Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-30 / 125. szám
/''toÜu'm 4 KÉPÚJSÁG 1989. május 30. * Egy nagynevű polgárcsalád jó állapotban lévő, múlt századbeli házának, belső lépcsőfeljárója. Hol van? Fényképrejtvény Felfedezzük Tolna megyét! Fotó: GOTTVALD KÁROLY * Színházat most? Abszurdnak tűnő ötlet: létesítsünk ma színházat. Ma, amikor megélhetési gondok nyomasztanak, nem kevesen a létért küzdenek. Ma, amikor egyre kevesebb pénz áramlik a kultúrába. Mégis akad egy hely, egy város, ahol összefog néhány polgár, és kijelenti: legyen színház! Ez történt nemrég Szombathelyen. A vasi város már korábban is hitet tett az értékteremtés, az igényes művelődés mellett. A helyi Képtár építése országos üggyé vált, milliókkal segítette megvalósulását a lakosság. Amikor Thyssen- Bornemissza jóvoltából sor került ama híres kiállításra (Dürer-, Picasso-, Van Gogh-képek eredetiben), akkor mindenki számára nyilvánvalóvá vált: kultúra nélkül lehet élni, de nem érdemes. Persze, nem színház építéséről van szó. Ez irreális lenne. De arról igen, hogy állandó társulat szervezésével megalapozzák egy majdani színház működését. Gondolva a jobb időkre. Gondolva arra,hogy a színház a legmagasabb szintű szellemi műhely. Fazont adhat a régiónak, lehetőséget teremt a különféle művészeti ágak szintézisére. Az ötlet egy győri színész-rendezőtől, Kiss Józseftől származik. Nemcsak neki van elege az újabbkori hajszából, amelyet kénytelen elszenvedni a szakma. A színházak túlterheltek, mindent kénytelenek játszani, nincs munkamegosztás. A színészek hajszoltak, nem képesek igazán átélni szerepüket, zsíros kenyérgondjaik vannak. A próbaidő rövid, tisztességes felkészülésről szó sem lehet. Premier premiert ér, az eredmény sokszor siralmas. Összecsapott, kedvtelen darabok, csalódott közönség. Milyen lenne a szombathelyi társulat, a színház? Valami olyasmi, mint volt a Pécsi Balett, a Győri Balett. Kollektív kivonulás a lassan lezüllő színházi életből, újrakezdve az alapoknál. Nem gigantikus pénzekkel, hanem egy „bőrönddel”, bőröndnyi színházzal. A lelkes fiatalember olyan műfajt kíván meghonosítani a vasi városban, amely mindenkinek szól, és amelyet mindenki ért. Shakespeare a példa. Úgy nevetteti a szegényt, hogy elgondolkodjon a gazdag. Úgy szőri a cselekményt, hogy azt mindenki, ács és király egyformán élvezze, értse. Tehát megcsinálni a nép színházát. A vasi polgárok örömmel vették a kezdeményezést. Rövid időn belül megalakult a színházbarátok köre, és küszöbön áll az egyesület létrehozása is. Az ötlet, az alulról építkező színház terve elismerést aratott. Bár az is igaz, akadnak ellenzői. Emlékezve a korábbi „önkéntességre”, amikor mindenért fizetni kellett. Legyen az jó, vagy rossz elképzelés, terv. Színházat most? Igen. Egy ország, jusson bármilyen helyzetbe, a kultúráról nem mondhat le. Ha beszűkül, napi gondjaira figyel, csapdába kerülhet. Amikor már jobban mehetne, nem lesz értelmes fő, aki ezt kivitelezze. A jelenlegi reformfolyamat súlyos ellentmondásai erre figyelmeztetnek. A kultúra, s benne a színház, létszükséglet. Gondoljunk csak Dél-Korea példájára. Húsz éve szegények voltak, most meg irigyeljük őket. Mi történt? Annyi, hogy beruháztak 20 milliárd dollárt az oktatásba, kultúrába. Akkor építettek iskolákat, egyetemeket, színházakat, sportcsarnokokat, amikor ez esztelenségnek tűnt. Lemondhatunk mégoly csekély lehetőségeinkről is, háttérbe szorítva a kultúrát? Nem. Ez volna az igazi esztelenség. Nekünk is meg kell teremtenünk az okos emberek gyülekezetét, ehhez színház is kell! Éppen azért, hogy holnap is legyen vajas kenyér. Szombathelyen