Tolnai Népújság, 1990. április (1. évfolyam, 1-22. szám)

1990-04-03 / 1. szám

k 1990. április 3. Akár egymilliárd dollár is lehet az idei külkereskedelmi aktívum (Folytatás az 1. oldalról.) A Kereskedelmi Minisztériumban az MTI kérdésére válaszolva elmondták: no­ha ma már csaknem 4 ezer vállalat jogo­sult külkereskedni, az áruforgalom 90 százalékát még mindig 100-110 vállalat bonyolítja le. Mintegy egyharmaduk ha­gyományos külkereskedelmi vállalat, a többi a külkereskedelemmel már koráb­ban is foglalkozó ipari cég. A külkereske­delmi jogukkal nem élő vállalatok nagy része a bonyolítási munkálatokat appa­rátus híján nem tudja vállalni. Erre a tevé­kenységre ma még igen kevés az ügynö­ki vállalkozás, s a minisztérium vélemé­nye szerint nincs kellő számú képzett szakember sem. A vállalatok piaci programjainak ös­­­szesítése azt mutatja - állapította meg a KÉM értékelése -, hogy a külkereskede­lem várható alakulása megfelel a kor­mány gazdaságpolitikájának, piacváltási céljainak. A rubelforgalom - igaz ugyan, hogy főként a kényszerű intézkedések hatására - még a gazdasági program­ban feltételezettnél is nagyobb mérték­ben csökken. A vállalatok az export 20-22 százalékos mérséklődésével szá­molnak, s az importban a gazdasági programban feltételezettnél is nagyobb mértékű­­ 10-12 százalékos csökkenést prognosztizálnak. A konvertibilis elszámolású forgalom előrejelzése még a szakértők számára is meglepő fordulatot hozott, ám az első ne­gyedév eredményei alátámasztják az idei egymilliárd dolláros áruforgalmi aktívum lehetőségét. Három hónap alatt ugyanis az export-kötésállomány 31 százalékkal, 1,3 milliárd dollárral növekedett, ugyan­akkor az importban csak 16 százalékos, 470 millió dollár nagyságú a kötésnöve­kedés. A tényleges forgalomról kéthavi adatok állnak rendelkezésre, eszerint az export 18 százalékkal, a behozatal mind­össze 4 százalékkal nőtt. A tapasztalatok szerint ott a legdinamikusabb a dollárel­számolású kivitel növekedése, ahol csökkenteni kényszerültek a rubelex­portot. A gépipar kötésállománya pél­dául 400 millió dollár az év első három hónapjában, ami 43 százalékos növeke­dést jelent. Az importnövekedés mérsék­lődése - noha a számok kedvező képet mutatnak - a minisztérium véleménye szerint elsősorban abból adódik, hogy tavaly a liberalizáció hatására számos vállalat nagy mennyiségű anyagot, alkat­részt vásárolt, ezt használták fel a terme­lésben az év első hónapjaiban. Nem a telefon, az igénylő sír Bekötés de már nem az érdemtelen érdem alapján (Folytatás az 1. oldalról.) Miért fizetik a teljes összeget azok, akik, mint az Árpád utcaiak, társadalmi munkában lefektették a kábelt? Miért csak 170 igényt elégítenek ki? Tehát, ahogy elöljáróban mondtam, kérdést kérdés követ és mivel 450 körüli a kielé­gítetlen igény, így a népszerű sláger szö­vegével ellentétben, nem a telefon, ha­nem a ki nem elégített igénylő si­. Százhetven új állomás A választ váró kérdések nyomába eredtünk, s a városi tanácsnál, valamint a Tolna Megyei Távközlési Üzem vezetői­től, Márkvárt Jánostól és Dombai Zoltán­tól sok mindent megtudtunk, így többek között azt, hogy a város területén üzem­ben lévő távközlési kábelhálózat, alépít­ményhálózat telített, rekonstrukcióra szorul. A Pécsi Postaigazgatóságnak eb­ben az ötéves fejlesztési tervben fejlesz­tési forrás nem áll rendelkezésére ahhoz, hogy a város területén nagyobb mérvű hálózatépítési munkákat végezhessen. Új távbeszélő-állomások bekapcsolásá­ra csak lakossági pénzeszközök bevo­násával kerülhet sor. Ezután lépett a városi tanács, megter­veztette a hálózatfejlesztést - lakáson­ként 33 ezer forintra jött ki -, aztán kijelöl­te az anyagi kondícióval rendelkező igénylőket, megbeszélést is tartott ré­szükre. Figyelembe vették először a ka­tegóriát, aztán pedig az időrendi lista alapján haladtak. Ha volt olyan, aki nem vállalta - 20 -, akkor mentek tovább a lis­tán és eljutottak az 1987-es igényekig. A városi tanács és a Tolna Megyei Távköz­lési Üzem által kötött gazdasági megálla­podásban azt is megfogalmazták, hogy „a távközlési üzem a távbeszélővonalat a főközponttól az előfizető konnektoráig építi ki. Az önerős távbeszélő-fejlesztést fizető ügyfélnek így csak a mindenkor ér­vényben lévő szerelési díjat (jelenleg 200 Ft) kell többletként megfizetni.” A távközlési üzem vezetőinek feltettük azt a kérdést is, hogy úgy hallottuk, lakó­telepen belüli áthelyezéshez is 33 ezer forintot kell fizetni. Miért van ez? Nem vet­te meg a jogot a telefonnal rendelkező személy első alkalommal? A válaszban elhangzott, az előfizetési szerződés név­re és lakcímre szóló jogviszony és az em­lített esetben „nem a távközlési üzem köl­tözött”. A befizetett összegeket - 6-8 ezer forint - visszautalják. Új számokat nem adnak Kaptunk magyarázatot a társadalmi munkával kapcsolatban is. Mivel a kábel­­fektetést az alvállalkozó Kapos-Kop­­pányvölgyi Vízitársulat elvégzi, így nem kértek lakossági segítséget. Nem is tud­ják elszámolni azt. Ám ahol besegítenek, ott előbb bekötik a telefont. A tamásiak és a városkörnyékiek tud­ják, hogy épül a posta új műszaki épüle­te, aminek az átadási határideje a jövő év vége. Egyesek azt rebesgetik, hogy a ter­vek szerint tízezres lesz az új telefonköz­pont és akkor... A távközlési üzem vezetői elmondták, a távlati fejlesztési tervek szerint (?) 1996- ig 10 600 kapacitású központtal - ez le­het crossbar, de modernebb típusú is - látják el Tamási góckörzetét. Ha ez így lenne, akkor már most el kéne kezdeni a szerelést. Október 31 -ig bekötnek 170 új telefont Tamásiban, de mi lesz azután? Az, ami Szekszárdon: új számot nem tudnak ad­ni. A műszaki fejlesztésig várni kell, köz­pontot, hálózatot, távolsági összekötteté­seket kell kiépíteni és ez rendkívül drága. Ez kormányprogram. Addig is, míg ez megvalósul, 170-en már reménykedhetnek. Reménykedhet­nek, mert ahogy megvan a műszaki lehe­tőség - tehát ma már nem az „érdem” számít! -, úgy kapcsolják be az új telefo­nokat. ÉKES LÁSZLÓ NÉPÚJSÁG 3 Völgységi vállalkozók A fa­­fűrészelő Ül a hatalmas rönkökön, a takaros ka­­kasdi családi ház udvarán, a behordó kocsira téve lábát. Ritka eset az, ha Hor­váth László fafűrészelő üldögél, de be­tegségből kilábalóban bizony jólesik pár perc szieszta. Az 58. évében járó szikár férfi 21 évvel ezelőtt Szentgálpusztáról költözött a faluba, házhelyet vett, építeni kezdett és önálló kőműves kisiparosként kezdett a környéken. Számol és kideríti hamar, hogy Kakasdon rövid néhány esztendő alatt is felépített a két kezével 70-75 házat, s amelyiket nem az alapok­tól kellett építeni, azt felújította a gazdá­nak. - Téli időben csend van a kőműves kö­rül, hát Alsónánán vettem egy fűrészgé­pet a téli napokra - emlékezik Horváth László, aki gyerekkorában bognár akart lenni. Tűzifát kezdett vágni, a magánjáró gépen ment a szalagfűrész körbe, „hoz­ta” a munkát. Nőttek a gyerekek, az élet egyre drágább lett, kellett a kiegészítő fo­rint.