Tolnai Népújság, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)

2020-08-15 / 191. szám

6 önyv A TIZENKETTES BŰVÖLETÉBEN Lövétei Lázár László verseivel még tizenévesen találkoztam először, amikor egyik születésnapomra aján­dékba kaptam Siklódy Ferenc grafi­kussal közösen kiadott, Tizenkét vers, tizenkét grafika című kötetét. Már csak ránézésre is gyönyörű a limitált példányszámban megjelent kiadvány: elegáns, sötét kartonka­zetta, homokszínű borító, négyzetes forma, merített papír - egyszóval már külsőre is elvarázsolt, és még in­kább a magában foglalt versek. Nem olvastam még addig olyan lírát, ami ennyire hagyományos, mégis en­­­nyire modern lett volna (általában a végletek érvényesülnek benne). Azó­ta foglalkoztat, hogy miféle lángoló harag és egyszerre miféle meghitt rezignáltság fűti ezt a költői hangot. A József Attila-díjas költő legújabb verseskönyve az Előretolt Helyőrség íróakadémia gondozásában megje­lent Miféle harag című eklogagyűj­­temény. A borítón Szentes Zágon munkáját: felhőket vagy sivatagot, egy-két apró életjelet, fejjel lefelé fordított világot láthatunk. A kötet két ciklusa tizenkét-tizenkét verset tartalmaz. Az első, Zöld címmel el­látott ciklus 2011-ben már megjelent önálló kötetként. A második ciklus a Sivatag címet viseli és 2016-2018 között született verseket tartalmaz. Míg az első rész mondhatni szabá­lyosan követi az eklogairodalom ha­gyományát, a második rész kibővíti a műfaj értelmezhetőségét. Az ekloga gyökerei az időszámí­tásunk előtti harmadik századba nyúlnak vissza: a görög Theokritosz hexameterben írott versei a termé­szetközeli létezés bőségét és békéjét dicsérik. Az egykor Alexandriában élő és alkotó költő monologikus vagy gyakran dialogikus költemé­nyeinek megszólalói a falusi, vidéki életre vágyakoznak. Ahogy Babits is megjegyzi: „A mezei idill a váro­si ember lírájából született meg.” A bukolikus hagyomány következő és legnevesebb éltetője Vergilius volt, aki a pásztori díszlet közé költők és filozófusok gondolatait helyezte. Tíz, gondosan megválogatott versét Ec­­logae címmel adta ki, innen szárma­zik a műfaj megnevezése - az ógörög eklogé kifejezés szemelvényt, válo­gatást jelent. A pásztori költészet következő virágkorát a reneszánsz idején élte. A magyar irodalom is bővelkedik eklogákban, Balassi Bá­linttól Csokonai Vitéz Mihályon át elér a sor Radnóti Miklósig. Lövetei Lázár László nem ijed meg sem az elődei, sem a saját maga által terem­tett lírai hagyományoktól. Költésze­te már a kezdetektől fogva a kötött, szabályos, kimunkált formát részesí­ti előnyben, és témáiban - bár teszi ezt a gúny és hányavetiség álruháját magára öltve - a szépség, a tisztaság, a gyermeki naivitás eszméit keresi. Az első ciklus Nulladik eclogája rögtön a bukolikus idill felvázolásá­val indít: „[Pásztor] Kötve hiszem, hogy a kecskeszagú lájf ennyire fontos­­ lenne... De itt is »tört énül­­­hetnek« csuda-dolgok­­ / egyszer még patanyomból is szürcsöltem az állott, / nyári esővizet... [Költő] Ezt nevezem szépséges idillnek! / El ne felejtsd! hiszen éppen ilyen dolgokra vadászok! / Most haza kell mennem, mert várnak a könyvben a költők...” A költőn és pásztoron kí­vül megjelennek a halász, a vadőr, a laptop és az obeliszk megszólalók is, a verseknek pedig több esetben is van alcímük, úgymond műfaj­­megjelölésük: némelyik álom, né­melyik tanmese. A Sivatag ciklusának kezdőlöké­sét a Lövétei költészetében régóta jelen levő Arany János-i örökség adja meg: „Hej, az Élet nevű vá­ros!... / Minden útja kilencsávos... / S a lakója?! / Isten a megmondha­tója...” Az ezután következő klíma-, „ökovécé”- és más eklogák leple­­zetlen öniróniával utalnak vissza a Zöld ciklus téziseire: ilyen az, amikor a facebookozó költő tőzsdei nagyhatalommá kívánna válni, vagy Ágoston Szász Katalin amikor az egyszerű olvasó megörül, hogy „LLL-t érdekli a földszag...” A vezércikk megfeddi a költőt túl­zásba vitt bölcselkedéséért, a Föld Szelleme pedig Ádámot és Évát a szitkozódásért. A párbeszédekbe ezúttal a politika, a röpcédula és a kocsmaasztal is bekapcsolódik. A ciklust és a kötetet záró költemény a rímes szimultán verselés hagyo­mányához tér vissza és már-már derűsen