valami elindult, elkezdődött. Talán egyszer példaértékűvé válik. Szorítsunk érte, mert magunkért, a jövőnkért szorítunk. KOZMA GÁBOR Kefelevonat Chicagóról Szerda este szokatlan színházi élményben lesz része a szekszárdi közönségnek: a Szolnoki Szigligeti Színház társulata előadásában láthatja Fred Ebb és Bob Fosse szövegével, John Kander zenéjével, Verebes István rendezésében és verseivel (micsoda stáblista!) a Maurine Dallas Watkins művéből készült CHICAGO című musicalt. No bűnös! Nincs más változat, ő az áldozat! A lába közt is csőre töltve! - olvasom a sokatmondó replikákat a műsorfüzet tetején. Mert ez az előadás, amint azt Verebes István nyilatkozza, olyan, amilyennek „a magyar színházi Móricka elképzeli az amerikai musicalt”. Ne essünk tévedésbe: épp ezért a műfaj minden áhított pikantériáját biztosítja, itt inkább vetkőznek a színpadra, mint öltöznek, s ha még azt is előrebocsátjuk, hogy a darab cselekménye egy női börtönben játszódik, senki előtt sem lesz kétséges, miből lát majd a legtöbbet. Az érzelmi sivárság, a társadalmi nirvána azért kilátszik a meztelenség mögül, mert ennek a sodró ritmusú, harsány, látványosan triviális előadásnak társadalmi töltete is van. De azért, minthogy láttam már a musicalt meg merem kockáztatni: könnyebb a „kefét” levonni a látottakból, mint a tanulságot... Általában a színész egyik legfontosabb eszköze az arca. Itt ellenkezőleg. Leülepedett alepjáték jellemzi a csapatteljesítményt, de „színházi világunk ócska eszközeinek,, eme „persziflált artikulációit” a főbb szerepek alakítói bátran és meggyőzően túllépik. (Idézet a rendezővel készült interjúból.) A szellemesen megfogalmazott, funkcionálisan alakítható színpadkép Kis- Kovács Gergely, a leleplező erejű jelmezek Torday Hajnal munkáját dicsérik. Mi pedig, színházi előzetesről lévén szó, azt szeretnők, ha magát az előadást nem mi, hanem a nézők dicsérnék... D.E. Pályázati felhívás ,A ma gyermekei - a holnap világa” Nemzetközi gyermekképző- és iparművészeti pályázatot hirdet az el nem kötelezett országok IX. konferenciája alkalmából minden 1975. január 1. után született gyermek számára, „A ma gyermekei - a holnap világa” címmel a jugoszláviai Gyermeknevelési és Gondozási Szervezetek Egyesülete, Úttörőszövetség Országos Tanácsa,UNICEF Bizottság, D. B. Tito Emlékközpont és a „DEÖJE NOVINE” kiadó. A pályázat témái: 1. Hogyan látod a világunkat ma? 2. Mit vársz a holnap világától? 3. Mit üzensz a IX. konferenciának és a világnak? 4. Ajándék egy barátnak. A pályázatra szabadon választott technikában készített egyéni alkotásokat lehet beküldeni - alkotónként maximum három alkotást - melyek: 1987-nél nem régebben készültek - nem nagyobbak 50x60 cm-nél - nincsenek keretezve vagy passepartouval ellátva. Az alkotások hátoldalán angol nyelven, nyomtatott betűkkel az alábbi adatokat kell feltüntetni: teljes név, nem, születési dátum, ország, lakcím, mű témája, címe. A kiírók a beküldött alkotásokat nem küldik vissza; a legjobb művek a konferencia idejében Belgrádban, utána az ország nagyvárosaiban és külföldön kerülnek kiállításra. Pályaművek beérkezésének határideje: 1989. július 1. A pályázatokat az alábbi címre kell küldeni: SAVET SAVEZA PIONIRA JUGOSLAVIJE 11 000, BELGRAD MOÉE PIJADE 12/IV. YUGOSLAVIA Zichy Mihály-festmény Kurdon Legjobb emlékezetünk szerint oltárképet még nem közöltünk lapunkban. Annak, hogy most mégis megtesszük, sajátos oka van: a kép festőjének személye. A kurdi római katolikus templom bal oldali mellékoltárának képét ugyanis Zichy Mihály festette, aki később grafikáival a magyar művészettörténelem nagy