadható, tisz­tességes hasznot is elszámolhatok magamnak. Nézze. Beszélgettem egy szakemberrel. Azt mondta, ha ő önköltségi áron beletölt egy hétdecis üvegbe tizenhat-tizenhét forint ára bort, fölszámol­ja a palack, a dugó árát, a palackozás költségét, akkor ott van a huszonnégy-huszonöt forintnál. Mit lát a vevő a boltban? Egy ilyen palack bor hatvan­­hetven forint. Az állam kivet rá legalább harminc százalék adót. A nagykereskedő rászámolja az ő hasznát, ugyanígy a kiskereskedő, a boltos, vagy a kocsmáros is. Nevetséges és főleg lehetetlen helyzet az, hogy a külföldi borra, de főleg a külföldi SB9BBHHB3S­um sörre nem számolnak annyi védővámot, mint amennyi adót, haszonkulcsot rászámolnak a hazai termésű borra. Hát csoda akkor, hogy nem lehet eladni a borainkat? A régi időkben a sör viszonyla­gosan drágább volt, mint a bor. Egyáltalán nem ér­tem azt az észjárást, ami sok állami intézkedésben, magunkat nézve a bor esetében, a rendeletek al­kotóiban munkál. Letörik a termelői kedvet, a mun­kakedvet... Már az is megfordult a fejemben, hogy talán az állam ellenségei valahogy befurakodtak a hatalomba, és ők találják ki ezeket a lehetetlen szabályozókat. - Na kóstolják. Sajnos csak fehér van itthon. * Hiába beszélgetünk a régi református olvasó­körről, a műkedvelő előadásokról, a keresztyén if­júsági egyletről, a gazdakörről, meg arról, hogy va­lamikor itt három boltos is megélt, valahogy itt min­den út a borhoz vezet. - Volt régen hegyközség is. Több is. Ezen a ré­szen az apósom, Mészáros János volt a hegybíró. A Bakta, Remete, Bödő tartoztak hozzá. A rend­szernek teljes felépítésére nem emlékszem, voltak vezetőségi tagok, pénztárnok, meg alkalmaztak mezőőrt vagy esetleg őröket. Ügyeltek a szurdi­­kok, az utak állapotára, a vízfolyások tisztaságára, amit ma úgy is mondhatnánk, hogy talajvédelem, az erózió elleni védelem. Felügyeltek az új telepíté­seknél, azok olyanok legyenek, hogy a talajt meg­fogják. Úgy emlékszem, nem is sorba ültették a tő­kéket, hanem ahol szükséges volt, össze-vissza, hogy nagy záporok idején azok megtörjék a lezú­duló víz erejét. Na és természetesen azért alkal­maztak fizetett mezőőröket, hogy azok megvédjék a termést, a hegyközség lakosságának kinti va­gyonát. Ma nem tudnánk ilyesmit létrehozni. Nincs az emberekben már fegyelem. Nemcsak a szőlő­ben nincs, sehol sincs. Annak idején, ha elkaptak egy tolvajt - akár­csak egy fürt szőlőt lopott -, a hegybíró megbüntette, köte­lezte egy napi in­gyenmunkára a kárvallott szőlőjé­ben. Ma? Sok eset­ben nagyobb do­logban sem tud a törvénynek érvényt szerezni a rendőr­ség. - A beszélgetés előtt tíz perccel jár­tam Kisbödőben, ahol az egyik szé­pen parkosított porta gazdája pa­naszolta a szom­szédoknak, hogy karácsony előtt két öt-hat éves fenyőt vágtak ki a kertjé­ben. Természete­sen a tettesnek nyoma veszett. - Ezért mondom. Meg aztán végül is itt a fő gond az ér­tékesítés. Az sincs megoldva. Tudo­másom szerint az­zal a régi hegyköz­ségek sem foglal­koztak. - De az újakat le­hetne ilyen feladat­tal szervezni. - Most legutóbb a Népújság szer­kesztőségében rendezett vitán szóba jött egy szö­vetkezetféle megalakítása. Direkt azzal a céllal, hogy a kistermelőket segítsék gondjaik leküzdé­sében. Nem értem én ezeket a dolgokat. Hát van az Aliscavin. Miért nem szervezik ők ezeket a dolgo­kat. Azért nem, mert őket