rezignált eleganciával oldja fel az eklogák filozófiai feszültsége­it: „így is lehet csinálni / élet halál akármi / hol volt hol nem nagyme­se / úgyse érti senki se // úgyse érti senki se / minek jöttem én ide / sziklaország fenyvesek / úgyse érti senki meg” Lövétei Lázár László címeit, so­rait, számait a tizenkettes ősi töké­letességére fűzi fel. Lírája nemcsak magába öleli a világot és annak minden természetközeli és­­ távoli aspektusát, de rendelkezik az önre­­flexivitással, hogy mindezt kívülről lássa és láttassa. És minden komp­lexitásán és intertextualitásán túl egyszerűen nagyon szép is. Lövétei Lázár László: Miféle ha­rag. Előretolt Helyőrség Íróakadé­mia, Budapest, 2019 IRODALMI-KUUURÁLIS MELLÉKLET L'jgiost' Helyőrség ucsu ISTEN VELED, LACI BÁCSI! Farkas Wellmann Endre Nemrég még kéziratot küldtél, örömmel közöltük. A régi termé­szetességgel megy minden tovább - gondoltam, vártam az újabb ver­seidet. Arról volt szó, hogy hamaro­san még küldesz. 1994 óta ez volt a természetes kommunikáció közöt­tünk, ekkor ismertelek meg Kolozs­váron egy izgalmas Bretter-körön, amelynek te voltál a meghívottja. Aztán leveleztünk, de következett még számtalan szép alkalom a ta­lálkozásra is: Sepsiszentgyörgy, Bu­dapest, meg persze Kolozsvár, ki­állításmegnyitók, rendezvények az árkosi kastélyban, sok-sok írótábor, amelyeken mindig éjszakába nyúló­an beszélgettünk-borozgattunk. Sokat tanultunk tőled, nemcsak én, személyesen, de a nemzedékem is, a régi, kolozsvári helyőrségesek, akiket mindig szeretettel emleget­tél a barátaid között, akik sosem kérhettünk tőled lehetetlent, akik­nek jó tanácsokat — és nem utolsó­sorban­­ példát adtál. Azok közül való vagy, akik a pá­lyánk legelején felkaroltak, a ko­lozsvári helikonos mesterek mellett, aki hittél bennünk és az első perctől teljes kollegialitással és kasztbéli bizalommal kezeltél bennünket. Igen, Laci bácsi, igazából a nagy hitedet csodáltam mindig, s tán ez is fog leginkább hiányozni a né­maságból, amit most magad után hagysz, ahogyan hinni tudtál a szó erejében, mágiájában, az írástudó lét küldetésében. Fegyelmezett alkotó voltál és kedves, bohém jó barát. Mindenben érvényes és hi­teles példa volt az életed, a szava­id, ha megszólaltál, és az írásaid, ha épp azokat olvastuk. A rajon­gásod az írott szóért, a kultúrába vetett hited, ami az utolsó percig elkísért. Hálásak vagyunk azért az ötven évért, amit az írói pályán töltöttél, és külön hálás vagyok azért, hogy negyedszázadon át a barátomnak tudhattalak. Sokat beszélgettünk a halálról is, fontos dolgokat mondtál róla. Én bízom benned. Tudom azt is, hogy az a bizalom, amivel egykor a barátaid közé fo­gadtál, most, hogy elmentél közü­lünk, felelősséggé változott: majd segíts odafentről felnőni a feladat­hoz, továbbvinni azokat az értéke­ket, amelyekben te magad is hittél, és éltetni azt a nagy hitet, ami téged mozgatott itt, a Földön, hetvenkét éven keresztül. MINT A KIÜRÜLT TEMPLOMOK, MELYEKBEN MADARAK FÉSZKELNEK Bonczidai Éva Vannak színházi előadások, melye­kért érdemes több száz kilométert utazni - ilyen a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek című pro­dukciója is, melyet a Gyulai Vár­színház Erdélyi hetén láthattunk. Az a fajta előadás ez, amelyen még kacarászunk is, miközben alig száz percben elősettenkednek a gyermekkori emlékeink, a családi legendáriumok agyonmondott tör­ténetei, felszínre kerül az a múlt is, amelyik nem a sajátunk, hanem a hozzánk közel állók emlékeiből férceltük össze. Olyan előadás ez, amelytől mondhatnéka támad a né­zőnek: legszívesebben az egész tár­sulatot megvendégelné, és hajnalig traktálná őket a maga történeteivel. Olyan torokszorítóan szép, mint a kiürült templomok, melyekben ma­darak fészkelnek. Tétje van - az előadás első pilla­natától ezt érezzük. Olyan dolgokról szól, melyekhez közünk van. Kultú­raközi párbeszéd a kortárs dráma tükrében címet viseli az a projekt, melynek jegyében több mint egy évtizede visz színre előadásokat a marosvásárhelyi független társulat. Mindennek Sebestyén Aba rendező a motorja, a migráció témában ké­szült előadások drámai alapanyaga is az ő felkérésére született. Két írót, két nőt kért fel arra, hogy az