Tolnai Hírlap, 2020 (30. évfolyam, 1-12. szám)
2020-04-01 / 4. szám
Zolnai Zsíri(tp 7 2020. ÁPRILIS Traktorokkal lépték át a határt JÖTTEK, LÁTTAK, MARADTAK - A Tolnai Hírlap segített nekik lakást találni A bácskai Óbecsén lakó Tóth Vilmos 70 éves volt, amikor meghozta döntését: megyünk. Négy felnőtt gyermekével és azok családjaival indult el. Kilenc unokája és két dédunokája mára nem beszéli a szerb nyelvet. A családnak nem kellett magyarrá lenni, azok voltak. Tóth bácsi és családja parasztként gazdálkodott a Bácskában. Ott nem szégyellték ezt a szót. A titói kommunizmus nem erőltette a kollektivizálást, aki kívül akart maradni, az is boldogult. A tanyák is megmaradtak. Az ország széteséséig. A vágtató infláció, a növekvő nacionalizmus, a család férfitagjait behívással fenyegető háború bőven elég volt döntéséhez. Gyermekei, Gizella, Irén, Vilmos és Lajos, illetve azok férjei és feleségei gyerekestől 1993 tavaszán lépték át a magyar határt. A kombájn, a traktorok és minden mezőgazdasági felszerelésük velük érkezett, miután már volt hova jönniük. Előbb Fajszon készültek letelepedni, de mivel Domboriban (Vajkán) is volt elég eladó föld, nem mentek át a túlpartra. Tolnán találtak lakást. A Tompa és Táncsics utca sarkán lévő, kimondottan nagy portával rendelkező (Méhes féle) ház tágas udvarán minden elfért. Két évig voltak albérlők ott, ma új társasház áll a régi helyén, ami már az övék. A hajdani történésekről Gizella leányával, Dórával és annak férjével, Sándorral, vagyis a Soltis családdal beszélgettünk. - Óbecsén születtem, 1964-ben - kezdte Dóra - a helyi iskola után teljesen szerb környezetben, Újvidéken végeztem el a turisztikai és idegenforgalmi szakközépiskolát, egyetlen magyarként az osztályunkban. Hogy mára akcentus nélkül beszélem a szerbet, ennek is köszönhető. Érdekes, hogy hatodikos diákként az iskolánkkal Magyarországon nyaraltunk, Domboriban is eltöltöttünk öt napot, nyilván Tolnán is átutazva. Hogy egykor ez lesz majd az otthonom, akkor senki sem hitte volna. Jól indult a pályám, egy Óbecse melletti kastélyszállóban kezdtem el dolgozni, tizenegy évet töltöttem el ott. Minden rendben volt. És ekkor jött az összeomlás. - A háború hozta? - Mindez előbb kezdődött. Tito halála után nem sokkal már látszott, hogy ez az ország nem tartható egyben. Az erősödő szerb hegemóniát egyre kevésbé tűrték a többiek, ez a belső együtt nem működés indította el a gazdasági válságot. Amit a háború csak betetőzött. Az infláció mértékére jellemző, hogy volt idő, amikor már hetente kaptunk fizetést, sok számjegyű dinárban, aminek az értéke nagyjából 3 nyugatnémet márka volt. Egy hétnyi munkáért. Aztán kitört a háború, ahová a férjemet is behívták, miközben a mi környékünkön is elszabadult a nacionalistasoviniszta retorika. Seselj kijelentései, hogy a magyarok sem érdemelnek többet, mint a srebrenicai bosnyákok, sokunkat elgondolkodtatott. Édesapám egész családját a csúrogi vérengzés során irtották ki a partizánok, 1945-ben, nem volt mire várni. Előbb a szüleim és testvérei indultak el, egy évre rá jöttünk mi. Szüleim Táncsics utcai albérletében került a kezembe a Tolnai Hírlap egy akkori