­­ Mentem a munka után, akárhol is volt, mert a pénz nem sokat ér, de a pénz nélküli élet még annyit sem. Az élet kipró­bálta őket, az egész Horváth családot, de ők voltak az erősebbek. Kőműveskedés, fafűrészelés, tanya szőlővel és állatok az istállóban... Sok éjszaka nem aludt a mesterember, mert nappal kőműveske­­dett, fél éjszaka számra fűrészelte a fát. De csinálta, mert haladni akart, mert a vérében volt a szorgalom. A mai fafűrészelésre alkalmas gépek­hez a kiszolgáló részt (fahordó, kocsi, behordó sín, felvonó szerkezet) mind a maga elképzelése szerint csinálta házi­lag, mint mondja, „magad uram, ha szol­gád nincs" alapon. Először törte a fejét, majd maketten megcsinálta, s ha bevált, akkor készült el nagyban is. Megtanulta a fűrészlapok forrasztását, s az összes olyan fogást, amit csak mesterembertől lehet ellesni, maga kísérletezte ki, a saját kárán tanulta meg. De sosem adta föl. - Fűrészt köszörülni ne tudnék? - kérdezi, s nevetve mondja, megy az mint a has­menés. Alsónánától-Bonyhádig, Harc­­tól-Szekszárdig sok munka érkezett a környékről. Mindig örömet okoz Horváth Lászlónak a jól elvégzett munka. Kőmű­ves és fafűrészelő, akit este nemcsak a családja, de 5-6 kuncsaft is hazavár. Könnyű rálelnie annak, akinek fát kell fűrészeltetni, hiszen a kakasdi buszmeg­állóból belátni az udvarába. - szabó - rizzel - Visszhang Alkatrészt áruljon az Agroker! Megdöbbenéssel és felháborodással ol­vastam lapjuk március 28-i számában az Ag­­rokerről szóló cikket. Felháborodásom oka a cikk következő sorai: „Nem túlságosan illik az Agroker profiljába a púder, a klipsz meg a napszemüveg, de hát ilyen idők következnek: azt kell eladni, amire van vevő. Márpedig a mezőgazdasági üze­mek, s a magángazdálkodók sem állnak úgy anyagilag, hogy drága traktorokat, ekéket és egyéb földművelő eszközöket vegyenek. Vi­szont az Agrokernek is valamiből meg kell él­nie." Elmondhatom, hogy a németkéri termelő­­szövetkezet erdészeként sokszor volt lehető­ségem az anyagbeszerzőnkkel alkatrészt vá­sárolni néhány nagyobb Agroker-áruházban. Elindulnak a beszerzők 30-40 tételes meg­rendelőkkel, délután 1-2 óráig várakoznak, mire az árut megkapják. De nem ám mindent! Elmegy egy nap olyan pesti utakra legtöbb­ször, hogy az eredeti tételből kap az illető két darab csapágyat, vagy egy doboz csavart. Ná­lunk például felújítás alatt van néhány MTZ traktor. Féléves megrendelőink vannak, de még mindig nem kaptuk meg az akkor megrendelt alkatrészeket. Valóban nem állnak úgy a me­zőgazdasági üzemek, hogy új gépeket vásá­roljanak csak azért, mert nem kapnak hozzá alkatrészt. Majd ha megvalósul nálunk is az a gyakor­lat, hogy az itthon forgalmazott gépekhez, esz­közökhöz alkatrészt is biztosítanak, majd ak­kor meg fog tudni élni az Agroker is, és meg fognak tudni élni a mezőgazdasági üzemek is. Egyelőre nincs pénzünk minden évben több százezer forintért új gépek vásárlására. Kiss Attila erdész Megmenti-e a Nyugat Kelet-Európát? A Nyugat segít kimászni a gödörből! - ebben ma nagyon sokan bíznak, s erre nagyon sokan hivatkoznak, ha a magyar gazdaság jövője kerül szóba. Honfitár­saink jelentős része úgy gondolja, ne­künk kijár egy új Marshall-segély, s ezt meg is fogjuk kapni. Nem a kiábrándítás, inkább a józan helyzetértékelés céljából érdemes szemügyre venni, miként vélekedik erről a nyugati segítségről hazánk és egész Kelet-Európa gazdasági esélyeiről egy neves francia szaklap, a Le Nouvel Eco­­nomiste. A lap szerint várhatóan egy, de lehet hogy több évtized kell ahhoz, hogy Kelet- Európában életképes gazdaságokat hozzanak létre. A mostani helyzet nem hasonlítható az 1945-öshöz. Akkor tönk­rement üzemeket kellett helyreállítani, ami lényegében anyagi feladat. Ma a volt kommunista országok teljes szervezetét kell átalakítani, működőképessé tenni, ami egyedülálló, eddig soha sehol nem volt rá példa. Ezek az országok