alakjainak sorába lépett. A Romanovok udvari festőjének, akit Rusztaveli-illusztrációi miatt Grúziában is jól ismernek, ez fiatal kori képe. Ittlétéről valószínűleg kevesen tudnak, az útikönyvekben se szerepel. A Szent Anna tanításait hallgató gyermek Szűz Máriát ábrázolja, romantikus hangulatúan ugyan, de nagy realitásérzékkel. A helyi plébános jóvoltából megtudhattuk, hogyan került ez az értékes festmény Kardra. Zichy Mihály természetesen nem ide szánta. A pécsi székesegyház 1882- ben nyerte el mai formáját, mely szép, ugyan, de nyomokban se emlékeztet az eredetire. Ekkor belsejét is átalakították. Az oltárok Kardra kerültek, köztük a Zichy-képpel ékes is. Mindez annak idején nem lehetett akármilyen szállítási teljesítmény, hiszen darus kocsikat nem ismerő korban féltucat hatalmas, egy tömbből faragott márványoszlopot kellett Pécsről a nem éppen szomszédos Kurdra eljuttatni. A főoltár túl nagynak is bizonyult a falusi templom számára, felső ívét nem tudták beemelni, négy aranyozott puttó (angyalka) szobra közül pedig kettő sokáig hányódott, míg végül a szekszárdi múzeumba került. Festészeti műalkotásokban nem túl gazdag megyénk értékes kincse a kurdi Zichy-oltárkép. O. I. Fotó: K. M. A kultúrában Fogyókúra vagy élveboncolás Amitől 1987-ben mint fantomképtől rettegtünk, aminek 1988-ban már láttuk a nagyon is valóságos, ijesztő árnyékát, 1989-re már megérkezett teljes valójában: a pénztelenség góreme, amely, lám, élő darabokat akar kivágni a kultúra testéből. A napokban Pécsett bejelentették, hogy a költségvetés hiányai miatt ijesztően nagy összegeket kívánnak elvonni a színháztól, a szimfonikus zenekartól és a nyári színháztól. Az érintettek azonnal kétségbeesett felhívással fordultak a nyilvánossághoz, és - egyelőre - elérték azt, hogy a tanács bizottságot küldött ki: vizsgálja felül a kulturális intézmények költségvetését. Pécs ügye nem egyedülálló, sokkal inkább példaértékű. Mégis mit lehet tenni - kérdezik ilyenkor a kultúra barátai -, meddig lehet felhívásokkal elhárítani a csonkítások veszélyét? Különösen, ha olyan módon vezetik elő az operáció szükségességét, hogy ha nem veszik el e területről a pénzt, akkor kevesebb jut az oktatásra. Márpedig ki merné ma azt állítani, hogy az oktatásra nem kellene többet áldozni? Ezt a legszőrösebb szívű közgazdászok sem vonják kétségbe. Van-e érv, racionális és nem pusztán érzelmi indoka annak, hogy megvédelmezzük a kultúra költségeit? Jelesül nem is a kultúrát általában, hanem a színházat és a zenét, ami leginkább a kultúra luxusának látszik? Azt hiszem, léteznek ilyen érvek, s mindjárt a kiindulópont a legfontosabb. Vajon miért a kulturális kiadások felülvizsgálatával kell kezdeni egy ilyen pénzügyi fogyókúrát? Vajon ugyanolyan alapossággal - külön szakértői bizottságokkal - vizsgálják-e a költségvetés minden tételét azok, akiknek a szűkös keretekből gazdálkodniuk kell? Alig hiszem. A minap a televízió Kincs ami nincs címmel sorozatot mutatott be arról, hogy egyénenként és közösségenként, országosan hogyan pazarolunk el milliárdokat, energiával, anyaggal, szervezetlenséggel, figyelmetlenséggel. Vajon nem kellene-e minden gazdálkodó egységnek, a tévé riportereinél mégiscsak alaposabban és komolyabban, megvizsgálni egy adott megye, város, intézmény kiadásainak rovatait, és az összegek indokoltságát? (Közöttük természetesen a kulturális intézmények kiadásait is.) De hát miért tartjuk fontosnak a kultúrát? Erre elég sok érv akad a gazdag, igazán piacorientált országok példatárából is. Lassan közhelyszámba megy: a XX. század utolsó harmada közgazdaságilag arról nevezetes, hogy a