száma, aminek az apróhirdetései közt láttuk meg ezt a Bajcsy utcai házszámot. A Hornung családé volt. 26 éve lakunk itt, Nelli lányunk már itt kezdte a negyediket. - Nehéz volt a beilleszkedés? - Nem. Czifráék kisboltjában dolgoztam eladóként három évig, itt nagyon sok emberel ismerkedtem meg, miközben pénzügy-számviteli téren tanultam. Innen mentem át a szekszárdi Agio Kft-hez, amely cég szlovén mezőgazdasági gépek importjával foglalkozik. Azóta is ott vagyok. A szerb mellett beszélem a németet is, itt mindkettőnek nagy hasznát veszem. Szüleink is hamar magukra találtak. Otthon, még jó áron, márkáért sikerült eladni a földeket, amiért itt kétszer annyit kaptak. Egy bt-be tömörülve közösen kezdtek el gazdálkodni a gyerekeikkel együtt, hozzávetőleg 300 hektáron. Mára mindegyikőjüknek saját gazdasága van, nagyjából az akkori közös földterület dupláján. Boldogulnak. A család férfitagjától, Sándortól azt kérdeztem, ő hogyan élte meg az áttelepülést. Megkönnyebbüléssel. Én kétszer is voltam katona. Először a tényleges időmet töltöttem le a jugoszláv néphadseregben, előbb a horvát Fiumében, majd Szlovéniában, ami után behívtak a háborúba is. Az első vonalban harcoltunk Eszék ostrománál. Egy megszállott kapitány hajtott előre bennünket a bevehetetlen horvát állások felé. Itt sokan meghaltak, és ha nem lövik ki a horvát mesterlövészek a kapitányt, minket is vágóhídra hajtott volna. Na, ebből lett elég. Innen hazamehettem szabadságra, de még érvényes volt a behívóm. Minden éjjel jöhettek volna értem. Mindig éjjel jöttek. Ezzel feküdtem le minden este. - A háború előtt milyen volt az élete? - Bácskossuthfalván születtem 1959-ben, ahol az iskoláim elvégzése után a becsei kombinátban lettem traktoros, később kombájnra is megszerezve a papírt. 1983- ban házasodtunk össze, már félig kész volt épülő házunk, s amikor 1993-ban mindent hátrahagytunk. Itt folytattuk. - Kezdetben sok bérelt földünk volt, és a szolgáltatás szintjén is sokat dolgoztunk. Hamar megismertem Tolnát és a tolnaiakat. Édesanyám kint maradt - amíg tudott jönni, rendszeresen jött hozzánk, ahogy mi is mentünk - de mára sajnos már nem él. Mostanában ritkán megyünk, már itt vagyunk itthon. Nelli lányunknál két unokánk van, ők már itt születtek, Bence 12, Jázmin 10 éves, a kisfiú, azt mondják, teljesen rám hasonlít. - Miben más Tolna, mint Óbecse? Volt-e valami, amit nehéz volt megszokni? - Odakint családiasabb volt a légkör, barátságosabbak, nyíltabbak az emberek - fejtették ki közösen. - A helyi szerbekkel is jóban voltunk, nem volt köztünk semmiféle ellentét. A szomszédok is összejártak. Hát ez hiányzott sokáig itt. Nem vagyunk rosszban a mostani szomszédjainkkal sem, de nem járunk össze. - Persze közben mi is alakultunk - vette át a szót a ház asszonya. - Óbecse vízparti település, a Tisza mellett van, ennek ellenére ott alig ettünk halat. Itt rendszeresen eszünk. Sanyi horgászik is. És a paprika! Ott csak a bolti paprikát ismertük, azt, hogy van más minőség is, azzal csak itt szembesültünk. Mára már csak ilyennel fogunk hozzá halászlét főzni, amit mostanra mi is tésztával eszünk. Tolnai szokás szerint. ká Négy generáció együtt