nemcsak elszegényedtek, hanem mélyen eltorzí­totta őket a félévszázadnyi kommuniz­mus - írja a francia közgazdasági lap. Nincs életképes árrendszer, ami a prob­léma gyökere, hiszen ennek hiánya lehe­tetlenné teszi a racionális gondolkodást, és magatartást a gazdaságban. Ennek csak további mellékhatása a munka­­módszerek, az üzemszervezés, a piaci vi­szonyok kelet-európai káosza. „Ennek alapján joggal gondolhatjuk, hogy a keleti országok még hosszú ideig nem lesznek normális üzleti partnerek. Nem szabad engedni a kielégítendő szükségletek csábító vonzásának. Ha el akarjuk kerülni, hogy a keleti országok­kal hasonló kellemetlenségeink legye­nek, mint a harmadik világgal, az újjáépí­tést óvatosan kell finanszírozni." Mind­ezek után nem is meglepő az a meglehe­tős szigor, amelyet a francia szaklap a pénzügyi segélyek odaítélésekor java­sol. Eszerint feltétel nélküli adományok kizárólag az olyan nyomorúságos hely­zetben lévő országoknak nyújthatók, mint Lengyelország, ahol az éhínséget kell elkerülni. Beruházási célra csak oda és olyan vállalkozásba szabad pénzt fek­tetni, ahol biztos exportra lehet számítani. Ezek a fejlesztési gócok a helyi gazda­ságtól némiképp elszakadva működhet­nek, például a gépkocsi-összeszerelés­ben, vagy külső piacra termelő alkatrész­­gyártásban. A beruházások klasszikus finanszírozását, azaz a hitelek nyújtását, vagy tőkerészesedés szerzését a lap ki­zárólag a stabilabb kelet-európai orszá­gokban, az NDK-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon tartja biztonságos­nak. Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy még ezekben az országokban is sokkal bizonytalanabb az alaptőke megtérülése és a jövedelmek átutalása, mint a nyugati államokban. Mindezek alapján a francia közgazdasági lap leszögezi: „El kell is­merni a nyilvánvaló igazságot: a keleti or­szágok korántsem testesítik meg az el­­dorádót. A gazdasági és pénzügyi körök mostani lelkesedése, úgy tűnik, kevéssé átgondolt, és sok csalódás forrása le­het.” A cikk utolsó mondata akár a ma­gyar gazdasági és pénzügyi körökre is vonatkozhatna. P. É. Tulajdon és agrárstruktúra Tulajdonváltás = formációváltás A nagy társadalmi formációkat, más néven a termelési módokat a tulajdon mi­lyensége különbözteti meg egymástól. A feudalizmust meghatározta a feudális földtulajdon, a kapitalizmust a tőkés tulajdon, az ázsiai termelési módot a falukö­zösségi tulajdon, a sztálini szocializmust a néptől elidegenedett állami tulajdon. A kolhoz­forma tulajdonképpen egy burkolt, vagy nem is annyira burkolt állami tu­lajdon volt, biztosította a here, bürokrata, kizsákmányoló pártállami apparátus ha­talmát a paraszt fölött. Ennek semmi köze a társadalmi tulajdonhoz, egy degene­­rált forma, amely sokkal inkább az ázsiai termelési mód reinkarnációjaként értelmezhető. Az ázsiai formában a föld a faluközösség tulajdonában volt, de ma­ga a faluközösség, mint egész, a despota tulajdonában. Ugyanezt az alávetést ta­láljuk a sztálini kolhoznál. Papíron a „szövetkezet” tulajdonában van a termőföld, azonban maga a falu a pártállami apparátus tulajdonában, röghöz kötve, mint pl. Ceausescu Romániájában, vagy Sztálin és Brezsnyev Szovjetuniójában. Magyarországon 1956 után, éppen a forradalom hatására, megkezdődött a távolodás a sztálini kolhoz formától, azonban annak maradványaitól sohasem sikerült igazán megszabadulni. A tulajdonváltás kérdőjelei A tulajdonváltás tánciskolájának kályháját a Kisgazda Párt 1947-48-nál találta meg. Ilyen alapon praktikusabb lenne az 1958-as birtokviszonyokból kiindulni, ugyanis a kollektivizálás csak 1958 után változtatta meg alapvetően e vi­szonyokat. Sokakban él téves képzet az 1950-es évek kollektivizálásának mére­teit illetően, hiszen az 1950-ben megkezdődött erőszakos szövetkezetesítés (va­lójában államosítás!) az ország földjeinek csupán 19%-át érintette a brutális mód­szerek ellenére. 