Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)
1988-12-30 / 310. szám
- A Fáradt kapuba menj legelőször - kapom két kollégámtól is a jó tanácsot. - Ott mindent megtudhatsz. Elindultam hát a nevezetes kocsma felé, igaz nem célirányosan, hanem a Babits utcán keresztül, a Kálvin térre, amerre hajdanán talán Babits Mihály is gyakorta ballagott. Találomra több járókelőt is megszólítottam, kikről kiderült, hogy ugyan egy-két évtizede már Szekszárdiak - egészen pontosan felsővárosiak -, de Szentesről, Szedresről, Budapestről, meg számtalan más helyről sodorta ide őket a sorsuk. Tudja, ennek a városrésznek a jellege nagyjából még a régi, de a hangulata már nem. Én tősgyökeres fölsővárosi vagyok, itt születtem, csak tudom - mondja egy kedves, barátságos asszonyság. - Sorra elhalnak azok az öregek, akik itt az ízt, a zamatot jelentették, a hangulatot. Helyükre idegenek jönnek, s ők már nem olyanok. De hát hogyan is lennének? A Háry-hegy felől csoszogás hallik. Kékmelleskötényes atyafi botozza erősen a kövezetét. Amint mellém ér, nagyot szusszant, kalapját följebb tolja, viseltes zsebkendőjével megtörli verejtékező homlokát. - Kit tisztelhetek az elvtársban? - szólít meg. Bemutatkozom. - Aha! - mér fel vizenyős szemeivel. - Akkor valami írás ügyiben járkál? - Ahogy mondja. Hát bátyám mi járatban van? - Sunyin mosolyog rám. - Tán valami butellában járt? - kockáztatom meg a nagy talányt nem igénylő kérdést. - Eltalálta. - Van errefelé sok butella? Akad egy pár. De nem lehet ám mindegyikbe bemenni, mert nem adnak rendes bort. Én már kitapasztaltam, hogy mi a helyzet. Ez rendes hely, ahova én járok. És nem is drága. Az asszony ad húsz forintot, azon megiszom két pohár bort, meg még kapok vissza négy forintot. A Fáradt kapába csak akkor megyek, ha sört akarok inni. Ott a bor nagyon drága. Tíz forint egy deci. De nekem nem is szük. Igazi jó bort nagyon nehéz manapság kapni. Nem akarom megnevezni, de az egyik borosgazdáról azt beszélik, hogy bemegy a városba, aztán tizesivel veszi a Pitralont. Tudja, kinek magyarázzák, hogy annyit borotválkozik... Különben is mindig borostás a képe. * Ma már bizonyított tény, hogy Szekszárd ősi magva a mai fölsőváros. Ezt régészeti leletek is igazolják, de a józan belátás is, hiszen hajdanán, sőt, a legújabb korokig a hegyláb és a Duna közötti területen a szeszélyesen kanyargó Sárvíz mocsárvilága volt. A hegy alatt húzódott a budaeszéki hadiút, a rajta gyakorta elvonuló, fosztogató csapatok. Mindezek lehetetlenné tették azokban az időkben a normális életet azon a területen, ahol a mai városközpont terül el. A sűrű erdőségekkel bontott dombok adhattak csak menedéket az embereknek, ahol a természeti körülmények a létfeltételeket is biztosították. A fölsőváros hajdani területén mindez együtt állt. Fölsőváros? Az Szekszárd szégyenfoltja. Nem is a városé, hanem a vezetőségé. Hát az itteniek nem érdemeltek volna már meg egy rendes ABC- áruházat, nincs orvosi rendelőnk, a Bezerédj utcába kell lemenni öregnek, betegnek, a táposboltban a nincsből van a legtöbb - kardoskodik egy helybeli asszonyság. - Pedig sokan tartanak itt disznót, nyulat, baromfit, és nincs mindenkinek autója, hogy bemenjen valahova a városba takarmányért. Én ki merem magának jelenteni, hogy egy rissz-rossz falu jobban el van látva, mint mi a megyeszékhelyen. Utak vannak betonosak, meg járdák is, de nézze meg, mi folyik rajtuk! Megnéztem. A fel-fel törő talajvízzel elegy szennyvíz. Szinte minden ház udvarából - még az egyre szaporodó újakéból is - kis erecske kanyarodik ki a kapu alatt az utcára. Lehangol sok ház látványa is. Nyomorúságosan kicsinyek, elhanyagoltak, tenyérnyi udvarukon vagy az épülethez ragasztva, a ma már faluhelyen is ritkán látható féltetős budi. És nem vagyok meggyőződve arról sem, hogy