Tolnai Világlapja, 1902. január-december (2. évfolyam, 1–52. szám)
1902-01-04 / 1. szám
. . . S most jő a vig . . . szép halavány Erő Úgy elborul a tiszta ég felettem . . . És álmom elkísér a sír ölébe . . . Egy csók . . . s aztán Isten veled — örökre! ! Még egy csókot imádott lantom, csak még egyet . . . úgy . . . úgy hosszan, édesen . . . Oh, ha az álmok tündérkertjét tudnák elém varázsolni, nem tekintenék beléd boldogabban, mint reád, te mindenem, te üdvöm, te világom, aki ismeretlen eszményképem vagy! Nincs másvilág, nincs földöntúli éden, csak ott, hová szemeid tekintenek. — Királyné vagy, a mindenség királynéja, nézd mint cseng feléd egy világ ... s te néma vagy, lehajtod búsan szép fejed, homlokod köré őszi fényt vonsz és hallgatsz, nem szólsz, néma vagy miként jövőnk... Erő . . . ! ! Irta : Szatke F. Ödön. ERŐ... Mikor fölocsúdtam kábitó merengésemből már a kisértetek órája küszöbén volt. Tehát megvalósulnak álmaim, látni fogom „őt“, kiről George oly sok szépet irt, s akinek képe itt áll most előttem, oh, vezeklenék érte a végtelenségig ... de nem kell; reggel már úgyis röpütni fog a keleti express s mire a nap ismét feljő, én már a mecsetek városában fogom találni magam, Ero-nál . . . Útitáskámat gyorsan összecsomagoltam s egész éjét lázas izgatottságban töltve, mindössze pár órára szunnyadtam el csak. De hát milyen is „ő“? Alacsony — magas, szőke — barna — fekete mint a gondolat? Várjon gondol-e reám, érdekelte-e énem ? Mint leszek fogadva? Eh, George sokkal jobb barátom, semmint hogy csalfa ábrándképeket rajzolt volna Erő felől leveleiben. És mégis igaza volt, mert ha nem ismertet meg „vele“ engem, úgy nem igen találtam volna alkalmat egyhamar, hogy D’Olah George konstantinápolyi követet a Yildiz-palotától 15 lépésre eső, saját tulajdonát képező „pirchi“ márványból épült magánlakásán üdvözölhessem. Gondolatim már a minaretek felett kóvályogtak, látni akarván „őt“. Egy erős csöngetés zavart fel, és sajnálattal kellett belenyugodnom, hogy még mindig csak itthon vagyok, igen, itthon, az én költői rendetlenségtől éhes garzonszobámban. A csöngetés nekem szólott, s már benyitott. Timári, a 19-es számú kétfogatú, az én állandóan bérelt bérkocsim boldog birtokosa s hangos jó reggelt kívánva, jelentette, hogy egy negyedóránk van még az express indulásáig. Kofferemet átadva neki, még egyszer szétnéztem szobámban, s e perczben úgy éreztem, mintha egy láthatatlan alak azt súgta volna felém : Nem menj el, maradj itt . . . És én mégis ellenállottam a kisértéseknek, kalapom után nyúltam s belé vetve magamat a 19-es puha párnái közé, ismét szőni kezdtem álmaimat, hogy csak Konstantinápolyban ébredjek föl. Már a pályaudvar perronján, sőt már az I. osztályra váróteremben is bégeket, pasákat, muzulmánokat láttam minden emberben, sőt szórakozottságomban anynyira mentem, hogy a pipaszárakat áruló bosnyákot „Salem Alejkummal“ üdvözöltem s kevésbé múlt, hogy meg nem kérdeztem, nem hallotta-e hírét az én csodaszép eszményképemnek — Eronak! Csöngetés, beszállás, elhelyezkedés, mint bárányfelhők vonultak tova képzeletem egén, mig végre felhangzott egy éles fütty s az express méltóságteljes tempóban megindult velem, illetve velünk! Útitársaim közt egy középkorú, bankár foglalkozást eszembe juttató férfi, 40—50 körüli és egy nő, gondolom élettársa, szintén negyven körüli voltak. Mindjárt észrevettem, hogy magyarul úgyszólván egy szót sem tudnak, s mikor jobban megfigyeltem, azt is megtudtam, hogy nem is fognak messze utazni. Úgy is lett. Belgrádnál már leszállottak s én egyedül maradtam. De még most sem egészen. Velem volt „Ő1", előttem állott, láttam, beszéltem vele, rám mosolygott és én . . . olyan boldog, olyan nagyon boldog voltam. Ám úgy látszik, megirigyelték ezt is az istenek, mert . . . Törökországban jártunk már. Egymásután tűntek el előttem, mint futó fellegek : Nisch, Szófia, Philippopol s a török éden: Adrianopel. És itt mi történik? Jegyem kicseréltetett egy könyvecskéhez hasonló kártyával, melyet török szokás szerint, egy fő-fő revizor vizsgált meg. Én el voltam merülve egészen, úgy hogy nem is vettem észre az ellenőrző közeg beléptét, csak azt hallottam, mikor jegyemet kérte. Nyugodtan nyúltam kabátom belső zsebébe s mint ki jól végezte dolgát, ügyet sem vetve a „kalauzára,átnyújtottam neki a kis kemény kártyalapot. Alig volt időm az átnyújtásra, mikor egy viperasziszegéshez hasonló hangot vélek hallani. — Uram?? szólott ő. — Uram !! válaszoltam. — Ön hitvány férge a teremtésnek, ön hüllő, ön nem is, hüllő hanem rinoczeross, ön nyomorult . . . ah . . . — Mi ez? ugrottam fel dühösen. — Mit keres önnél ez az arczkép? Feleljen, azonnal, hogy jutott ön az én leányomnak arczképéhez, az Erő! . . . Egy pillanatra megtántorodott egész lényem, s úgy éreztem, mintha egy szikláról a mélységbe zuhannék. Kalauz, Erő, arczkép, leánya ... A másik perczben azonban már helyén volt eszem és szóltam: — Kérem, kalauz úr, önnek semmi joga nincsen engem az őslények valamelyikéhez is hasonlítani, de most már adja vissza azt a képet, mert kidobom, hogy sohse látja meg a félholdat. Az utóbbi szavakat Meghatóbb művet nem ajánlhatunk mint : Dreyfus öt év életemből cziműt, mely 60 krért kapható a „Magyar Kereskedelmi Közlöny“-nél, Budapest, Károly körút 9. Kép a régi Velenczéből. 4