elván­dorlás téma kapcsán drámát írjon: egyik szerző kivándorló - a Border­line szerzője, Kincses Réka Berlin­ben él; a másik szerző, Elise Wilk itt­hon maradt, és itthon írt izgalmasan építkező drámát az erdélyi szászok elvándorlásáról. Ez utóbbi alapján készült az Eltűntek című előadás. Ennél erdélyibb aligha lehetett vol­na ez a produkció: a szász drámaíró román nyelven írt szövegét magya­rul (Albert Mária fordításában) vitte színre egy független társulat. A Yo­rick Stúdió történetében ez az első olyan előadás, amelyben Sebestyén Aba nemcsak rendezőként, hanem színészként is a közönség elé áll. Talán ezért is érezzük nagyon sze­mélyes ügynek ezt az előadást, de az érintettség érzékelhető a Kathit ala­kító Szilágyi Enikő esetében is, aki 1989-ben hagyta el szülőföldjét. Elise Wilk drámája egy erdé­lyi szász család történetét meséli el Románia történelmének három kulcsfontosságú eseményéhez kap­csolódva. Az első rész 1989-1990-ben játszódik: a forradalom előtt az életveszélyt és az otthonmaradt családtagokat is érintő megtorlást vállalva/kockáztatva szöktek meg az emberek, 1989 után pedig a szászok tömegesen vándoroltak ki Németor­szágba. A második rész 1944-1945- be viszi el a nézőt, ekkor a németeket szovjet munkatáborokba deportál­ták. A harmadik rész pedig 2007- ben játszódik - Románia ekkor csat­lakozhatott az Európai Unióhoz. Szilágyi Enikő mindhárom rész­ben Kathit alakítja, az ő figurája köti össze ezt a három korszakot. Az első részben nagyszájú, szókimondó, de bölcs asszonyt ismerünk meg, ő a család tartóoszlopa. A másodikban fiatal lány, akit a vőlegénye rábeszél, hogy menjen férjhez egy román férfi­hoz, mert ha román neve lesz, nem viszik el Szibériába. Kathi szerelmét elhurcolják, és nem tér vissza többé. De viszik Kathi húgát is, aki visszajö­het, Kathi pedig kilép a formális há­zasságból, és egész életét annak szen­teli, hogy a hazatért húga és családja mellett álljon. A harmadik részben már egy szenilis öregasszonyt látunk, akit meglátogat a Németországból hazatérő unokaöccse. Szilágyi Enikő apró gesztusokból, hanglejtésekből elképesztően változatos mimikával pontosan és következetesen építi fel karakterét, ezért hisszük el azt is, amikor - több mint hatvanévesen - huszonéves lányt alakít. A többiek minden részben más­más szerepet játszanak - kiválóan -, a felvonások elején újra és újra bemutatkoznak, miközben körbe­forgatják azt a ketrec-szerű kockát, mely a családi otthon tere a színpa­don. Az otthon egyik oldala csüngő láncokból álló „vasfüggöny”, a másik oldalán fehér ajtó látható - az álta­luk határolt térben pedig furcsán hétköznapi, kisiklott életek telnek generációk óta. Minden felvonáshoz egy-egy nar­rátor is társul: az elsőben Kathi évtizedek óta halott vőlegénye ka­lauzol, a másodikban Edgar, Kathi húgának még meg nem született gyermeke, az utolsóban Edgar ha­lott veje - ezek a lét és nemlét ha­tárán tébláboló figurák ismerik a teljes történetet, azokat a vonatko­zásokat is, melyeket az élő családta­gok olykor nem is sejthetnek. Bonyolultnak hat ez az összetett viszonyháló, de a precíz ritmusban, mégis játékosan formálódó történet magával ragadja a nézőt - Cári Tibor zenéje is számos kapcsolódási lehe­tőséget kínál. Különösen az utolsó ijesz - az időben legközelebbi - kí­sérti sokáig a nézőt. Talán mert ezek a figurák ma is köztünk élnek: a sok­szor sértett itthon maradottak, akik az öregeket gondozzák; az irritáló akcentusú, affektáló hazalátogatók, akik valamiféle felsőbbrendűség-ér­zéstől fűtve életvezetési tanácsokat osztogatnak; a kegyes adomány­ként haszontalan vackokat küldők és a fiatalok, akik iszonyúan unják a százszor hallott sérelmeket és di­cső tetteket, de még hisznek abban, hogy ők kimaradhatnak a patthely­zetek körkörösségéből. Aki elmegy, nincs többé - eltűnik, mint sokan őelőtte. Hova tart annak a családnak a története, amelynek a mindennapjaiba a várakozás vegyül­­ várni, hogy megszólaljon a telefon, várni, hogy pár napra hazajöjjön mindenki? Mit keresnek a visszaté­rők, akik már egyszer mindent hát­rahagytak? És a maradók? Ők mit őriznek? A helyet, ahol bolyonghat­nak azok az árnyak, akiket még nem felejtettek el? 2020. augusztus

Next