a hatvanas évek közepe táján végleg felszámolt barlanglakások tényleg végleg fel lettek-e számolva. Bár nem sikerült egy esetben sem meggyőződnöm a tényállásról, erős a gyanúm, hogy a meredek löszfalak előtt összetákolt szánalmas, kis bodegák belső „termei” a föld alatt folytatódnak. Hitemben megerősített egy-két helybeli is. * A Fáradt kapuban nagy a csend. Szomorúan látom, hogy a hatalom itt is erőt akar venni a népakaraton. A hivatalos cégér Remete kocsmát hirdet. Furcsa, hogy a teremtő népi képzeletnek kontrát mond a bürokrácia. Szembe szegül azokkal az emberekkel, akik ott hagyják a pénzüket az italért, meg azért, hogy a bürokrata is fizetéshez jusson. Nem kevés az ilyesmiben a cinizmus. Ünnepek után vagyunk, nincs pénz. Talán majd délután, vagy estefelé többen lesznek... A bor literje valóban száz forint. Én mint kistermelő azt mondom, hogy ha negyven forintért adom a bor literjét - vagy akárki más is számolhat -, akkor egy elfogadható, tisztességes hasznot is elszámolhatok magamnak. Nézze. Beszélgettem egy szakemberrel. Azt mondta, ha ő önköltségi áron beletölt egy hétdecis üvegbe tizenhat-tizenhét forint ára bort, fölszámolja a palack, a dugó árát, a palackozás költségét, akkor ott van a huszonnégy-huszonöt forintnál. Mit lát a vevő a boltban? Egy ilyen palack bor hatvanhetven forint. Az állam kivet rá legalább harminc százalék adót. A nagykereskedő rászámolja az ő hasznát, ugyanígy a kiskereskedő, a boltos, vagy a kocsmáros is. Nevetséges és főleg lehetetlen helyzet az, hogy a külföldi borra, de főleg a külföldi SB9BBHHB3Sum sörre nem számolnak annyi védővámot, mint amennyi adót, haszonkulcsot rászámolnak a hazai termésű borra. Hát csoda akkor, hogy nem lehet eladni a borainkat? A régi időkben a sör viszonylagosan drágább volt, mint a bor. Egyáltalán nem értem azt az észjárást, ami sok állami intézkedésben, magunkat nézve a bor esetében, a rendeletek alkotóiban munkál. Letörik a termelői kedvet, a munkakedvet... Már az is megfordult a fejemben, hogy talán az állam ellenségei valahogy befurakodtak a hatalomba, és ők találják ki ezeket a lehetetlen szabályozókat. - Na kóstolják. Sajnos csak fehér van itthon. * Hiába beszélgetünk a régi református olvasókörről, a műkedvelő előadásokról, a keresztyén ifjúsági egyletről, a gazdakörről, meg arról, hogy valamikor itt három boltos is megélt, valahogy itt minden út a borhoz vezet. - Volt régen hegyközség is. Több is. Ezen a részen az apósom, Mészáros János volt a hegybíró. A Bakta, Remete, Bödő tartoztak hozzá. A rendszernek teljes felépítésére nem emlékszem, voltak vezetőségi tagok, pénztárnok, meg alkalmaztak mezőőrt vagy esetleg őröket. Ügyeltek a szurdikok, az utak állapotára, a vízfolyások tisztaságára, amit ma úgy is mondhatnánk, hogy talajvédelem, az erózió elleni védelem. Felügyeltek az új telepítéseknél, azok olyanok legyenek, hogy a talajt megfogják. Úgy emlékszem, nem is sorba ültették a tőkéket, hanem ahol szükséges volt, össze-vissza, hogy nagy záporok idején azok megtörjék a lezúduló víz erejét. Na és természetesen azért alkalmaztak fizetett mezőőröket, hogy azok megvédjék a termést, a hegyközség lakosságának kinti vagyonát. Ma nem tudnánk ilyesmit létrehozni. Nincs az emberekben már fegyelem. Nemcsak a szőlőben nincs, sehol sincs. Annak idején, ha elkaptak egy tolvajt - akárcsak egy fürt szőlőt lopott -, a hegybíró megbüntette, kötelezte egy napi ingyenmunkára a kárvallott szőlőjében. Ma? Sok esetben nagyobb dologban sem tud a törvénynek érvényt szerezni a rendőrség. - A beszélgetés előtt tíz perccel jártam Kisbödőben, ahol az egyik szépen parkosított porta gazdája panaszolta a szomszédoknak, hogy karácsony előtt két öt-hat éves fenyőt vágtak ki a kertjében. Természetesen a tettesnek nyoma veszett. - Ezért mondom. Meg aztán végül