1953-ban, amikor az első Nagy Imre-kormány engedélyt adott a kolhozok feloszlatására, a földek mindössze 19%-a volt „szövetkezeti” tulajdon­ban. 1955-ben, Nagy Imre leváltása után újra kezdődött a kollektivizálás, de az 1953-as szintet már nem sikerült elérni, mert az 1956-os forradalom visszaállította nagy vonalakban az 1947-es birtokviszonyokat. Az újabb változás csak 1958 őszén kezdődött, amikor harmadszor is megkez­dődött a kollektivizálás, most már sikerrel, és 1961 végére a termőföld kb. 80%-a „szövetkezeti”, 17%-a pedig állami tulajdonba került. Az 1950-es években a magántulajdonon alapuló kisgazdaság maradt a meghatározó. Időben meddig mehetünk el, illetve meddig célszerű elmenni a tulajdonviszo­nyok rehabilitációja terén? 1958-at reálisabb dátumnak tartom, mint 1948-at. Persze, ahol csak lehet, orvosolni kell a jogsértést, tehát ha valakitől erőszakkal földet raboltak, akkor kapja vissza. Pénzt nem kaphat, hiszen az országak nincs pénze, és ha van is ilyen célra valamennyi, akkor kapjanak kárpótlást a recski, hortobágyi internáltak a fasiszta módszerekkel elkövetett gaztettekért, kapjanak a Szovjetunióba kényszermunkába hurcoltak, vagyis azok, akiknek tönkretett életét némi anyagi kárpótlás már nem fogja helyrehozni. Csakhogy ki kapja vissza a földjét? Aki az apja, a nagyapja után örökölte, és soha életében semmi köze sem volt a földhöz, a mezőgazdasághoz, a faluhoz? Aki már 30 évvel ezelőtt felköltözött Budapestre és azóta egy olcsó állami bérla­kásban, az agyondotált közlekedési díjak, stb. mellett élte a proletárok sanyarú kenyerét? És mit örököl az, aki 20-30 évvel ezelőtt az agrárpályát választotta, földet nem vitt be a tsz-be, de letelepedett a faluban, szaktudásával, munkájával hozzájárult a szövetkezet és a falu felvirágoztatásához? Mi lesz, ha a pesti lakkcipős hivatalnok megjelenik a faluban és nagyapja után visszaköveteli azoktól a földet, akik 30 éven keresztül verítékükkel öntözték azt? Vagy legrosszabb esetben a városi lumpen követeli a részét, no nem művelés céljából, hanem a bérleti díjra, vagy az eladási árra ácsingózva. Tartok tőle hogy a község lakói újra vasvillára kelnek ilyen esetben, tehát hatalmas politikai feszült­ségek fognak felhalmozódni vidéken egy nagyon érzékeny időszakban. Valahol meg kell húzni a határt Tökélettes igazságot itt már nem lehet tenni, az étosz, a jog és a valóság gyak­ran kerül szembe élesen egymással. Amikor 1815-ben a Bourbonok visszatértek Franciaországba, az arisztokraták és leszármazottaik visszakövetelték földbirto­kaikat. Ők tizenöt-húsz évvel korábbi birtokleveleket lobogtattak, mégsem kapták földjeiket vissza. Mert a Bourbonok, akik pedig „semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek” annyit nagyon is jól tudtak, hogy a napóleoni háborúk 15 éve alatt megszilárdult tulajdonviszonyokhoz öngyilkosság lenne hozzányúlni. Napóleon legfőbb életműve ez volt: megszilárdult a kisparaszti földtulajdon, amit már nem lehetett visszacsinálni! Minekünk meg kell változtatnunk a tulajdonviszonyokat, de valahol meg kell húzni a határt! Földet az kaphasson vissza, aki valamilyen kapcsolatban állt azzal az elmúlt évtizedek folyamán. Nehéz lesz igazságot tenni és a gazdasági realitások talaján is megmaradni, de talán sikerül megtalálni az arany középutat. GAZDAG LÁSZLÓ

Next