megpróbálja a lehető legjobban kizsákmányolni az állam, ők meg meg­próbálják a lehető legjobban kizsákmányolni a ter­melőket. Mintha nem egy érdeke volna mindenki­nek. A háború előtt egyébként alakult egy pince­­szövetkezet, a kistermelők borainak értékesítésé­re, de - nem is tudom pontosan, talán ötvenben - felszámolták. Akkor lehetett, mert úgy emlékszem, a hároméves terv kölcsöneit jegyeztük. A pincé­szetük ott volt, ahol most az Aliscaviné van. * A Benedek-szurdik felett hatalmas varjúcsapat örvénylik. Lentebb testes atyafi félmeztelenre vet­kőzve dolgozik. Mi tagadás, a december vég egé­szen tavaszias. Több udvarban látom, hogy az enyhelyre húzódva, nyugágyban terpeszkednek a vakációzó gyerekek. Az öreg városrész mellett magasodó lakótelep házai nyitott ablakokkal néz­nek farkasszemet az alant járó nappal. A Séd vidá­man csobog a hullámtörő köveken. Csak belenéz­ni nem jó. Nem azért, mert szédítően mély medret vágott magának a löszben az évszázadok során, hanem mert rengeteg szemetet dobáltak bele az emberek.­­ A Séder azt csak hagyja. Volt vele régen is baj, de most még több van. Amióta a hegyekben meg­csinálták a kövezett, betonozott vízelvezető utakat, a mederben, meg a bukógátakat, esőzések idején olyan túlnyomás alakul ki a talajvízben, hogy az feljön a pincékben. Olyan pincék is úsznak, amik­ben azelőtt szinte porzott a talaj. Ki a felelős? A jóisten? Többször észre kell vennem, hogy elég indula­tos emberek laknak erre. De hallottam azt is, hogy a háború előtti években sokszor kerekedett vere­kedés a fölsővárosiak, meg az újvárosiak vagy az alsóvárosiak között.­­ Jól hallotta. Ha a fölsővárosiak elmentek szü­reti bálba vagy más mulatságba, mondjuk az alsó­városba, hát ott bizony előkerültek a bicskák. Na, de az alsóvárosinak is meg kellett gondolnia, hogy elmenjen-e a fölsővárosba. Tudja mikor szűntek meg ezek a nagy ellentétek? Amikor följött a leven­te. Most nem akarom azt az intézményt védeni, de abban válogatás nélkül összekerültek az alsóvá­rosiak a fölsővárosiakkal, az újvárosiakkal és ott bajtársak, pajtások lettünk. Attól az időtől nagyot változott a helyzet. - Mégis, milyenek voltak a felsővárosiak? Gőgö­sek, rátartiak? Gazdag parasztok? - Öntudatosak voltak, az biztos. Tudatában vol­tak annak, hogy ők a „városalapítók”, a többiek „gyüttmentek”. Gazdagság tekintetében nem vol­tak nagy különbségek. Itt is, ott is voltak módosab­bak, tehetősebbek, jó szőlősgazdák is, de az alsó­városiak, azok mások voltak. Arra alakult ki a város mai központja, ott telepedtek meg a kereskedők, az iparosok. A belvárosban helyezték el a hivatalo­kat, a felsőváros minden ilyesmiből kimaradt. Mint ahogy a későbbiek során minden más fejlesztés­ből is. A fölsővárosi mentalitás? Elmondok magá­nak egy történetet. A lányom a szakdolgozatát írta. A kezébe került a Vendel-féle Szekszárd-történet is. Olvasgatja, egyszer az egyik fejezetben azt látja, hogy a Meggyesi nevűek valamikor ezerhétszáz táján kerültek a felsővárosba. Az anyósom is Meggyesi nevű. Kérdezi tőle a lányom: Nagyma­ma, ti lennétek ezek a Meggyesiek? Biztosan, mondja, mert más ilyen nevűek nincsenek erre. Mire az apósom, aki már Ádámtól fölsővárosinak számította magát, megszólalt: - Soha nem mond­tad, hogy gyüttment vagy. Aztán vagy egy évig ha­ragudott a mamára. CZAKÓ SÁNDOR Fotó: GOTTVALD KÁROLY Fölsővárosi séta

Next