is itt a fő gond az értékesítés. Az sincs megoldva. Tudomásom szerint azzal a régi hegyközségek sem foglalkoztak. - De az újakat lehetne ilyen feladattal szervezni. - Most legutóbb a Népújság szerkesztőségében rendezett vitán szóba jött egy szövetkezetféle megalakítása. Direkt azzal a céllal, hogy a kistermelőket segítsék gondjaik leküzdésében. Nem értem én ezeket a dolgokat. Hát van az Aliscavin. Miért nem szervezik ők ezeket a dolgokat. Azért nem, mert őket megpróbálja a lehető legjobban kizsákmányolni az állam, ők meg megpróbálják a lehető legjobban kizsákmányolni a termelőket. Mintha nem egy érdeke volna mindenkinek. A háború előtt egyébként alakult egy pinceszövetkezet, a kistermelők borainak értékesítésére, de - nem is tudom pontosan, talán ötvenben - felszámolták. Akkor lehetett, mert úgy emlékszem, a hároméves terv kölcsöneit jegyeztük. A pincészetük ott volt, ahol most az Aliscaviné van. * A Benedek-szurdik felett hatalmas varjúcsapat örvénylik. Lentebb testes atyafi félmeztelenre vetkőzve dolgozik. Mi tagadás, a december vég egészen tavaszias. Több udvarban látom, hogy az enyhelyre húzódva, nyugágyban terpeszkednek a vakációzó gyerekek. Az öreg városrész mellett magasodó lakótelep házai nyitott ablakokkal néznek farkasszemet az alant járó nappal. A Séd vidáman csobog a hullámtörő köveken. Csak belenézni nem jó. Nem azért, mert szédítően mély medret vágott magának a löszben az évszázadok során, hanem mert rengeteg szemetet dobáltak bele az emberek. A Séder azt csak hagyja. Volt vele régen is baj, de most még több van. Amióta a hegyekben megcsinálták a kövezett, betonozott vízelvezető utakat, a mederben, meg a bukógátakat, esőzések idején olyan túlnyomás alakul ki a talajvízben, hogy az feljön a pincékben. Olyan pincék is úsznak, amikben azelőtt szinte porzott a talaj. Ki a felelős? A jóisten? Többször észre kell vennem, hogy elég indulatos emberek laknak erre. De hallottam azt is, hogy a háború előtti években sokszor kerekedett verekedés a fölsővárosiak, meg az újvárosiak vagy az alsóvárosiak között. Jól hallotta. Ha a fölsővárosiak elmentek szüreti bálba vagy más mulatságba, mondjuk az alsóvárosba, hát ott bizony előkerültek a bicskák. Na, de az alsóvárosinak is meg kellett gondolnia, hogy elmenjen-e a fölsővárosba. Tudja mikor szűntek meg ezek a nagy ellentétek? Amikor följött a levente. Most nem akarom azt az intézményt védeni, de abban válogatás nélkül összekerültek az alsóvárosiak a fölsővárosiakkal, az újvárosiakkal és ott bajtársak, pajtások lettünk. Attól az időtől nagyot változott a helyzet. - Mégis, milyenek voltak a felsővárosiak? Gőgösek, rátartiak? Gazdag parasztok? - Öntudatosak voltak, az biztos. Tudatában voltak annak, hogy ők a „városalapítók”, a többiek „gyüttmentek”. Gazdagság tekintetében nem voltak nagy különbségek. Itt is, ott is voltak módosabbak, tehetősebbek, jó szőlősgazdák is, de az alsóvárosiak, azok mások voltak. Arra alakult ki a város mai központja, ott telepedtek meg a kereskedők, az iparosok. A belvárosban helyezték el a hivatalokat, a felsőváros minden ilyesmiből kimaradt. Mint ahogy a későbbiek során minden más fejlesztésből is. A fölsővárosi mentalitás? Elmondok magának egy történetet. A lányom a szakdolgozatát írta. A kezébe került a Vendel-féle Szekszárd-történet is. Olvasgatja, egyszer az egyik fejezetben azt látja, hogy a Meggyesi nevűek valamikor ezerhétszáz táján kerültek a felsővárosba. Az anyósom is Meggyesi nevű. Kérdezi tőle a lányom: Nagymama, ti lennétek ezek a Meggyesiek? Biztosan, mondja, mert más ilyen nevűek nincsenek erre. Mire az apósom, aki már Ádámtól fölsővárosinak számította magát, megszólalt: - Soha nem mondtad, hogy gyüttment vagy. Aztán vagy egy évig haragudott a mamára. CZAKÓ SÁNDOR Fotó: GOTTVALD KÁROLY Fölsővárosi séta