szellemi munka felértékelődött a termelésben. S nemcsak a szó szoros értelmében vett szakmai tudás, hanem általában a „humán tényező”, ahogy ezt a legjobb kapitalista menedzserek is mondják, és le is vonják ennek megfelelő következtetéseiket. Lehet-e vitatkozni azon, hogy a színház, a mozi, a zene, az irodalom, a művészetek általában milyen fontos eszközei annak, hogy az egyén, a szabad állampolgár, az értékteremtő ember megismerje önmagát, társas kapcsolatainak természetét, s képes legyen arra az örömre is, amint a művészetekben ráismer emberi önmagára. Felismerje az emberi természetben és a nemzeti történelemben rejlő olyan összefüggéseket, amelyek hovatovább nélkülözhetetlenek, ha nem akarjuk tovább tűrni azt a közömbösséget, érdektelenséget, amely naponta forintok millióiban mérhető károkat okoz a termelésben. S ez csak az „emberi tényező" egyik, s nem is mindig a legfontosabb oldala. A másik: az oktatás, a tanulás, a szakmai felkészülés elengedhetetlen része, fontos kiegészítője, helyenként megalapozója mindaz, amit a fiatalság az iskolán kívül kap(hat). A világ megismerhető (és megtanítható) része egyre kevésbé fér a kötelező iskolai oktatás szűkös időkeretei közé. Regényt olvasni, filmet, színházat nézni, zenét hallgatni korábban is jórészt a tanórákon kívül kellett, de a számítógéppel játszani és programokat csinálni, a hangok, a nyelv, a pszichológiai magatartásminták szövevényeiben eligazodni is, jórészt már csak a kötelező tanórákon lehet. Erre azért is van oly nagy szükség, mert ha az az iskola egységes és általános műveltséget tud adni (milyen jó lenne, ha ezt már maradéktalanul nyújtaná), akkor azt az egyéni pluszt, azt az egyedi valamit, amire az egyes tanulónak, az egyedi embernek van szüksége, azt éppen az iskolán kívül lehet (kell) megszereznie. S ez nemcsak az iskolás korú gyerekekre érvényes igazság. Aztán túlhajszolt korunkban az sem lehet mellékes szempont, hogy mikor pihenünk a nyolcórás helyett rendszerint 10-12-14 óráig tartó műszakok után? S hogy a kikapcsolódásnak a televízió marad-e az egyetlen lehetséges módja? Egy parlamenti képviselő, egy vidéki orvoskar dékánja mondta egyszer az országgyűlés nyilvánossága előtt: a több emberi szó a gyógyításban a legmegbízhatóbb ellenszere a túlzott gyógyszerfogyasztásnak. Emberi szóra pedig nemcsak a betegnek van szüksége. Ez azt jelenti, hogy akkor mindenhonnan el lehet venni pénzt, csak a kultúrától nem? Valószínűleg ezt senki sem gondolja komolyan. Ha tisztességgel megvizsgáltak minden költségvetési kiadást, és még mindig el kell vonni a kultúrától, akkor sem szabad ezt differenciálás nélkül megtenni. Márcsak azért sem, mert az igényesebb kultúra tud igazán olyan tekintélyt teremteni, amelyik közvetve forintot kamatozik. Pécs balettje, zenei élete, egykori filmfesztiváljai nemzetközi találkozókon hozott már kemény devizát a városnak és az országnak. Csak éppen az így „megtermelt összeget” nem a kultúra kapta kézhez! S végül persze az adott művészeti ágakon belül is lehet takarékoskodni. Egy pazarlásra berendezkedett országban néha a művészek sem érzik eléggé, hogy jobb előkészítéssel, kiérlelt koncepcióval, az ihletre hivatkozó kapkodással szemben itt is nagy összegeket lehet megtakarítani. Nem a nagyvonalúság ellenében, hanem - ahol kell - a nagyvonalúság érdekében. Amikor az ősember még alig tudott több élelmet összegyűjteni, mint amit naponta megevett, a fennmaradó kis szabadidejében már elkezdte díszíteni a tárgyakat, amelyeket naponta használt. Azóta eltelt néhány millió év, s jó lenne ezt az őskori tapasztalatot nem elfelejteni. BERNÁTH LÁSZLÓ